Bulcsú (18) előbb ült a ló hátán, mint széken. Apja az életét a lovasíjászatra tette fel, megalapította a Csallóközi Lovasíjászok csapatát, Bulcsú pedig nemrégiben apja nyomdokaiba lépett, és célul tűzte ki ruhatáruk autentikus megújítását.
Bíró Bulcsú (18, Nagyudvarnok) lóra született, édesapja Bíró Gábor ismert lovasíjász volt. Bulcsú most fejezte be a harmadik osztályt lótenyésztés és lovaglás szakon a dunaszerdahelyi mezőgazdasági iskolában – édesanyja is itt tanít. A fiatal hagyományőrző kivételes intellektussal rendelkezik, kétszer választották meg Dunaszerdahely diákpolgármesterének. Édesanyjával közösen vezetik a Bíró Kert Lovas Központot, s Bulcsú nemrégiben vette át a Csallóközi Lovasíjászok vezetését. (Fotó: Dömötör Ede)
Bulcsú autentikus, 10. századi morva harcos tunikában. Pár éve a hagyományőrzőknél még a látványos kosztümök hódítottak. Ma már korhű megjelenésre törekednek, s a korhű vásznakat vagy fegyvereket a régi technológiával állítják elő.
Persze ez nem teljesen igaz. Bulcsú nem azért érdemel figyelmet, mert Bíró Gábor fia, s előbb ült lovon, mint autóban; ha autóba születik, akkor ma az autóversenyzés etalonja! Bíró Bulcsú ugyanis kivételes harci tűzzel és intellektussal megáldott ifjú, sok ezer közül egy ilyen akad, mint ő. Nem véletlen, hogy 18 évesen a Csallóközi Lovasíjászok teljes jogú vezetője, de az sem véletlen, hogy eljegyezte magát a honfoglalás korával. A honfoglalást kutatni nagy kihívás! A honfoglaló magyar harcosoknak félelmet keltő hírük volt. Lovascsapataik villámgyors megjelenése, nyilaik sebes, végzetes suhanása kivédhetetlen volt. Bulcsú ma azért küzd, hogy a Csallóközi Lovasíjászok látványos honfoglaláskori csatajeleneteket tudjanak bemutatni. Miért is ne? A hadijátékok olyanok, mint egy történelemóra. Élményt adnak, közben a szereplők szerepet játszanak, mi pedig megismerhetjük, hogyan festettek a régi katonák, hogyan mozogtak a térben, mit ettek.
– Tizennyolc éves vagy, nagyon fiatal. Miért vágtál bele ebbe a nagy feladatba?
– Színes gyerekkorom volt. Például minden nyáron részt vettünk a Visegrádi Palotajátékokon vagy a Savaria Történelmi Karneválon, s ha mindez hamar véget is ért, bennem még tovább élt. A múlt az a hely, ahonnan tanulni kell, nem pedig benne élni. Én ezt tartom. Anyát a történelmi kutatás nem vonzotta, engem viszont érdekel. Mikor nagykorú lettem, elhatároztam, hogy felélesztem a bemutatókat. Sokat gondolkodtam azon, hogy a meglévő felszereléseink – a fegyverek és ruhák idejétmúltak, leharcoltak, ezeket le kell váltani. S ha már ezeket felújítjuk, akkor bővüljünk is.
A Csallóközi Lovasíjászokat Bíró Gábor alapította 1997-ben Nagyudvarnokban. Kezdetben Bíró Kánság néven, a Kassai Lovasíjász Iskola részeként működtek. Hagyományőrzéssel foglalkoztak, lovasíjászat-oktatással, s már akkoriban is rendeztek honfoglaláskori csatajeleneteket. Bíró Gábor 2019-ben szívelégtelenségben elhunyt – utána felesége vette át a stafétát, de már csak lovasközpontként működtek tovább. Pár évre rá fia, Bulcsú élesztette újjá a Csallóközi Lovasíjászok tevékenységét.
– Mit tanultál meg leginkább édesapádtól, amit most kamatoztatni tudsz?
– Azt mondhatom, hogy engem soha nem neveltek úgy igazán gyereknek. Ha otthon a család pénzügyeiről volt szó, én is ott ültem az asztalnál. Mintha édesapám, aki korán elhunyt, felkészített volna a nagy feladatra. Gyerekkoromtól kezdve bevont mindenbe. Ezért nincs gondom olyasmivel, hogy számlát állítsak ki egy rendezvényre, leadjak egy rendelést viseletvarrásra, vagy épp felvegyem a kapcsolatot a történészünkkel. Rengeteg munkával jár a szervezés, de a legnagyobb örömöm, hogy közben alkothatok.
