Aki hidat épít a művész és a közönség között

Vannak emberek, akiknek a művészet nem csupán egy szép kép a falon, hanem egy külön nyelv, amelyet meg kell tanulni olvasni. Dr. Balla Rita számára ez a nyelv már kamaszkorában fontossá vált, amikor családjával rendszeresen jártak kiállításokra. Vele beszélgettünk arról, hogyan lesz egy műalkotásból kiállítási darab, mitől lesz jó egy kurátor, és miért nem baj, ha egy kortárs mű első látásra nem „érthető”.

Ritát budapesti egyetemi évek, egy törökországi ösztöndíj, a római szakmai gyakorlat és a dániai kurátori képzés végül egy olyan pályára vezették, ahol egyszerre van szükség érzékenységre, kíváncsiságra, jó íráskészségre és meglepően sok racionalitásra. Ma az ELTE Egyetemtörténeti Gyűjteményének múzeumi kurátora, emellett a révkomáromi Limes Galéria kiállítási kurátora. (Fotó: Dömötör Ede)

Dr. Balla Rita jelenleg Magyarországon, Komáromban él. Párkányban született, sokáig Budapesten lakott, majd Törökország, Olaszország és Dánia is fontos állomása lett szakmai és személyes életének. Tudatosan választotta a külföldi gyakorlatot, már fiatalon, elég határozottan tudta mivel szeretne foglalkozni. Gyerekként szerette a kiállításokat, majd megtalálta azt a szakot, amely egyszerre engedte közel a művészet elméleti és gyakorlati oldalához. Rómában később olyan szakmai tudást kapott, amelyhez a mai napig visszanyúl.

– Hogyan vált a művészet az élete részévé?

– A szüleim nagyon sokszor elvittek kiállításokra, nálunk ez tulajdonképpen családi program volt, évről évre elmentünk a Szépművészeti Múzeum nagykiállításaira. Van egy nagyon élénk emlékem a Monet-kiállításról: hideg tél volt, és hosszú órákat kellett kint várakozni, de kitartottam. Ha egy tinédzser hajlandó a hidegben órákat várni azért, hogy festményeket lásson, akkor mindenképp elhivatott. (Mosolyog.) Esztergomba jártam középiskolába, amikor pedig eljött a továbbtanulás ideje, éppen akkor indult el Budapesten a design- és művészetelmélet szak. Így tulajdonképpen az elsők között végezhettem ezen a képzésen.

– Mit adott ez a képzés, és hogyan lett az egészből végül kurátori pálya?

– A budapesti képzés nagyon fontos alapot adott. Nemcsak tudást kaptam, hanem érdeklődési irányokat és lehetőségeket is. A hároméves alapképzés alatt a budapesti Art9 Galériában is gyakornokoskodhattam, ami már egészen közel hozta a gyakorlati munkát. A dizájn- és művészetelmélet tulajdonképpen nagyon közel áll ahhoz, amit ma kurátori munkának nevezünk. Olyan szakembereket képez, akik kiállításokkal, művészeti írásokkal, pályázati anyagokkal, szerkesztéssel, művészeti intézmények és projektek működtetésével is foglalkozhatnak. Később Dániában folytattam a tanulmányaimat művészetmenedzsmenti, kurátori irányban. Majd Rómában, a Sala 1 kortárs galériában töltöttem hat hónapot szakmai gyakorlaton – mindig azt mondom, hogy amit a kurátori pályáról a gyakorlatban tudok, azt ott tanultam meg a galéria vezetőjétől. Törökország is fontos állomás volt, ott ösztöndíjjal tölthettem el egy félévet. Ezek a helyek mind más módon, de nagyon erősen formálták azt, ahogyan ma a munkámra tekintek.

A kurátori munka kívülről talán elegáns megnyitók, különleges művek és inspiráló művészek világának tűnik, a háttérben azonban kutatás, szervezés, pályázatírás, határidők, térszervezés és sok-sok egyeztetés áll. A kurátor egyfajta kapocs: egyszerre figyel a művészre és a befogadóra, aki szeretné megérteni, amit lát.

– Hogyan születik meg egy kiállítás? Mi alapján dől el, melyik mű hová kerül?

