Nagy Werner Csilla a várhosszúréti magyar iskola igazgatónője, tanítója, két kisfiú anyukája és jógaoktató Rozsnyón. Életében a jóga nem különálló tevékenység, hanem egy szemlélet, amely átszövi a mindennapokat: a tanítást, az anyaságot, a közösségben való jelenlétet és az önmagához való viszonyt is.
Nem a pózok tökéletessége érdekli, hanem az, hogyan lehet a testet, a figyelmet és a lélegzetet úgy összehangolni, hogy abból nyugalom, elfogadás és belső tartás szülessen. Ez a belső munka vezeti őt akkor is, amikor a gyerekekkel jógázik az iskolában, amikor stúdióban oktat, vagy amikor önmaga felfedezésére indul. (Fotók: Papp Viki)
– Mielőtt a jógára térnénk, mondd el, kérlek, milyen a mai Gömör arca, hangulata? Egy elbűvölő falucskában, Várhosszúréten éltek a férjeddel és két kisfiatokkal, Lehellel (9) és Matyival (3), de városban, Rozsnyón nőttél fel.
– Gömör számomra nemcsak egy földrajzi hely, hanem egy életérzés. Van egy erős megtartó ereje. Ritmusa lassabb és gyönyörű a természet, több tere van az emberi kapcsolatoknak. A gömöri emberekben nyitottság van. Ez a közeg nagyon meghatározta azt, ahogyan a világhoz viszonyulok.
– Egy lakótelepen nőttem fel Rozsnyón, a 80-as évek végén, a 90-es évek elején épült körülöttünk a világ: betoncsövek és vasrudak között játszottunk. Minden bérház tele volt gyerekekkel, sok volt a közös játék, az együtt töltött idő.
Ez egy természetesen kétnyelvű közeg volt. Szlovákul is beszéltem, de nagyon erős élményként maradt meg bennem az, amikor egy szlovákul beszélő gyerekről kiderült, hogy tud magyarul is. Onnantól ösztönösen magyarul szóltam hozzá, és mindig egy kicsit „hazatalálás” érzése volt.
– A hat évvel idősebb bátyám a város legnagyobb lakótelepén járt szlovák iskolába. Ő maga is támogatta annak idején, hogy én magyar iskolába járjak, mert úgy látta, hogy ott sokkal összetartóbb közösség alakul ki. Egy kedves családi történet, hogy még a nevemet, a Csillát is tőle kaptam – és talán nem véletlen, hogy később csillagász lett belőle (Werner Norbert asztrofizikus).
– Valahogy mindig úgy éreztem, hogy Rozsnyón ez a kétnyelvűség nagyon meghatározó, és sokakat nyitottabbá tesz egymás felé. Két nyelv, két kultúra természetes módon volt jelen a mindennapokban, és én ezt inkább gazdagságként éltem meg, nem pedig választóvonalat láttam benne. Természetesen voltak érzékenyebb helyzetek, megjegyzések, talán kisebbségi érzés is, de visszatekintve azt érzem, hogy ezek inkább empatikusabbá, érzékenyebbé tettek.
– A kétnyelvűséget szabadságként éltem meg. Lehetőségként arra, hogy több nézőpontból lássak rá a világra, hogy kíváncsi legyek, és hogy természetes legyen a kapcsolódás különböző emberek között. Ez az élmény ma is nagyon erősen formálja azt, ahogyan közösségben, gyerekekkel és felnőttekkel dolgozom.
– Innen vetted az irányt Nyitra felé, hogy pedagógus lehess. Sokan elvégzik ugyan az egyetemet, de a pályán alig vagy egyáltalán nem helyezkednek el. Úgy tűnik, te viszont megtaláltad a helyed benne!
– Igen, a Közép-európai Tanulmányok Karán diplomáztam. Ha ezt a szakmát az ember úgy csinálja, hogy nem szereti, az mindenki számára tragédia: neki és a gyermekeknek is. A pedagógusi pálya nálam nem egy hirtelen döntés volt, inkább egy nagyon korán megjelenő belső irány. Már egy harmadik osztályos fogalmazásban is azt írtam, óvónő akarok lenni.
