A népviseletre mondják, hogy az olyan, mikor a ruhád mindent elárul rólad. A viselet beszélt, megmutatta, milyen korú vagy, férjes vagy esetleg özvegy, módos vagy-e vagy templom egere. Az egyik faluban azt mesélték, hogy a reformátusoknak rojtos kötényük volt, a katolikusoknak csak sima. S a mulatságban a katolikus fiú már nem is kezdett a lánnyal, mert katolikus csak katolikussal házasodott. A perbetei Jakab Katalin a régi viselet szerelmese. Neki vajon miről mesél a lipityő?
Írásunk munkacíme az volt, hogy A napraforgós Kati. Napraforgós, mert a perbetei Napraforgó Néptánceggyüttes vezetője. Katalin mesél nekünk az ünnepi viseletről is, de a hétköznapiról is, ami praktikus volt, mert abban dolgozni, munkálkodni kellett. Ünnepeken viszont megadták a módját. S hogy tévedés ne essék: akkoriban az öltözködés nem azzal kezdődött, hogy a nők felvették az öt-hat alsószoknyát, beleszámítva a pendelyt is, hanem azzal, hogy télen megfonták a földjeiken megtermelt kenderből a fonalat, majd a tél végén kimosták, szépen felgömbölyítették – és uccu, vitték a takácshoz, hogy szőjje meg. Perbetén több takács volt, egyikük Katalin férjének volt a dédnagyapja.
Jakab Katalin magyar-rajz szakos tanár, a perbetei Napraforgó Néptáncegyüttes egyik alapítója és vezetője. (A képen szentpéteri viseletben.) Közel három évtizede kutatja, hogyan lehet továbbadni mindazt, amit elődeink örökségül hagytak ránk. A Szülőföldünk, Szentpéter című helytörténeti kötet szerkesztője, tanulmányírója, az Életvilágok című perbetei képeskönyv egyik szerkesztője, szerzője. Férje a perbetei könyvtár vezetője, kulturológus, fia egyetemista.
Apai nagyszüleim jómódú nagygazdák voltak – kezd bele a mesélésbe Kati, aki nem tősgyökeres perbetei, hanem szentpéteri származású. – Ám hiába volt sok ruhájuk, ezek nagy része a háború után elkallódott, csak egy-egy darab maradt meg mutatóba. Kiskoromban nagyon szerettem a nagyszüleimnél kutakodni a padláson. Húgaimmal találtunk ott egy tulipános ládát, benne mindenféle érdekes ruhával: szoknya, kötények, felsők… Afféle cserfes kislányokként kérdezgettük róluk a mamát. Megtudtuk, hogy miután kivetkőztek – így nevezték a viselet elhagyását –, abba a ládába száműzték a régi ruhát, amelyikben a stafírungot hozták magukkal. Akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy egy lány kelengye nélkül menjen férjhez. Ahogy serdülni kezdett, elkezdték a stafírungot gyűjtögetni és hímezni. Megvolt, hogy mennyi alsóruhának, vászoningnek, alsószoknyának, felsőszoknyának, törölközőnek, terítőnek, ágyneműnek kellett lenni a stafírungban.
A Napraforgó Néptáncegyüttes a gömöri táncokhoz viselt ruhadarabjai: szoknya, kötény, hímzett női ing mellénnyel
Ők még játszottak vele
– Szaladgáltunk a fátyollal, köténnyel, divatbemutatót tartottunk – folytatja Kati. – Fogalmunk sem volt róla, hogy milyen kincsekkel dobálózunk. A fiúk pedig a vizeskorsókat, tejesköcsögöket parittyázták széjjel.
– Egész viseleteket is találtatok?
– Nem. Teljes szentpéteri viselet először egyetemista koromban volt rajtam. A diplomamunkámat nyelvjárásgyűjtésből írtam, idős szentpéteri embereket kérdeztem. Az egyikük, Kriszti néni egyenként adta rám az összes kikeményített alsószoknyáját – akkor tanultam meg, hogy a ropogós alsószoknyát csakis fentről szabad magunkra venni. A fodros ujjú vászoning ujját pedig szalagcsokorral díszített gumiszalaggal kötötték le, erre jött aztán az alsó mellény, amire a farpárna, pufándli volt varrva. Utána a felső mellény, a pruszlik, majd a ráncos felsőszoknya meg a kötény. Végül jött a rózsás kendő, amit a mellrészen átlósan megkötöttek.