– Hogy néz ki egy napod ennyi teendővel?
– Más iskola alatt és más nyáron, mikor táboroztatunk. Édesanyámmal reggel felkelünk és ellátjuk a lovakat, megetetjük a tyúkokat és a nyulakat. Ezután bemegyünk az iskolába, ahol anyukám tanár, én pedig diák vagyok. (Nevet.) Az elmúlt két évben diákpolgármesterként tevékenykedtem, iskola után még rendezvényre siettem, utána jött a munka a csapattal.
Egy vitrin mögött álló nyílhegy nem mozgatja meg annyira a képzeletünket, mint egy dinamikus, korhű ruhákban eljátszott jelenet. A harci zaj, a győzelem vagy veszteség ábrázolása magával ragadja a nézőt. A hagyományőrzők manapság már nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy ruháik hiteles anyagokból készüljenek, fegyvereik korhűek legyenek...
– Mi lesz a Csallóközi Lovasíjászok első nagy projektje a vezetésed alatt? Követed édesapádat, vagy más irányt jelöltök ki?
– Édesapám űzte és tanította is a lovasíjászatot, miközben bemutatókat szervezett. Mi inkább a hagyományőrzésre koncentrálunk, csatajeleneteket keltünk életre. Honfoglaláskori sírokat ma is tárnak fel – ezekben ugyan vannak csontok, lószerszámok, íjmaradványok, de ezek hallgatnak arról, hogy használták őket éles helyzetben. A lovasíjászat vagy a harcmodor kipróbálásával igazából élesben tesztelünk. A csatajelenetek felélesztése megmutatja, hogy elődjeink nem „vad hordaként”, hanem szervezetten, nagy lófegyelemmel harcoltak. Idén nagy tervvel érkeztünk a Felvidéki Vágtára. Egy honfoglaláskori, frank területen folytatott kalandozás kisebb ütközetét mutattuk be: a magyar lovasíjászok vezetésével nagymorva gyalogosok csaptak össze a keleti frank gyalogosokkal. Jelenleg tizenegyen vagyunk, négy lovas, öt gyalogos és két segéd. Ellenfeleinket, a frankokat a pozsonyi Argyll csapata alakította.
– A nagymorva harcmodor mennyiben különbözött a magyartól? Miért rájuk esett a választásotok?
– Míg a magyarok lovasokkal harcoltak, addig a nagymorvák csak gyalogosokkal. Éppen ezért kevésbé voltak sikeres harcosok, mint a magyarok. Kutatásaimból megtudtam, hogy az első említés róluk 822-ből való, míg az utolsó 900 környékéről származik – végül a magyarok igázták le őket. Erre bizonyíték az egykori morva központ, Mikulčice. Itt sok rombusz alakú magyar nyílhegyet találtak, illetve olyan elégett földréteget, ami arra utal, hogy porig rombolták a települést. A magyarok elfoglalták a morva területeket, fejedelmük, Svätopluk elesett – a morvákat jó ideig nem is emlegetik a források.
Munkácsy Mihály Honfoglalás című képén első Svätopluk morva fejedelmet lovon akarta megfesteni, de a megrendelő (a Történelmi Bizottság) ezt ellenezte. Munkácsy képén ezért már csak gyalogosan, hódoló pozícióban jelennek meg a morvák Árpád fehér lova előtt, hódolatuk jeleként átadva a földet, a füvet és a vizet.
– Nagy feladat egy történelmi rekonstrukció. Honnan tudtad, hogy merre indulj el, kit keress meg?
– Több régészt és szakembert is felkerestem. Felhívtam például Németh Miklós történészt, őt gyerekkorom óta ismerem, a család régi barátja, sokat jártunk vele bemutatózni. Az ő tanácsára elmentem az Utgard Festivalra: ez Szlovákia legnagyobb kísérleti régészeti és élő történelmi fesztiválja. A liptói régióban rendezik meg, ahol történelmi csatajelenetek is megelevenednek. Itt megismertem Mestellér Jánost, aki a hagyományőrzés szakértője. János ajánlotta nekünk, hogy jelenetünkbe vonjuk be a morvákat. Ezután kerestem fel Tomáš Vlasatý cseh régészt, aki a korszak elismert szakértője, s aki rengeteget segített. Bevezetett a korba, a fegyvereinkhez és ruháinkhoz kézműves gyártókat, készítőket ajánlott, és jó tanácsokkal látott el.
