A verbális abúzus is abúzus. A szavak is ütnek.
Azóta sokszor elgondolkodtam azon, hol hibáztam. Miért nem vettem észre az árulkodó jeleket? Elképzelhetetlennek tartottam, hogy a mai világban ilyesmi megtörténhet. Pedig megtörtént.
A saját gyermekeimmel történt meg. Diszkrimináció és lelki bántalmazás áldozatai lettek. Sokat gondolkodtam rajta, hogy megírjam-e a történetet. Majd arra jutottam, hogy megteszem. Hogy miért? Mert nem szeretném, hogy ez másokkal is megtörténjen. Amikor bántalmazásról hallunk, általában tettlegességre gondolunk. Pedig sebet ütni szavakkal is lehet. Sokszor a nyerseség, a rideg szó nagyobb fájdalmat okoz, mint egy verés.
A verbális abúzus is abúzus. Több éve már annak, amikor a gyermekeimet először vittem közösségbe. Körültekintően választottuk ki az óvodát, ahol majd bontogatni kezdik a szárnyaikat, megteszik első lépéseiket a kinti világban. Több intézményt is megnéztünk, mire úgy láttuk: helyben vagyunk. Az óvodapedagógusok már első látásra kedvesnek tűntek. Kisebb óvoda, kisebb zajszint, családias hangulat, gyorsabb lesz a beszokás, mindenki ismer mindenkit. Nem tévedhettem volna nagyobbat.
Amikor még minden jó volt...
Az első fél év viszonylag eseménytelenül telt. Gyermekeim szerettek óvodába járni. Még tréfálkoztam is, hogy míg a többi gyerek sír és az anyja nyakába kapaszkodik, addig az én gyermekeim se puszi, se pá, már az ajtóban ott hagynak. Minden reggel széles mosoly terült szét az arcukon, délután pedig szerettek volna még kicsit maradni. Boldog voltam, azt éreztem, hogy jól választottunk.
A tanító nénik is kedvesek voltak. Mikor rákérdeztem a gyerekeimnél, hogy ma milyen versikét tanultak, ők mindig azt válaszolták, hogy a Csigabigát. Meg is jegyeztem a férjemnek: Milyen különös, hogy mindig csak ezt az egy dalocskát emlegetik!
Az első intő jelek
Pár hónap múlva a fiam elkezdte mondogatni: „Anya, de ne úgy gyere értem, ahogy szoktál, hanem gyorsan jöjjé’ értem.” Majd eltelt egy-két hét, s rákontrázott: „Anya, nem akarunk oviba menni!” Nem értettem. Nem értettem, hogy egyszeriben mi bajuk van az ovival, mikor eddig szerették. Gondoltam, majd átmegy rajtuk. Biztosan megérezték, hogy ez már nem vicc, ezentúl mindennap „menni kell”, és hiányzom nekik. Aznap délután aztán odaszólt az igazgatónő, hogy beszélni szeretne velem. Nem hívott félre, nem tessékelt be az irodába, az öltözőben kapott el az anyukák között. Kijelentette, hogy a kislányom nem rendelkezik megfelelő szellemi érettséggel, a kisfiam pedig rosszalkodik. A szülők tekintete rámvillant, én pedig meglepődtem. Ám elfogadtam a véleményét, hisz ő a szakember, s úgy gondoltam, hogy ezentúl igyekszem még többet foglalkozni a gyerekeimmel.
Gyülekeznek a felhők
Hiába igyekeztem még többet mondókázni, illemre tanítani a gyerekeimet, az igazgatónő egyre gyakrabban megállított. Vagy azért rótt meg, mert a kislányom nem tudja, hogy melyik a jobb keze és melyik a bal, vagy azért, mert még a saját nevét sem tudja. Gondoltam, talán csak szégyenlős, azért nem válaszol, mikor kérdezik. De mindennap akadt valami, ami miatt dorgálást kaptunk, s mindig menet közben, a többi szülő előtt. A kisfiam akkor már állandó vendége volt a büntetőszéknek – az óvodában az volt a szokás, hogy aki nem fogadott szót, kiültették a terem közepére. A gyerekeim tiltakozni kezdtek, reggel húzták az időt. Mikor rákérdeztem, hogy mi történt az oviban, mindig csak annyit mondtak, hogy: „Semmi.” Kivel játszottak? „Senkivel. Ők ketten mindig külön rajzolnak.” Kezdett rossz érzésem lenni. Már én is görccsel a gyomromban indultam a gyerekekért.