A Napraforgó Néptáncegyüttes táncosa, Lacza Anikó perbetei viseletben. Az utolsó képen Jakab Katalint öltöztetik. Ő pedig szülőfaluja, Szentpéter viseletét mutatja be.
– Ezeket a ruhákat többnyire saját kezűleg készítették, díszítgették. Arról nem meséltek, hogy történt a kivetkőzés? Nem sajnálták a szép ruhákat?
– Jött a változás, új iddők jöttek. Elterjedt a konfekciógyártás, s a népek követték a változást. Perbete például közel volt a vasúthoz, így sokan a közeli városokba jártak dolgozni, látták a városi öltözetet. Nem csoda, hogy a község hamar a polgárosodás útjára lépett. Ám 1939-től az összes magyar településen elterjedt a zsinóros magyar ruha – de már nem az eredeti magyar viselet volt.
Ráadásul a kommunizmus azt sulykolta az emberekbe, hogy minden, ami régi, az értéktelen. Mindentől meg kell szabadulni, főleg attól, ami a magyar. A régi karospadokat száműzték a kamrákba, istállókba, a szép szekrényeket lecserélték – a műhelyekben tárolószekrény lett belőlük, és helyettük megvették az egyforma koloniál bútorokat.
– Nagyszüleimnél is ekkor került fel az a tulipános láda a padlásra. Évtizedekkel később, amikor tűzifasorsra várt, elhoztuk. Gergely fiunk fogott egy kis csavarhúzót, és pikkelyenként kezdte lehámozni róla a felpattagzott festéket. Lassan előbújtak a tulipánok, majd megjelentek felmenőim nevei egy 1878-as évszám kíséretében. Az időben már jócskán eljegyeztem magam a régi viseletekkel, s mindennel, ami népi, a tánccal és a viseletgyűjtéssel is.
A képek a tájházban készültek. A perbetei viselet hangsúlyos darabja a gyönyörű bársonyból és keményített gallérral készített felsőrész, a lipityő.
Gyűjtemény
– Szabó Edit kolléganőmmel és Varga Tibor fotográfussal végül alapítottunk egy néprajzi gyűjteményt, amiben számos gyönyörűséges viseletet láthatunk – mutatja Katalin a fényképeket. – Amikor elkezdtük a gyűjtést, mást sem hallottunk, mint azt, hogy: Nekünk is mennyi volt, de kidobtuk! Sőt, arról is próbáltak meggyőzni, hogy márpedig Perbetén viselet nem is volt. Nosza, utánanéztem, elkezdtem kutatni, és kiderült, hogy bizony volt viselet, s nem is akármilyen! Sőt, a színe mélybordó volt, sötétkék, sötétzöld és barna.
– Ezt értsük úgy, hogy a régi szekrényekben keresgéltetek, jártátok a padlásokat?
– Idővel hírünk ment. Akkor már szóltak, ha a hagyatékban akadt valami, amit érdemesnek látszott megmenteni. Sokszor egymás hegyére-hátára összehajigált lomok közt kotorásztunk, és néha valóban kincsekre bukkantunk.Találtunk felsőket, szoknyákat, és egy akkor még felismerhetetlenül gyűrött, fehér, rakott szoknyából és felsőből álló ünnepi viseletet, amelyet a Mária-lányok hordtak. Így nevezték régen a katolikus társulatba tömörülő, tiszta életű lányokat.
– Miből maradt fent több?
– A legtöbb a fekete ruha volt. Vagyis a fekete alapon apró virágos, bársonyból készült menyasszonyi ruha, ami a szegényebbek körében volt közkedvelt. Ezt ugyanis később, ünnepi alkalmakon is ki tudták használni, sokszor abban is temették el őket. Fehér ruhát csak a módosabbak engedhettek meg maguknak. A ruha színétől függetlenül azonban a menyasszonyok fejét magasra rakott rezgőkoszorú díszítette. Ez apró selyemvirágokból, gyöngyökből, üveggolyókból és szalagokból készült, a ruha hosszával megegyező fehér fátyollal.
Közel negyed évszázada alakult a perbetei alapiskolában a Napraforgó Gyermek Néptáncegyüttes, amely később kétgenerációs lett. Az évek során kinevelődött egy néptáncszerető közösség, akik a ballagás után is szerették volna folytatni, a Napraforgósokhoz tartozni. Így jött létre a felnőtt csoport. Azóta több mint háromszáz fesztiválon szerepeltek már, a Csemadokkal karöltve elindították a Népművészeti Fesztivált. Molnár Gábor magyarországi néptáncoktatóval is együtt dolgoznak.