– A gyerekekkel való munka számomra azért is különleges, mert segít újra az ő perspektívájukból látni. Jelen lenni, megállni egy pillanatra, és észrevenni a természet szépségeit, a világ apró csodáit. Velük együtt újra felfedezni a mozgás, az ugrabugrálás, a játék örömét. Visszatanulni tőlük, hogyan kell rácsodálkozni a világra.
– Ugyanakkor szakmailag is folyamatosan inspirál az, ahogyan a gyerekek tanulnak. Mindig figyelem, mi az a „klikk”, az a pillanat, amikor összeáll a kép a fejükben. Ez emlékeztet arra, hogy nincs egyetlen jó út: minden gyerek egy külön személyiség, egy külön történet, akit másképp kell megszólítani és támogatni.
– A tanítás így számomra nemcsak tantárgyakról szól, hanem kapcsolatokról is. Arról, hogy egy gyerek érezze: fontos, hogy számít, hogy képes fejlődni. Egy kicsi, falusi iskolában ez különösen erős: ott valóban végigkíséred a gyerekeket, évről évre látod a változásaikat, az örömeiket, a küzdelmeiket.
– Hányan dolgoztok a várhosszúréti alapiskolában? A kis létszám mellett hogyan működik a négy osztály?
– Ketten vagyunk pedagógusok, én igazgató és tanító, a kolléganőm nevelő és tanító, a gyermeklétszám most kilenc fő. A négy osztály együtt van, közösen kezdünk, mindenki megkapja a feladatát. Jut tér és idő minden évfolyammal foglalkozni. Sőt, van egy extra módszerünk is: a másodikos bátran kérdezhet a harmadikostól, a harmadikos a negyedikestől, ha nem tud valamit. Jók a visszhangok Rozsnyóról, ahová a tanulóink ötödikbe mennek.
– Fontos emberi tulajdonságokat is tanulnak: a kisebbek alázatot, a segítségkérés képességét (ez nem magától értetődő), a nagyobbak a kisebbről való gondoskodást. A kisfiamnak sem volt egyszerű az elsős lét. Azt mondtam neki: „Ha majd te leszel a nagyobb, emlékezz arra, te hogyan érezted magad elsősként és segíts, könnyítsd meg nekik.” A kisiskolák léte egyre bizonytalanabb, a falunak viszont szívügye az intézmény.
– A netet böngészve látom, milyen sokat jártok a természetbe és jógázó gyerekekről is láttam képet!
– Ha csak lehet, kisétálunk a természetbe. A gyerekek ott önmaguk lehetnek, felfedezhetnek, az idegrendszerük megnyugszik. Csitul az ember lázongó egója, tompul a „muszáj” és a „kell” érzése.
– Szoktam velük jógázni is, nagyon szeretik. Életmódunkból fakadóan – úgy látom –, egyre fontosabb bármilyen mozgásforma, mozgáskoordináció. Van, hogy az egyes jógamozdulatokat mesésen mondjuk el, tehát egy történetet „mozgunk el”. Nyugtató hatással van rájuk a zene, a szabályos, mély légzés. Év elején is be szoktam vetni, hogy könnyebben megbarátkozzanak az iskolai környezettel, egymással. Az is jóga, ha nem a testi részét csináljuk, hanem mély levegőt veszünk és befelé figyelünk kicsit.
A reggeli jóga segít a gyerekeknek fókuszáltabban és nyugodtabban indítani a napot. A térdelő harcos póz erősíti a testtartást, fejleszti az egyensúlyt, miközben önbizalmat és belső figyelmet is ad. Nem mindig mozgásokból áll: néha csendes beszélgetésekből, amelyek elmélyülésre és önmagukra hangolódásra hívják a gyerekeket.
– Te mikor kezdtél ismerkedni a jógával?
