Tóth Károly minden színész álmát éli

Tóth Károly (32) csibészes félmosolyát bármikor kész a kameránk előtt megvillantani. Mi egymásra kacsintunk: a régi, sármos sztárvilágban a nők kedvence lett volna. Ma is nők ezrei kapcsolnak át a Markízára, mikor ő szerepel egy sorozatban.

Tóth Károly jelenleg minden színész álmát éli: színházban játszik, sorozatokban és showműsorokban szerepel, szinkronizál. A Komáromi Jókai Színház volt színésze ma szabadúszó, Budapest és Pozsony között ingázik. Legutóbb a Markíza televízió népszerű sorozatában, a Druhá šancában láthattuk, de feltűnt a Sztárban Sztár szlovák verziójában (Tvoja tvár znie povedome) is. Magyarország és Szlovákia legfelkapottabb produkciói versengenek érte, ő mégis a Bodrogközben érzi magát a legjobban. „Itthon játszom a legszívesebben! Talán, mert ide tartozom, s ugyanúgy működöm, mint az itteniek.”

Károly Kassáról származik, de Szelmencre is hazajárt: a kettévágott falut már többször felkapta a média. De kezdjük a beszélgetést!

– Nem baj, ha eszem? Ma még nem volt időm – néz rám bocsánatkérőn.

– Dehogyis! – felelem, s közben megragadom az alkalmat, hogy a kedvenc ételéről kérdezzem.

– Ó, hát én mindent szeretek, amit nem lehet szépen enni, de cserébe be lehet pakolni egy óriási szendvicsbe! (Nevet.) A túrós tésztán és a granatíron kívül amúgy mindent megfőzök. Otthon jellemző volt, hogy apukám a séf, anyukám pedig a kukta.

– Amikor azt mondod, otthon, Kassára gondoljunk?

– Kassán születtem és ott nőttem fel, de nagyszelmencinek is tartom magam. Mindkét szülőm onnan származik, így gyerekkorom egy részét a faluban töltöttem. Szelmencet máig „kettévágott faluként” emlegetik, hisz a háború után a települést kettészelték az oroszok. Családokat szakítottak szét, akik azontúl csak a szögesdróton keresztül látták egymást. Gyerekként nekem természetes volt, hogy határ van a faluban, ahol fegyveres katonák járőröznek, s ahonnan nem vezet tovább út. A szögesdrótot a II. világháború után kvázi egyetlen éjszaka alatt felhúzták, és – ahogy Berlinből is ismerjük – azontúl nem volt átjárás a túloldalra. Családok nem találkozhattak, barátok nem találkozhattak. A kislány, aki aznap éjjel a nagyszülőknél aludt, többé nem mehetett haza a szüleihez. A döntés a szelmenciek életében óriási tragédiának számított. A lakosok azontúl – mivel a határnál nem lehetett kiabálni – dalban énekelték el, mi történik a faluban. Így mesélték el a túloldaliaknak, mikor valaki elhunyt, vagy férjhez ment a rokon lány...

A szögesdrótot csak az unióhoz való csatlakozás után távolították el. Én már javában pubertáskorban voltam, mikor az Ukrajnához csatolt Kisszelmencből mini Las Vegas lett. Csaknem mindegyik családi ház udvarán kisbolt nyílt, ahová édességért, alkoholért, cigiért és silány minőségű, olcsó ruháért jártak át a szlovák oldalról.

– Nagybátyád, Tóth Tibor Jászai Mari-díjas színművész, évekig a Jókai Színház igazgatója volt. Milyennek képzeljük el a családod többi tagját? Ők is művészek?

– Van, aki a színpadon művész, van, aki festőművész és vannak életművészek is: például a húgom, aki rengeteget utazik. A színpad iránti vonzalom biztosan bennünk van: apukám 60 éves korában kezdett el színjátszó körre járni. Ráadásul – láttam már szerepelni – tehetséges! (Mosolyog.) Amúgy az én első emlékem 4 éves koromból az, hogy pokrócot húzok két bárszék közé, és színházat játszom a nappalinkban.

– Emlékszel még, mikor döntötted el, hogy színész leszel?