– Ez attól is függ, milyen intézményről és milyen kiállításról beszélünk. Az ELTE-n például az egyetem határozza meg az éves programot, én pedig ehhez igazítom a kutatómunkámat és a szakmai feladataimat. A komáromi Limes Galériábansokkal szabadabb a helyzet, hiszen ott évről évre művészeti koncepciókat állítok össze, és a galéria profiljához illeszkedő művészeket, művészeti csoportosulásokat keresek meg. Egy kiállítás létrehozása tulajdonképpen egy hosszú párbeszéd. Ha egy művész és egy kurátor együtt dolgozik, először meg kell értenünk, mi az a gondolat, amit a művész megfogalmazott. Minél jobban ismerem a művészt és a munkáit, annál pontosabban tudok olyan koncepciót létrehozni, amely nem idegen a művek eredeti szándékától. Ezután jön a térbeli elrendezés. Megnézzük, melyik mű hová kerül, milyen sorrendben találkozik velük a látogató, hol legyen a szöveg, milyen képaláírások készüljenek, hogyan fotózzuk le a kiállítást, készül-e katalógus vagy más kiadvány. A kurátori munka tehát nem ér véget a művek kiválogatásánál. A megnyitó, a szakszöveg, a dokumentáció és sok esetben a pályázatok, az elszámolások is hozzátartoznak.

– Miért olyan nehéz néha megérteni egy kortárs alkotást?

– A kortárs művészet esetében gyakran az a probléma, hogy a látogató olyan formákkal, jelekkel, hangokkal vagy anyagokkal találkozik, amelyeket nem tud a megszokott módon értelmezni. Ha valaki meglát egy tájképet vagy egy portrét, van egy kapaszkodója. Egy nonfiguratív műnél azonban sokszor nincs. A kurátor tulajdonképpen egy csatorna a művész, a műalkotás és a látogató között. Nem az a dolga, hogy a látogató helyett „megmondja”, mit kell gondolnia, hanem hogy olyan kontextust teremtsen, amelyben könnyebb kapcsolódni a műhöz. A művésznek nem feltétlenül kell mindent elmagyaráznia. A művész alkot, a kurátor pedig segít abban, hogy az alkotás köré felépüljön egy érthető narratíva. Ez lehet egy jó szöveg, a művek megfelelő elhelyezése, a kiállítás dramaturgiája, vagy akár az is, ahogyan a megnyitón beszélünk róla. Számomra akkor jó egy kiállítás, ha a művész elégedett a kiállítással és a munkámmal, és a látogató úgy érzi, van hová belépnie, van mibe kapaszkodnia, és közben szabadon kialakíthatja a saját gondolatait.

– Milyen készségek kellenek ahhoz, hogy valaki jó kurátor legyen?

– Az első talán nem is készség, hanem azt mondanám, hogy nyitottnak kell lenni. Folyamatosan új művészekkel, új gondolatokkal, új generációkkal találkozunk, ezért nem ragadhatunk bele a saját ízlésünkbe vagy a már ismert dolgokba. Kell egyfajta kutatói kíváncsiság is, mert ha valamit nem értek, akkor utána kell mennem, meg kell ismernem, és csak utána tudok róla hitelesen beszélni. Nagyon fontos a jó íráskészség, hiszen a kurátor rengeteg szöveget ír: katalógusba, kiállítási anyagokhoz, cikkeket, bevezetőket. Emellett szükség van arra is, hogy valaki tudjon közönség előtt beszélni. Ezt én is idővel tanultam meg, s még most is tanulom, sok gyakorlást igényel. Ma már pontosan tudom, hogy egy megnyitón nem feltétlenül az a cél, hogy egy hosszú, papírról felolvasott szöveggel mindent elmondjunk. A szakmailag pontos részek természetesen lehetnek előre megírtak, de jó, ha saját gondolatainkat is közvetlenül át tudjuk adni. Az esztétikai érzék szintén fontos, és emellett kell egyfajta marketing- és menedzsmentkészség is. Szlovákiában sokszor nekünk kell megteremtenünk a kiállítás anyagi hátterét, pályázatokat kell írni, elszámolni, határidőket tartani. A kurátor tehát nem lehet csak álmodozó művészetbarát, bizonyos helyzetekben nagyon is racionálisnak és szervezettnek kell lennie.

