Fabó Tibor számára a színház mindig több volt egyszerű hivatásnál: szenvedély, felelősség és olykor embert próbáló küzdelem. A Jászai Mari-díjas színész a színpadtól a színházigazgatói székig hosszú utat járt be, miközben a legnehezebb időszakokban is hű maradt a hivatásához.
A kassai évek kihívásairól, a komáromi visszatérésről, a színészi lét örömeiről és fáradalmairól, valamint a nyelvek és a természet iránti szenvedélyéről is mesélt.
Fotó: Kiss Gábor Gibbó (Színtár), Fabó Tibor - Bányavakság
— Nemrégiben vehette át a színészeknek járó egyik legnagyobb elismerést, a Jászai Mari-díjat. Mit jelent ez az Ön számára?
— Szakmai szempontból megnyugvást. Megnyugvást, hogy jól dolgoztam. Sosem jártam színművészeti főiskolára, jó érzés hát, hogy a szakma ennek ellenére elfogadott. Sőt! Ugyanakkor a díj terhet is ró az emberre, hiszen még inkább reflektorfénybe kerül.
— Pályáját majd húsz évvel ezelőtt kezdte. Hogyan lett Önből színész?
— Jólészen nőttem fel. Gyerekkoromtól kezdve szavaltam, színjátszó csoportokban szerepeltem. De az állatok is érdekeltek, élénken foglalkoztatott a gondolat, hogy zoológus leszek. A gimnáziumban aztán megnyertem a legjobb férfi alakítás díját a Duna Menti Tavaszon. És ez mindent eldöntött. Jelentkeztem a Mateszba, ahová rögtön fel is vettek.
— Ahonnan aztán pár év múlva Kassára került, a Thália Színházba.
— Kassán akarva-akaratlanul is olyan helyzetbe kerültem, ami nagyon próbára tett.
— Például?
— Színészként kezdtem, és így is szerettem volna befejezni. Sosem vágytam funkcióra. De úgy hozta a sors, hogy hol szakszervezeti elnök voltam, hol művészeti vezetőnek neveztek ki. Végül az igazgatói székben találtam magam — még pedig az egyik legkeményebb időszakban, a Mečiar-féle intendatúra idején.
Nem szívesen vállaltam, de úgy éreztem, nem mondhatok nemet. Akkoriban nagyon nehéz helyzetben voltunk, a puszta fennmaradásunkért küzdöttünk. Az ilyen küzdelmekben nincs hátraarc, vívni kell.
— Húsz év után mégis visszaszerződött Komáromba...
— Szükségem volt a változásra. Új arcok, új kihívások, új feladatok. Aztán úgy alakult, hogy feleségem, Marika a Selye János Egyetemért Alapítvány alkalmazottja lett. Ettől kezdve nem volt kérdés, jövök vagy maradok. És jól jött a váltás. Amióta Komáromban vagyok, rengeteget dolgozom, reggeltől estig a színházban vagyok. Őszintén szólva mára kissé lemerültem. Ebből a szempontból a Jászai Mari-díj hihetetlenül jókor jött. Mert a színész az idegeivel dolgozik, és aki szívvel-lélekkel csinálja, az rettentően el tud fáradni.
— Hogyan szokott lazítani?
— Ha van időm, levelezek, mégpedig különféle nyelveken. Levelező társaim — némelyik már a barátom — szerte élnek a világban. Nagy hobbim a nyelvtanulás: kíváncsi természetű vagyok, és szeretek minél többféle emberrel, mentalitással megismerkedni. Perfekt beszélek csehül, jól angolul, természetesen szlovákul, jól megy a spanyol is. A francia nyelvnek már háromszor vágtam neki, de még mindig nem megy úgy, mint szeretném. Nagy vágyam, hogy megtanuljak törökül. Majd egyszer, ha lesz rá elég időm! A másik hobbim pedig a jó öreg zoológia, a természetbúvárkodás.
— Visszatérve „harmadik hobbijához“, a munkához: mely szerepei álltak közel a szívéhez?
— Nehéz kérdés. Mert ha nem tudtam volna minddel azonosulni, nem is tudtam volna eljátszani őket. Ennek ellenére természetesen vannak kedvencek. A legmeghatározóbb szerepem Caligula lelki beteg, vérengző császár volt. Egyébként teljesen mindegy, hogy pozitív vagy negatív típust kell-e megformálnom. Sőt, az erőteljes, negatív figurák karaktere jobban izgat. Szeretném tudni, mi mozgatja őket belülről. Camus Caligulája úgy kezdődik, hogy Caligula szeretné kézbe fogni a Holdat, vagyis elérni a lehetetlent. Végül is ez a fajta vágyakozás bennem is megvan..
— A többi szerep?
— Ha jó a próbafolyamat, akkor a színész egy nyúlfarknyi szerepben is röpülni képes. Az utolsó előadásom is ilyen volt. A Mese a halott cárkisasszonyról című darab próbáin a rendezővel, Czajlik Józseffel és a kollégáimmal nagyon jól megértettük egymást. Ezt a darabot a színház stúdiójában adjuk elő, a közönség sokkal közelebb ül hozzánk, mint ahogy az megszokott. Ez is újabb kihívás: új közegben, szinte a néző testközelében kell adnom és kiadnom magam. Nem szólalhatok meg hamisan, mert meghal az illúzió! És én szeretem az ilyen kihívásokat!