– 8 éves voltam, amikor a nagybátyám, Tibi leköszönő művészeti vezető volt a Kassai Thália Színházban. Az utolsó darabjában – ez volt a Kakuk Marci szerencséje – hiányzott egy gyerekszereplő. „Karcsi, akarsz színészkedni?” – állított be hozzánk, én pedig azonnal rávágtam, hogy igen. Ezután már nem találkoztunk a Tháliában, mert ő elment Komáromba, én pedig eljátszottam ezt a picike mellékszerepet. Tudod, van az az érdekes illat, amikor a régi reflektorokra ráég a por. Akkor éreztem meg ezt az illatot: számomra máig ez jelenti a színházat. A színpad az első pillanattól kezdve magával ragadott. Az előadás után odaálltam az egyik színésznő elé, és megkérdeztem tőle: „Mikor lehet az emberből színész?” Mire ő azt felelte: „Amikor felnő. 18 éves korodban te lehetsz Kakuk Marci!” Tíz évvel később a kassai gimnázium színjátszó társulatának a vezetője letett elénk egy szövegkönyvet: „Hoztam egy új darabot, te lennél a főszereplő, Karcsi!”. S rám osztotta Kakuk Marci szerepét.

– A tanáraid látták benned a tehetséget?

– Szorítottak nekem. Ha másért nem, azért, mert matekból és kémiából nemigen jeleskedtem! (Nevet.) Minden gondolatom a színház körül forgott, s mentem az álmom után. Szavaló­versenyekre jártam, szinkronstúdiókban próbálkoztam, még filmet is forgattam. Érettségi után a Pozsonyi Színművészeti Főiskolára felvételiztem, ahol gyakorlatilag az összes példaképem is végzett. Benkő Géza, Bandor Éva, Petrik Szilárd: a felvidéki színjátszás nagyjai. Én is közéjük szerettem volna tartozni.

– Az utatokban nemcsak a pozsonyi színművészeti, de a Komáromi Jókai Színház is közös. Miért döntöttél mégis Budapest mellett?

– Egyetemista koromban mindenképp magyarul szerettem volna játszani. Kassa nem jöhetett szóba, hiszen ott nem forgatnak filmeket, csak egy pici szinkronstúdió van. Így ötödéves koromra már részleges szerződésem volt a Komáromi Jókai Színházzal.

Ugyanakkor azt is éreztem, hogy Komárom csak egy állomás lesz az életemben. 2017­-ben léptem egy nagyot, és kapcsolati háló nélkül fejest ugrottam az ismeretlenbe. Elképzelni sem tudtam, hogy mi vár majd rám Budapesten.

– Egyenes volt oda az út, vagy voltak azért kilengések?

– A színészet egy olyan szakma, ahol egyszer fent, máskor lent. A bizonytalanság megkérte az árát a döntésemnek. Két évbe telt, mire sikerült lehorgonyoznom Magyarországon. Az első szerepemet a Magyar Nemzeti Színházban kaptam: Komáromban vendégszerepeltek, s én a büfében odamentem Vidnyánszky Attilához. Elmondtam neki, hogy munkát keresek Budapesten. Hónapokig csend volt, majd megcsörrent a telefon, s megkaptam Bolyky Tamás szerepét az Egri csillagokban. A Covid­-időszak előtt, valami isteni sugallat hatására szinkron stúdiót építettem a lakásomban, s miközben sorra zártak be a színházak, én home office­ból dolgozhattam tovább. Igazából ez hozta meg az áttörést. Jött a Barátok közt, s egyre-másra találtak meg a jobbnál jobb ajánlatok. Mikor van lélekjelenlétem megállni egy hosszú nap után, hangosan ki is mondom: ilyen életről álmodtam.

– Hogy néz ki egy heted?

– Ehhez elő kell vennem a naptáramat! (Előveszi a naptárát.) Hétfőn Tiszaújvárosban játszom, kedden Komáromban. Szerdán zsűrizek egy szavalóversenyen, csütörtökön műsort vezetek az STV2­n. Pénteken Nagyváradon koncertezem, szombaton szabadnapom van. Vasárnap a Padlásban játszom Székesfehérvárott, majd az Egykutyában Budapesten... Innen most Pestre indulok, de holnap reggel már Pozsonyban forgatok.

– Ebbe belefér egy barátnő?

– Egyelőre bizony nem.

– S ez kilométerben is rengeteg! Az autódban élsz?

– Félig-­meddig. Sőt, az autóm a felkészítőtáborom. Sok zenés darabban szerepelek, így a hosszú utak előtt felteszem a zenei alapot és ráénekelek. Most épp intenzív szövegtanulásban vagyok, mivel Béhr Marci barátommal átirattuk Martin McDonagh Vaknyugat című művét csallóközi nyelvjárásba. Mivel bodrogközi vagyok, nincs közöm ehhez a dialektushoz, így a szöveggel együtt a nyelvjárást is tanulnom kell.

– Ha már a nyelvet említed: a szlovák média kiemeli, hogy akcentus nélkül beszéled a nyelvet. Hol sikerült megtanulnod ennyire jól szlovákul?