A helyzet odáig fajult, hogy megtaláltam a kisfiam szekrényében az összekészített szülinapi csomagját. Az volt a szokás, hogy a születésnapjuk alkalmából szétoszthattak kis ajándékot a többiek között. Megkérdeztem tőle: „Történt valami? Nem ünnepeltek meg?” A fiam elszégyellte magát, elpirosodott: „Nem.” A tanító néni lesben állhatott, mert már jött is ki az étkezőből. Kijelentette, hogy a fiam csúnyán viselkedett, nem érdemli meg az ünneplést. Mélységesen megütköztem ezen. A szégyen egy kellemetlen érzés, együtt jár az értéktelenség tudatával. Azt jelenti, hogy: Semmirevaló vagyok.
Nem beszélnek...
Végül a kislányom már foggal-körömmel tiltakozott, mikor be kellett menni a játszóba, a fiamat is alig tudtam ott hagyni. Nem tehettem mást, orvoshoz fordultam, aki felmentést adott az ovilátogatás alól, én pedig nekiálltam egy másik intézményt keresni. A gyerekek némák maradtak. Hiába kérleltem őket megannyiszor, mondják el végre, mi a bajuk, miért nem szeretnek oviba járni. A kisfiam csak annyit mondott, hogy az óvó néni kiabált vele. Úgy éreztem, van valami a háttérben, ami miatt ennyire nem mondanak semmit. Pszichológust kerestem, s elvittem hozzá a gyerekeimet. Ám neki sem mondtak semmit – szóval rémeket látok. De én ismertem a gyerekeimet, tudtam, hogy itt bizony baj van. A végén sikerült találni egy másik intézményt. Csak jót hallottam róla, így megbeszéltem az igazgatónővel, hogy szeptemberben ott folytatják a gyerekek az óvodát.
Bizalmatlanok az idegenekkel
Időközben észrevettem, hogy gyerekeim bátortalanok, ódzkodnak az idegenektől, bizonytalanul közelednek feléjük. Férjemmel úgy döntöttünk, hogy beszoktatás előtt elviszem őket egy-két fejlesztőfoglalkozásra. A foglalkozásvezető megerősítette, hogy nem érzik magukat biztonságban a legkisebbek közösségében sem, nem is próbálnak a többi gyerekkel barátkozni. Nem eresztik el egymás kezét, úgy végzik a feladatokat.
Hetek teltek el, mire elkezdtek feloldódni: először csatlakoztak egy kislányhoz vagy fiúhoz, majd maguk is bekapcsolódtak a játékba. Nemsokára a foglalkoztatós hölgy kijelentette, hogy szabad az út, mernek már barátkozni.
Tiszta lap, új közösség
Az új óvodát azóta sem bántuk meg. Sőt, míg élek, hálás leszek érte, hogy visszakaptam az én két izgága, önfeledt csemetémet. Már az első héten azzal fogadott a tanító néni, hogy a kislányom ügyes, a kisfiam pedig jól nevelt – de azért szorongva készülődtem az első szülői értekezletre. Mi van, ha megint megkapom, hogy nem elég fejlettek és ügyesek a gyerekeim? Az igazgatónő szakszerű volt, biztatta a szülőket, jó tanácsokkal látott el bennünket. A végén még a könnyem is kipotyogott, hogy mégsem mihasznák a gyerekeim. Ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban megszerették az új környezetüket. Rengeteg barátot szereztek, és visszatért a szemükbe a fény. A sikerélmény, hogy befogadta őket a közösség, visszaadta megtépázott önbizalmukat. Minden nappal jobban lettek. A kislányom két hosszú verset szavalt el a karácsonyi ünnepségen, szépen araszolt előre a rajzolásban. A fiamra nem mondta senki, hogy csúnyán viselkedik. Ellenkezőleg. Egyik alkalommal azzal fogadott a tanító néni, hogy sajnálja, de egyik kis társa megütötte, ám ő nem ütött vissza...