– A jóga korán belépett az életembe – akkor még nem tudatosult, hogy ennyire fontos része lesz majd. Gyermekkori barátnőm apukája jógázott, volt jógaszobája, ott játszottunk, s teljesen lenyűgözött. Később, kisiskolás koromban, azunokatestvérem hazahozott egy könyvet a jógáról, ami elültetett bennem valamit. Majd a keresztapukám meditációval kezdett foglalkozni. Felolvastam neki kazettára egy meditációs szöveget – mert szerinte megnyugtató hangom van –, a meditálásból fakadó csend és jelenlét pedig rám is hatott. Egyetemi vizsgáimra készülve ismét rátaláltam a jógakönyvre. Innen, 2009-től számítom igazán a saját utamat. Hónapokon át naponta gyakoroltam, de volt, hogy hónapokig nem. Majd mikor a nagyobbik fiam egyéves lett, az anyaság, az élethelyzetem nagy kihívások elé állított testileg és lelkileg is. A jóga segített újra elemenként összerakni magam, rendet tenni magamban. Ekkor kezdtem komolyabban gyakorolni.
– Mi hajtott, motivált, hogy gyakorolj, sőt, oktatói kurzust is elvégezz?
– Az oktatás gondolata nem egyik napról a másikra született meg bennem. Amikor könyvből kezdtem jógázni, szinte természetesen jött, hogy elkezdtem megmutatni a gyakorlatokat az anyukámnak, az egyetemen a szobatársnőmnek, barátaimnak – mert egyszerűen jólesett megosztani azt, ami nekem segített.
– Utólag visszanézve azt érzem, hogy ez a késztetés talán még korábbról ered. Mielőtt egyetemre jelentkeztem, komolyan fontolgattam a fizioterapeuta pályát is. Végül a tanári hivatás mellett döntöttem, de a testtel való munka, a gyógyító, segítő szemlélet valahogy mindig ott motoszkált bennem. A jógaoktatás számomra egy kicsit ennek a két világnak a találkozása. Ott van benne a pedagógusi szemlélet – hogyan vezessünk, támogassunk, bátorítsunk –, és ott van a testtel való finom, érzékeny munka is. Így amikor később felmerült bennem a jógaoktatói képzés gondolata, valójában nem egy új irány volt, hanem inkább egy régi belső szál természetes folytatása.
Csillában a jóga csendes jelenléte, a pedagógusi hivatás felelőssége, az anyaság mindent próbára tevő szeretete és a női lét változatos kihívásai kecses harmóniává állnak össze. Nem tökéletes – és nem is akar az lenni. Tudja, hogy elég nyitottnak, türelmesnek és elfogadónak maradni önmagunkkal, s ez igaz a másokkal való viszonyunkra és az élet kifürkészhetetlen változásaira is.
– Hogyan változtatta meg a jóga a testedhez és önmagadhoz való viszonyodat?
– A közösségi médiában sokszor tökéletes, hajlékony, „ideális” testeket látunk jógázni, de a jóga valójában egészen másról szól. Nem a látványról, hanem a kapcsolódásról.
– A jóga a test, a lélek és az elme egységét tanítja. Az „itt és most”-ban való jelenlétet. A testi gyakorlatok nem öncélúak, hanem hidat képeznek ahhoz, hogy újra kapcsolatba kerüljünk önmagunkkal. Segítenek megérteni és újra megszeretni a testünket.
– A jóga segített abban, hogy másképp nézzek magamra. Hogy ne ellenségként, hanem partnerként tekintsek a testemre. Azt szoktam mondani, hogy a jóga által tanultam meg szeretni a testem – és ő is engem.
– Flexibilitást és erőt tehát nem csak a testnek ad?
– Test szintjén erőt és rugalmasságot – belül tudatosságot, elfogadást, türelmet és jelenlétet. Egy jó gyakorlás attól jó, hogy általa helyükre kerülnek a dolgok, az ember minden porcikáját jobban érzi, jobban lakja. Megtanít hinni az apró lépések erejében: nem kell mindent egyszerre megoldani, és tökéletesnek sem kell lennünk.
– Ez a szemlélet aztán átszivárog a munkába, a családi életbe, az önmagunkhoz való viszonyba: türelem, megengedés, bizalom.