– Kassa szerencsés csillagzat alatt fekszik, mert az itteniek a magyar és a szlovák esetében is a sztenderdhez közeli nyelvváltozatot használják. Én kifejezetten ügyeltem rá, hogy ne ragadjon rám a szleng. Szlovákból volt egy alapom, amit az utcán sajátítottam el, az egyetemen meg beszédtechnikát tanultam: ez a hangzó beszéd technikáját jelenti.

Egyébként hét év kihagyás után nagy kihívás volt újra szlovákul játszani. Amikor elkezdtük forgatni a Druhá šancát, volt bennem egy drukk. Minél idősebb vagyok, annál nagyobb a lámpalázam!

– A sorozatban egy fiatal orvost alakítasz. Mi fogott meg Černý doktor karakterében?

– A kifürkészhetetlensége. Általában a szerep tolja előre a színészt, aki meg akarja mutatni a nézőnek, hogy így is tud játszani, meg úgy is. Itt azt kérte tőlem a rendező, hogy legyek megfejthetetlen. Végig pókerarccal kellett játszanom, hogy a néző ne sejtse, mi lesz a következő lépésem.

– Más a magyar mentalitás, mint a szlovák?

– A magyar imádja túlbonyolítani az életet. Minél nyakatekertebb egy helyzet, ő annál otthonosabban érzi benne magát. Ha felhívom a magyar bankomat, a telefon minimum 25 percig csörög, hogy újabb 25 percnyi monológ után valaki közölje: rossz időben hívtam, az ügyfélszolgálat nem elérhető. Szlovákiában egyszerűbbek a mindennapok. Szakmai szempontból viszont nem érzékelek eltérést. A filmgyártás nem engedheti meg magának az amatőrizmust, mindenkinek pörög az órabére. Az egyetlen különbség tehát a nyelv. Illetve, hogy Magyarországon napi, Szlovákiában pedig heti sorozatot forgattam, s mindkettő más-­más hozzáállást követel.

– Mégpedig?

– A heti sorozatban átgondoltabban dolgozunk. Naponta 8 jelenetet veszünk fel, és másfél órás szakaszokban haladunk előre. Van idő a rendezővel átbeszélni, hogy mi áll jól és mi nem. Ez nemcsak tanulást jelent, de biztonságot is ad a színésznek, hisz tudja: mindent megtett azért, hogy a produkció jó legyen. Egy napi sorozatnál nincs erre lehetőség. Ott, ha épp bal lábbal keltünk fel, s nem sikerült belehelyezkedni a szerepbe, akkor is adásba kerülünk. Egy jelenetre 25 perc van, s napi 16-­20 jelenetet veszünk fel.

– Hogy nyúlsz hozzá egy szerephez?

– A saját tapasztalataimmal, megéléseimmel dolgozom. A jó színész kontextusba tudja helyezni a színpadon saját emberi alapanyagát. Aki például nem volt még szerelmes, az a színpadon sem fog tudni szerelmest játszani. Aki nem veszített el senkit, nem tudja a gyászoló karaktert hitelesen megformálni.

Rómeó és Júlia 14­-17 évesek voltak: de az ilyen korú színésznövendékeknél még hiányzik az élettapasztalat, ezért nem tudják eljátszani a szerepet. Ha megnézzük a nagy művészeket, a többség sokat megélt élete során. Nem azt mondom, hogy állandóan szenvedni kell, de meg kell tanulnunk átszűrni magunkon az érzéseket, hogy aztán azok működni tudjanak a színpadon.

– Érzékenynek tartod magad?

– Igen, éppen ezért az elmúlt két év nagyon megviselt. Mostanra letiltottam az összes hírcsatornát: rájöttem, hogy nem vehetem a vállamra a világ összes gondját. Ugyanakkor jó dolog, hogy megérintenek a történések, hisz empátia nélkül nincs jó színész. Emlékszem, annak idején a színművészetin kaptunk egy feladatot: írjuk le megformált karaktereink előéletét, honnan jöttek, milyen sorsuk volt, miért lettek olyanok, amilyenek... Én ezt bevezettem a mindennapokba: mikor lesétáltam az aluljáróba, és megláttam egy térdepelő hajléktalant, a könnyeimmel küzdöttem, mert lepörgettem magamban az életét.

– Mi volt a legmeghatározóbb színpadi pillanatod?