A gát átszakadt
Két év. Ennyinek kellett eltelnie, mígnem az egyik laza délutánon végre robbant a bomba. Épp arról beszélgettünk, hogy mit jelent az idő fogalma, milyen gyorsan telik, nekik milyen emlékeik vannak a múltból. A fiam egyszer csak kijelentette, hogy a jó ovikáról csupa szép emlékük van, de a rossz ovikáról csak borzalmas. (Igen, a borzalmas jelzőt használta.) Megértettem: készek arra, hogy végre beszéljenek. A férjemmel leültünk a kanapéra, és feltettük nekik a kérdést, amire évekig nem kaptunk választ. Mi történt a rossz oviban? És a gát átszakadt. A gyermekeimből ömlött a szó, egymás szavába vágva sorolták a sérelmeiket.
A fiamat nap mint nap megvádolták, hogy maga az ördög, pedig nem is rosszalkodott. A tanító néninek volt egy kedvence, aki mindig fejbe dobta játékkal, ütlegelte, ő pedig csak védte magát. Ha nem csinált semmit, akkor is a büntetőszékbe küldték, csendes pihenőre. Vagy néha őt kint „felejtették”, mikor a többiek átmasíroztak a hálóterembe. A kislányomat pedig nem takarta be a tanító néni a délutáni pihenőnél, pedig mindenkit betakargatott.
Mikor egyszer dörgött az ég, és ijedtében kiszaladt a társalgóba, az óvó néni tarkón billentette. Az igazgató néni mindig arról beszélt, hogy ő nem elég ügyes és nem okos. Ez fájt neki a legjobban, mert egy idő után a többiek csúfolni kezdték, ügyetlennek nevezték, és nem akartak vele játszani. Egyik nap almát kaptak az ebédhez. A kiosztásnál sorba kellett ülni, a fiam két szomszédja kapott az almából, őt viszont „kifelejtették”. A kinti sétán az egyik gyerek fellökte a kislányomat, aki a földre esett, és sírni kezdett, mert kiszakadt a nadrágja. A tanító néni nem foglalkozott vele, továbbsétált a többi gyerekkel, alig bírtak utánukszaladni a fiammal...
Nem árulkodunk!
Mire vége lett a sok történetnek, úgy éreztük magunkat, mint akit fejbe kólintottak. Az állat is védi a kölykeit, nem csoda, hogy felhorgadt bennünk az indulat. Bántalmazták a gyerekeinket, mi pedig vakok voltunk, hogy ezt észrevegyük.
Egy kérdés azonban még hátravolt. Miért nem beszéltek nekünk a sérelmeikről? A válasz sokkoló volt: „A tanító néni azt mondta, nem szabad árulkodni!” Ezért nem mondtátok el? „Nem csak ezért. Azért is, mert mikor panaszkodtunk, hogy valaki más bántott vagy fellökött, akkor velünk kiabáltak, és azt mondták, hogy az áruló a legcsúnyább gyerek.” És ezt ki mondta? „A tanító néni.”
Nem akarok senkit megbántani, mert később sok csodálatos óvó nénivel és tanító nénivel találkoztunk. Az az óvópedagógus viszont, akire először rábíztuk a gyermekeinket, megbélyegezte őket. Szerencsére léptünk, megkerestük a jókat, akik szerették őket. Mert semmi nem lehet olyan fontos az életben, mint gyermekeink egészsége, legyen az fizikai vagy lelki.
Kocsis Emese