– Egy praktikus kérdés: Hogyan lehet egy ilyen régi viseletet rendbe rakni?
– Kézzel, langyos vízben óvatosan kimosom, a vizet csak kinyomkodom belőle, nehogy elszakadjanak a szálak, vagy megsérüljenek a díszítések. Sokszor bizony finom anyagokból készültek, selyemből, brokátból, bársonyból. Az alsószoknyákat kikeményítem, majd jöhet a vasalás. Egy ráncos vagy rakott szoknya vasalása kész türelemjáték.
Honnan a táncos ruha?
– Van egy kedves, aranykezű varrónőnk, Besztró Ilonka – válaszol ki nem mondott kérdésemre Katalin. – Ilonka egy régi, megbecsült perbetei cipészcsalád sarja. Csipkedíszítések, tűzések, rátétek, gombdíszítések: semmi nem fog ki rajta. Ő készítette a szentpéteri viseletemet is.
– S ez hogy történik? Mi alapján varrja meg a viseletet?
– Esténként, amikor a család már nyugovóra tér, fogom a rajzfüzetemet, és nekiállok megtervezni a ruhát. Mindig is szerettem rajzolni. Amikor összeáll a rajz, letisztázom, rátűzöm az anyagmintát, ráírom a méretet, a nevet, hogy kinek lesz a viselet. Ezzel megkönnyítem a varrónőnk dolgát. A kiindulópontom minden esetben Jókai Marika és Méry Margit néprajzkutatók Szlovákiai magyar népviseletek című könyve. Jó szívvel ajánlom másoknak is, a könyvben az összes tájegység viseletét feldolgozták.
– Több könyv kiadvány elkészítésében vállaltál szerepet. Ilyen a Perbetei almanach, a Szülőföldünk, Szentpéter vagy az Életvilágok című perbetei képesköny. Hogy jön létre egy ilyen könyv?
– Neves fotósunk, Varga Tibor már a falumúzeum indításakor nekilátott a régi perbetei fényképek összegyűjtésének. Először még csak a férjemmel rendszerezték, majd felmerült a digitalizáció kérdése. Utána pedig a könyv ötlete! Igazság szerint kulturológus férjem mindenben nagy támaszom és segítőm. 2024-ben közel ötszáz archív perbetei fotográfiát válogattunk be az Életvilágok című kötetbe: ezek a 19. századtól egészen az 1960-as évekig mutatják be a perbetei hétköznapokat és ünnepnapokat, a munka, a család és a hit tengelyén. Rengeteg esküvői kép maradt fenn, a lakodalmi mulatságról viszont csak egypár. Ami különlegességnek számít, hogy itt a lakodalom mindig két háznál zajlott, mégpedig egy időben. Külön a lányos és külön a vőlegényes háznál. A vőfély elment kikérni a menyasszonyt, majd a templomi esküvő után, a lakodalmas nép egyik fele ment a menyasszonyos házhoz, a másik a vőlegényeshez.
A Napraforgó Néptáncegyüttes táncosai, Lacza Anikó és Jakab András Gergely: Szintén perbetei viseletben.
– Végezetül megkérdezhetnénk, mi tölti fel a viseletek szerelmesét? Honnan merít erőt az újabb terveihez?
– Éjjelente néha, mikor már kijavítottam a tollbamondásokat, és hátradőlök a széken, elgondolkodom a jövőn. Vajon mi marad meg mindebből, amit mi itt buzgó kollégáimmal és férjemmel alkottunk? S igen, sokszor végigsimítom a szépséges, régi ruhadarabokat, és arra gondolok: Mi lesz az, ami ebből értékként fennmarad az utókornak? Mert én – ameddig legalábbis a Jóisten ebben megsegít, s amíg egy szikrányit is értelmét érzem – tovább csinálom.
– S megtudhatja végül az olvasó: mit jelent a kezdő kérdésben szereplő lipityő?
– A lipityő ujjas ruhaderekat jelent, máshol réklinek vagy blúznak is mondják. Az egyik kedvenc ruhadarabom! – búcsúzik Jakab Katalin kis mosollyal az ajkán.
Írta: Janković Nóra Fotók: Varga Tibor és Dömötör Ede