– Biff szerepét játszottam Az ügynök halálában. A fiú segíteni szeretne a beteg édesapján, de tehetetlen. Nos, az elő­adás napján szívrohamot kapott az édesapám. Gondolkodtam, hogy mitévő legyek, de végül úgy döntöttem: nem utazom haza, mert úgysem engednek be már a kórházba. Bevállaltam tehát az előadást – s nem sejtettem, hogy ezzel mit veszek magamra. Ott, a színpadon döbbentem rá, hogy miket mond Biff: „Könyörgöm, segíts apun, mert én nem tudok ott lenni mellette!”. Álltam ott, és egy hang sem jött ki a torkomon. Teljes kép­szakadás. Végül a kollégák mentettek meg, én viszont aznap megértettem valami egészen mélységeset a színészetből: azt, hogy milyen egy igazi, százszázalékosan őszinte pillanat a színpadon. Az emberek sírtak a nézőtéren. Édesapám szerencsére felépült.

– A színpadról érzékelni lehet, hogy a közönség mennyire „vonódik be”?

– Az első pillanattól kezdve. Minden előadásnak más hangulata van: néha jók a rezgések, néha nem. Nem véletlenül mondják, hogy a színház a pillanat művészete.

– Egy indiszkrét kérdés: Hogy kezeled a női rajongóidat?

– Nyitott természetű vagyok. Amikor valaki megtisztel azzal, hogy üzenetet küld, válaszolni szoktam. A televízió és a showbiznisz rajongói viszont széles skálán mozognak: a nyugdíjas néni meztelen képet küld magáról, de vannak kényszeresen köszöngetők is. A múltkor megszámoltam: valaki 40-­szer köszönt rám chaten, hogy „Szia”.

Vannak mókás helyzetek is, például, mikor azonosítanak a karakteremmel. Épp szálltam be a liftbe, amikor a szomszéd néni rám meredt: „Bocsánat, maga nem a Barátok köztből van? De igen. Hát akkor mit keres itt? Itt lakom. De hát maga nem itt lakik!” És elkezdte bizonygatni, hogy hol lakom, mert itt nem lakhatok. (Nevet.)

– Soha nem érezted úgy, hogy bekategorizálnak a szívtipró szépfiú szerepbe?

– Egy időben előszeretettel osztották rám a jól fésült, snájdig férfiú szerepét. Egy idő után elkezdtem keresni az antiszépfiú­-szerepeket. Nem mintha bármi gondom lett volna a szépfiúkkal, sőt! Ugyanakkor én azért lettem színész, hogy a szerepeim a karakterek minél tágabb spektrumát felöleljék. Dunaújvárosban a Liliomban például egy tenyeres-­talpas parasztasszonyt, Hollundernét játszottam, aki mindenkit helyre tesz.

– Exhibicionista vagy?

– A színészethez kell egyfajta magamutogatás, a civil életemben viszont nem keresem a reflektorfényt. A legtöbb dologról határozott véleményem van, arra azonban nem érzek késztetést, hogy én legyek a leghangosabb. Sőt, csendes megfigyelő vagyok.

– Talán ez lehet az oka, hogy ennyire szerény maradtál.

– Az egyetemen megtanították velünk, hogy a gőg és az arrogancia sehová sem vezet. A színházi és a filmes közegben találkozni nagyképű emberekkel; én pedig hálás vagyok nekik, mert mindig emlékeztetnek rá, hogy ilyen nem szeretnék lenni. Hiába ugyanis a tehetség; ha valaki rossz társaság, akkor kellemetlen vele együtt dolgozni. A színház egy örömszakma!

– Hogy kapcsolódsz ki?

– Imádok túrázni, szeretem a természetet. Ellenben az utóbbi időben nemigen tudtam töltekezni. Ezért szeretnék most egy kicsit lelassulni. Hamarosan költözöm, félúton élek majd Pozsony és Budapest között. Hat év fővárosi lét után jót fog tenni az erdő közelsége, a napsütés és a madárcsicsergés.

– Van olyan szerepálmod, ami még várat magára?

– Nincsenek szerepálmaim. Maradjon csak ilyen széles a szerepskálám. Civilként pedig szeretném szeretni az életet. Manapság ez az egyik legnagyobb kihívás, úgy gondolom.

Érdekességek

• Kassáról származik, de Szelmencre is hazajárt: a kettévágott falut már többször felkapta a média. Régebben azért, mert az oroszok kettészelték, és Kisszelmenc hozzájuk esett. Most pedig az itteni kishatáron járnak át az ukrán menekültek.
• Ha sport, legyen extrém!
  Tavasztól őszig motorral jár, hegyibringázik és él-hal a küzdősportokért. „Annyi előnyöm azért van, hogy a társaim tudják: az arcomhoz nem nyúlhatnak. Szó szerint kesztyűs kézzel bánnak velem!”
• Szerepjátékok
  „Amikor egy karakter bőrébe bújok, az emberi problémáim kint maradnak. A szerep viszont segít, hogy ezek a gondjaim megoldódjanak. Nem véletlen, hogy olykor a pszichológiában is alkalmaznak szerepjátékokat.”