A morvák behódolása után a honfoglaló magyarok együtt harcoltak a morva gyalogosokkal a frankok ellen. Végül 890 után szorították ki őket a Dunántúlról: a frankok a pozsonyi csatában szenvedtek vereséget.
– Nagyon időigényes munkának hangzik. Úgy gondolnánk, hogy egy korodban levő fiatalembernek nem lesz hozzá elég türelme...
– Élvezettel végeztem a szervezést, de a kutatómunkát is. Időkorlátunk július 4-e volt, ekkor zajlott Dunaszerdahelyen a Felvidéki Vágta. Itt mutatkozott be az új csapat, sikeresen elkészült az öt morva gyalogos felszerelése, illetve a magyar lovasíjászok kaftánjai. Ezzel nagyot léptünk előre! Lassan talán sikerül a teljes magyar felszerelést kiállítani, mellyel jövőre már büszkén felléphetünk Visegrádon.
– Úgy tűnik, fontos számotokra, hogy minden kosztüm és eszköz korhű legyen.
– Az új trend szerint próbálunk hitelesek lenni. Nem alkuszom meg, sosem mondom, hogy ebből vagy abból inkább az olcsóbb variánst választom. Idén csak egy részlet hibádzott, a nemesi övem szíjvége nem felel meg a leleteknek, nem régészeti hűséggel készült. (Mosolyog.) De jövőre majd orvosoljuk.
A berhe: lenvászonból szőtték, akkoriban mindenki ezt viselte Európában, erre kötötték fel a harisnyát. A berhe térd fölött végződött, a gatyakorcra fűzték föl a harisnyát (nem volt még gumiszalag). Praktikusan megoldották! A berhe, a harisnya és a borjúbőr cipő.
– Akkor valóban a legapróbb részletre is figyeltek!
– Igen. A gyalogosok vezetőjének sisakja, láncingje és kardja van, ruházata is díszesebb, a pajzsa festett: ez nemesi származásra utal. A többiek sisak nélkül, dísztelen pajzzsal és ruhában, baltával vagy lándzsával a kézben harcoltak. A lovasíjászokra ugyanez a felállás jellemző. Csapatvezetőként én kaptam a nemesi felszerelést, vagyis a díszes alsó- és selyem felsőkaftánt, a sisakot, a láncinget, a lószerszámom is díszesebb volt. A három társam átlagos, 10. századi harcost alakított. Amiben viszont volt kis csavar, az a nők felszerelése...
– Mire gondolsz pontosan?
– A nők akkoriban nem vettek részt a portyázásokban, támadás esetén volt csak szerepük, ilyenkor mindenki úgy védekezett, ahogy tudott. Viszont nekünk két hölgy lovasunk is van! (Felsóhajt.) Szó sem lehetett arról, hogy ne vegyenek részt a műsorban, így őket is belevettük a forgatókönyvbe. A férfi kaftánokat a magyar hagyományőrzésben mérvadó kaukázusi leletek alapján készíttettük el, de az övékéhez a mongol Altaj-hegységből származó korabeli viseleteket vettük alapul. A gyártók és kézművesek számára, akik erre szakosodnak, nagyon fontos a történelmi hűség. Így aztán hónapokba telik, mire elkészülnek a felszereléssel. A pajzsokat például októberben rendeltem meg, de a bemutató előtti csütörtökön ugortunk át érte Bécsbe – a gyártó Zlínből van, s félúton találkoztunk.
– Hogyan biztosítjátok be mindehhez az anyagiakat?
– Nehezen. A három pályázatból kettőt megnyertünk, ezen kívül a legnagyobb szponzorunk, a végtelen önerőnk és a jövőbe vetett hatalmas hitünk visz minket tovább. Idén tizenegyezer euróba került a felkészülés. A bemutatók hoznak ugyan valamit a konyhára, de a pénzt azonnal visszaforgatjuk.
Kézműves gyártókat találni nem nehéz. A kutatómunka sem ördöngösség. A felszerelés finaszírozása viszont már fogas kérdés. Nonprofit cég vagyunk, tizenegy taggal. Mindannyian szenvedélyből dolgozunk.
– Lovasiskolában tanulsz, kortársaid is érdeklődnek a hagyományőrzés iránt?
– Igen, az egyik osztálytársam például csapattag. Ketten a felső évfolyamból is csatlakoztak hozzánk. A többség harminc év alatti. Terveink vannak, két-három év múlva szívesen összeraknék egy frank csapatot.