– Mennyire engedi be a saját ízlését egy kiállításba?

– Én azt gondolom, hogy a saját esztétikai ízlésem nem jelenhet meg úgy egy kiállításban, hogy azzal felülírjam a művész szándékát. Ha egy művész felkér kurátornak, akkor engem arra kér, hogy szakmailag és lehetőség szerint objektíven reflektáljak az anyagára, illetve képviseljem őt. Természetesen adok tanácsot. Elmondom, ha én egy művet máshová helyeznék, ha más sorrendet látok indokoltnak, vagy ha úgy érzem, egy adott térben valami erősebben működne másképp. De a művész szabadon dönti el, hogy megfogadja-e. Én inkább közös gondolkodásként tekintek erre a folyamatra. A kurátornak ráadásul nemcsak a művész szemével kell látnia.

Egy 300 négyzetméteres kiállítótérben például azt is figyelem, hogyan fog mozogni benne a látogató, mi vonzza majd a tekintetét, milyen lesz az útja. A művész önmagát és a műalkotásait képviseli, a kurátor pedig a látogató szempontját is. 

– Van olyan művész vagy szakmai együttműködés, amely különösen emlékezetes maradt?

– Nagyon sok van, például Tóth-Szunyog Júliával nagyon szeretek együtt dolgozni. Több kiállítását is megnyitottam már, és én írtam róla a Kortárs magazin címlapjához kapcsolódó anyagot is. Egy ilyen munka hosszabb folyamat, hiszen először fel kell halmozni azt a tudásanyagot, amelyből aztán egy meghatározott karakterszámú, mégis átfogó szöveg megszülethet. Vele egy hosszú távú, jó szakmai kapcsolat alakult ki, de Ferdics Bélával és Füzik Szilviával is nagyon jó volt együtt dolgozni. Ők is a szlovákiai magyar művészeti közeg fontos szereplői számomra. A Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesületében dolgozó művészekkel is jó a kapcsolatom, és a legtöbbjükkel szívesen dolgozom együtt. 

– Több mint tíz éve van a pályán. Mit lát, változott a közönség viszonya a kiállításokhoz a mai, főként online világban?

– Körülbelül tizenkét éve vagyok a pályán, és azt látom, hogy járnak az emberek kiállításokra, de nagyon nem mindegy, milyen kiállításról beszélünk. Külföldön, például Rómában, egészen más kulturális közeggel találkoztam. Olaszország eleve erősen kultúraközpontú társadalom, és egészen más élmény volt megtapasztalni, hogyan készülnek fel egy megnyitóra, hányan érkeznek, és milyen esélye van egy műalkotásnak arra, hogy egy kiállításon gazdára találjon. Itthon és a régióban az ismert nevek továbbra is nagyon sok embert megmozgatnak. Ha egy helyi/régióban élő név szerepel a plakáton, arra sokan eljönnek. Egy kevésbé ismert művész esetében viszont általában a saját művészeti köre, a sajtó munkatársai és a pár állandó látogató alkotják a közönség jelentős részét. A Covid után az emberek nagyon örültek annak, hogy újra közösségbe mehetnek, újra látogathatóak a kiállítóterek. Ezt követően viszont visszaesést érzékeltem. Közben a fiatal művészeknél az online jelenlét szerepe egyre fontosabb lett. Már nemcsak az számít, hányan jönnek el a megnyitóra, hanem az is, hogy milyen képanyag készül a kiállításról, mennyire jól dokumentálható, és hogyan jelenik meg az Instagramon vagy a Facebookon. Lehet, hogy egy kiállítást személyesen kevesebben látnak, mint korábban, de az online térben sokkal több emberhez eljutnak a róla készült képek.

– Mikor érzi azt, hogy igazán jól sikerült egy kiállítás?