Az ő receptje két pontból indul: újra és újra visszatanulni a gyerekektől a jelenlétet, a kis dolgok nagyszerűségét és a felfedezés örömét, a jóga által pedig azt, hogyan lehet visszatalálni önmagunkhoz. A harmónia sosincs készen, nem statikus dolog. Ha figyelünk, folyamatosan formálódik bennünk a jógaszőnyegen, a mindennapok apró mozdulataiban.
– Hogyan alakult meg a jógastúdiótok? Van rá igény?
– Négy nő Rozsnyón úgy gondolta, hogy a városban igenis legyen jógastúdió. Polgári társulást alapítottunk, termet béreltünk. Egyelőre úgy tűnik, fenntartható ez a kis testi-lelki oázis. A lehető legváltozatosabb összetételben vannak az órák. Van, aki párban jár, van, aki a gyermekét hordja gyerekjógára. „Figyelj oda arra, hogy mi az, amit legbelül magadnak mondasz, a belső párbeszédedre. Egy nehéz póznál biztatod vagy szidod magad? Hogy beszélsz magaddal, mit érzel?” – kérdezem a résztvevőktől. A mindennapi életben is ilyen belső párbeszéd zajlik bennünk. A jógaórán meg tudjuk tanulni korrigálni, szeretetteljessé tenni ezt a monológot – igaz, ez hosszabb, türelmet igénylő folyamat. A jóga egy biztonságos tér, ahol ezt fel lehet fedezni.
– A jógaszőnyeg biztonságában tulajdonképpen a mindennapi kihívásokra készülünk?
– Tartok olyan órát, aminek az egyik fele dinamikus, „edzősebb”, a másik felében pedig kényelmesen elhelyezkedünk egy pózban és kiengedjük a feszültséget. Testünk és lelkünk meghálálja, ha ezt a mentális elengedést megtesszük. Ettől rugalmasabban tudunk reagálni az élethelyzetekre – nevezhetjük mentális flexibilitásnak, ha tudjuk, mit és mikor kell elengedni. Fontos megtapasztalni az erőnket is! Ne csak nyújtsunk, hanem az erő fejlesztésével építsünk stabilitást, önbizalmat. Ha érezzük, hogy van bennünk tartás, van mire támaszkodnunk, ez a fizikai érzés átszivárog a lelkünkbe is.
– Kiknek ajánlod?
– Mindenki próbálja ki, és döntse el, hogy való-e neki. Én hiszem, hogy mindenki meg tudná találni magának azt a stílust és azt az oktatót, ami és aki megfelelő számára. Sokan azért nem kezdik el, mert azt gondolják, hogy nem elég rugalmasak. Pedig ez nem feltétel. A jóga a rugalmasságot vagy meghozza, vagy nem – van olyan jógaoktató is, aki nem rugalmas.
– S milyen azzal szembesülni, hogy valakinek nem te vagy a megfelelő?
– Könnyen elbizonytalanít, főleg az elején, amikor még magadban sem vagy biztos. Ha nem sikerül úgy egy óra, ahogy azt fejben elterveztem, meg kell tanulnom az ebből fakadó rossz érzéseket elengedni. Olyan is volt, hogy nem volt kedvem jógázni: összeállítottam, megcsináltam, levezettem, de nem volt belőle annyira jó érzésem. A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy a kliensek ezt máshogy élik meg. Lehet jógázni hipermobilitással, szülés és műtét után, vagy ha idős korban is szeretnénk megőrizni mozgékonyságunkat – kell, hogy legyen belső késztetés.
– Tapasztalod a „keresztény vagy, ne jógázz” hozzáállást?
– A jóga-kereszténység szembeállítása szerintem olyan felesleges, mit a szlovák-magyar viszály. A jóga nem vallás, hanem megtanít szeretni önmagunkat és az isteni szikrát. Ha nem szeretjük magunkat, hogyan szeressük a felebarátunkat?! Ezért pont az ellenkezőjét gondolom: a jóga és a hit egymást támogatják.