– Milyen a kapcsolat a többi hagyományőrző csoporttal? Van köztük rivalizálás, vagy inkább az összetartás a jellemző?
– Van némi rivalizálás, de jó kapcsolatot ápolnak a hagyományőrzők – legyenek akár várjátékosok, lovasok, kézművesek vagy gyártók. Fejlesztik a tudásukat, és rengeteg kutatómunkát végeznek. Az autentikusság van az első helyen: ez az út vezet a jó hagyományőrzés felé. Erre törekszik a többség. Mestellér János és csapata, a Keleti Szövetség az én nagy példaképem. Szerintem minden hagyományőrző számára követendő úton járnak.
– Mi a célod a jövőre nézve, a szervezet szempontjából és a magánéletben is?
– Közgazdaságot szeretnék tanulni, egyelőre legalábbis ez a tervem. De bárhova visz az utam, az a cél, hogy a hagyományőrzést folytatni tudjam. Elsősorban szeretném feltölteni a magyar és morva felszerelést. A cél öt lovas, öt-hat morva gyalogos, és esetleg még pár frank gyalogos teljes felszerelése – utána pedig kibővíteném a csapatot.
Frank harcos
Kalandozások kora
Hézagos ismereteink vannak arról a majd száz évről, mely a honfoglalás (896) és a magyar államalapítás (1000) között eltelt. Míg a nők, gyerekek a nyájakra vigyáztak, addig a hadra fogható férfiak hadakozni mentek. Ezt a száz évet a kalandozások korának nevezzük, a nyugati népek krónikái viszont rablóhadjáratokról (hm!) mesélnek. Nem véletlen, hogy akkoriban így imádkoztak: A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket! Állítólag a száz év során vagy hetvenszer indultak nagyobb portyára, de sokszor felkérésre – beálltak például valamelyik trónkövetelő vagy épp ellenérdekelt uralkodó zsoldjába.
S hogy miért voltak olyan sikeresek? Az akkori hadak zömét gyalogosok adták, akik a lovas magyarok nyilaival szemben tehetetlenek voltak. A reflexíjat akkor már más népek is ismerték, de a honfoglaló magyarok visszahajló íja kisebb, könnyebb, strapabíróbb volt (még Belső-Ázsiából hozták magukkal). A magyarok akár 180 méterre is tudtak célozva nyilazni; a modern magyar lovasíjászat megalapítója, Kassai Lajos 7,2 másodperc alatt ma is három lövést ad le.
A csatabemutatók nagyon népszerűek. Nálunk is, de főleg Amerikában jeleskednek a katonai hagyományőrzők, akik polgárháborús ütközeteket játszanak el valósághűen megvarrott egyenruhákban, a régiek mintájára reprodukált fegyverekkel.
Női kaftán
A fegyvereket és ruhákat régészeti leletek alapján tudják rekonstruálni. A képen egy női kaftánt láthatunk, egy Altaj-hegységben talált lelet alapján készült. A férfi kaftánokat pedig a kaukázusi leletek alapján varrják a lovasíjászoknak. Innen ismerjük a szabásmintát, sőt, a régészek és az archeometriával foglalkozó szakemberek még azt is meg tudják állapítani, hogy milyen anyagból készültek (ugyanis kémiai és biomolekuláris elemzéseket végeznek).
Ha a katona viselt valami ruhakapcsot, fibulát, a fém sói az idők folyamán konzerválták a mellette levő szerves szálakat, s lenyomatuk megmaradt. De textiltöredékek megmaradhatnak a mellettük levő agyagedények felületén is – ezeket is mikroszkóppal elemzik.
A lovasíjász
- A magyarok a húzókezükben egyszerre több nyílvesszőt is tartottak legyezőszerűen, ugrásra készen. Ez tette lehetővé a rendkívüli tüzelési gyorsaságot.
- A lovas nyilazás közben a térdével, combjával, testsúlyával irányította a lovat, így keze szabadon maradt a célzáshoz.
- A lovas a ló vágtája közben, a lópata dobbanásaihoz igazodva, a holtponton húzta meg az íjat. A lovas ilyenkor a levegőben van, a ló mozgása egy pillanatra „megáll”, mielőtt irányt váltana... A lovas elengedi a nyilat, a felsőtest stabil, a mozgó ló nem rántja el a lovas kezét.
- A magyarok legfélelmetesebb harcmodora a cseles visszavonulás volt, megfutamodást színleltek, majd megfordultak a vágtázó ló hátán, s úgy lőtték ki nyilaikat az őket üldöző ellenségre.