– Számomra a megnyitó az a pillanat, amikor minden összeér. Az a néhány perc, amikor kiállok a művész és a látogatók elé, és megpróbálom átadni mindazt, amin hetekig vagy hónapokig dolgoztunk. A legnagyobb sikerélményem az, amikor azt érzem, hogy a kiállítás úgy állt össze, ahogyan az a művészben eredetileg megfogalmazódott, és közben a látogató számára is érthető, befogadható lett. Ha ezt egyszerre látom a művész arcán és a közönség reakcióján, akkor tudom, hogy volt értelme annak a sok munkának.

– Mi az, amit a legjobban szeret a szakmájában, és mi az, ami a leginkább próbára teszi?

– A legjobban a közös munkát szeretem. Szeretem magukat a kortárs alkotásokat is, és azt az egészen különleges közelséget, amelybe kurátorként kerülhetek egy műalkotáshoz. A látogató sokszor csak nézi a művet, én viszont a munkafolyamat részeként megfoghatom, mozgathatom, elhelyezhetem. Van egy taktilis kapcsolatom is vele, amely szerintem nagyon különleges része ennek a munkának. Az is izgalmas, hogy tudom, ami most kortárs műalkotás, arra akár ötszáz év múlva egészen más szemmel fognak nézni. Én pedig most ott vagyok annál a pillanatnál, amikor megszületik és bekerül egy kiállításba. Ami viszont időről időre próbára tesz, az a műalkotások értékesítésének helyzete Szlovákiában és Magyarországon. Szlovákiában nincs olyan kortárs művészeti vásár, amely igazán nagy piacot teremtene, Magyarországon pedig ugyan van ilyen lehetőség, de az sem hasonlítható a legnagyobb nemzetközi művészeti piacokhoz.

A pályám elején egyszer volt szerencsém egy művészeti vásár egyik blokkjának kurátoraként dolgozni, de azóta inkább távolságtartással figyelem ezt a területet. Néha felmerül bennem a kérdés, hogy vajon mi hiányzik ahhoz, hogy a régiónk művészei nagyobb nemzetközi körforgásba kerüljenek.

– Hogyan látja a szlovákiai magyar kortárs művészeti közeget?

– Ami szerintem ezt a térséget nagyon erősen jellemzi, az a láthatóság iránti igény. Szükségünk van arra, hogy az itteni művészeket csoportosítsuk, koordináljuk, bemutassuk, és ne csak helyben, hanem Magyarországon és máshol is láthatóvá tegyük. Ez fontos része a munkának. A régión belül is látok különbségeket. Komáromban talán erősebb a klasszikusabb vonal és a közönség is jobban szereti a klasszikus tematikájú kiállításokat. Dunaszerdahelyen és környékén valamivel nagyobb nyitottságot érzek a kortárs művészet felé. Rimaszombat és a keletebbi területek felé pedig a fiatalok részéről érdekes mozgás figyelhető meg: egyre többen dolgoznak a természetművészet és a szobrászat határterületein, illetve olyan műfajokban, ahol a különböző művészeti ágak összecsúsznak. 

– Milyen közeli szakmai tervei vannak?

– A Limes Galériában folyamatosan vannak kiállítások, és már megkezdődött a közös munka Éliás Ádám decemberi kiállításán, amelynek én leszek a kurátora. Ezt megelőzően Ötvös Zoltán, a Magyar Képzőművészeti Egyetem docense állít ki, és a megnyitó keretében egy kiadványt is bemutatunk (mivel nem konkrétan ehhez a kiállításhoz készül). Ez a kiadvány az elmúlt hat évem kurátori munkájába enged majd betekintést, nem teljeskörűen, hanem válogatott művészeken és kiállításokon keresztül. 

– Mit csinál, amikor kilép a kiállítóterek világából? Mi tölti fel?

– Nagyon szeretek utazni, különösen Európán belül, a családommal és a párommal tölteni a szabadidőmet. Szeretem a szép városokat, és azt is, amikor egy utazásnak része lehet egy jó kávé egy kellemes helyen. Ezek az utazások nemcsak pihenést jelentenek, hanem inspirációt is. Az úszás is kikapcsol, és vannak olyan dolgok, amelyekhez egyszerűen csak jó visszatérni. Ilyen például a Spartacus-sorozat is, amelyet akár sokadszor is meg tudok nézni! (Nevet.)