Van, ki nem ismeri a Bor, mámor, Provence című filmet? Az angol bankár megörökli nagybátyja szőlőbirtokát, ahol gyerekként számtalan nyarat töltött. Az én életemben is volt egy ilyen szőlős. Csak az én történetemben fájdalom is van, mert ez apám szőlőjének a története.

Édesapám április 17-én halt meg. Hazaért a délutános műszakból, megfürdött, megivott egy pohár szörpöt, majd lefeküdt olvasni. Egyszer csak felkelt, és elindult a konyha felé. Néhány pillanattal később rosszul lett, majd összeesett – édesanyám már csak a tompa puffanást hallotta. Apa szíve leállt. Az a szív, ami ötvenkét évig pumpálta a vért, hogy gazdája töretlenül tudjon munkálkodni a szeretteiért. Apám szíve azon a tavaszi éjszakán minden előjel nélkül megszűnt dobogni.

apam-szoloje-kezdo.jpg

Édesapám Kiss Vilmos 1974-ben született Pozsonyban. Édesanyja szintén, itt ismerte meg a nagyapámat, aki Nyúlról származott. Apukám öt éves koráig Félben éltek, majd átköltöztek a határon túlra, Nyúlra. (Nagymamai családom nagy része a mai napig Szlovákiában él, Pozsony, Csicsmány és Liptószentmiklós környékén.)

Apukám egész életét Nyúlon élte le: miután házasságot kötöttek anyukámmal, Kiss Augusztával, itt vettek házat. Én és a húgom is Nyúlon nőttünk fel. Édesanyám az általános iskola igazgatója, édesapám pedig autószerelőként dolgozott az Audinál. Apukám életében fontos szerepet játszott a hobbiszintű szőlőművelés. Még a dédapámtól maradt rá egy kis szőlős. Édesapámat 2022 környékén megoperálták: szívében eltömődött egy ér. A műtét sikerült, de idén váratlan hirtelenséggel, szívleállás következtében elhunyt. 52 éves volt.

Én Kiss Dominika vagyok. Győrben végeztem a Széchenyi István Egyetem tanító szakán Jelenleg Győrben élek a párommal, a közös cégünknél dolgozom és írok.

Életemben először szembesültem az élet véglegességével. Anyám telefonhívása idegen lakásban ért, egy idegen nappaliban, ahol ezelőtt sosem jártam. Látogatóban voltunk ismerősöknél. A mondat – az Apád meghalt! – örökre kettéhasította a világomat. Az első, ami eszembe jutott: Mi lesz most a szőlővel?

128 tőke. Ennyi darab őrizte dédapám, nagyapám, most pedig már apám emlékét a nyúli dombságok közt. Az itteni nádfedeles házban született nagyapám, a szőlősorokban vannak elszórva a hamvai. Apám sokszor csak annyit mondott, mikor a szőlőbe készülődött: Felmegyek apuhoz! Régen én is sok időt töltöttem ott, vigyáztam a húgomra, amíg a szüleim metszettek. Mikor nagyobb lettem, venyigét hordtam, kapáltam, metszettem. Jaj, mennyire nem szerettem én ezt a szőlőmunkát! Unalmasnak találtam, lealacsonyodásnak, és a szüret sem jelentett mást, mint összekoszolódást. Helyette inkább a városban moziztam volna, de az olvasás is értelmesebb cselekedetnek tűnt. Szent meggyőződésemmé vált: ha felnövök, se kert, se szőlő közelébe nem megyek. Betonra vágytam, társasházra meg szupermarketre – ezek jelentették számomra a civilizáltság netovábbját. Nem felejtem el apám mondatát, mikor bemutattam az egyik barátnak a környéket. Hát nem mutatod meg a szőlőt? Az örökségedet?

minden_reggel_ujno.sk.png

Kinevettem, mert furának tartottam, hogy a gyalogtőkék egyszer még az én jussomat képezzék. Aztán mégiscsak ott álltam előttük a fájdalomtól remegve, alig harmincévesen. Anyám pedig kimondta: A szőlőt el kell adni, mert nem lesz, aki művelje! Hiszen neki ott a kert, a ház… Nem bírná el a szőlőt is. Én pedig nem tudtam elfogadni a gondolatot, hogy a szőlőnk idegen kézre kerüljön. Hisz generációk óta a családunk művelte. Talán valamelyik ősöm mondta ki helyettem, hogy a szőlőt nem adhatjuk el. Hát majd gondozom én! Apám pedig, ha élne, úgyis csak egyet akarna: hogy a szőlője rendben legyen. Ami ezentúl az én felelősségem lesz! Meglepetésemre senki nem próbált lebeszélni, de azért óva intettek, hogy a szőlőművelés alázatot követel. A szőlőben az ég és a föld ritmusa diktálja a tempót.

Én pedig beleálltam a feladatba, mert apám halála után mágnesként vonzott a szőlő. Ott búcsúztam el tőle igazán, a szőlődomb tetején: felolvastam, majd elégettem a neki írt búcsúlevelemet. Ott temettem el, és ma is oda járok ki hozzá. Mert az én apám nem nyugodhat egy aprócska urnasír alatt. Nem, az én nagy, erős és szép apukám ma is ott tesz-vesz a tőkék között, ott kapál velem, miközben az égre emeli a tekintetét.

Fontosabb volt minden más, különbnek gondoltam magam annál, mint hogy a poros tőkék között kapálgassak. Nem sejtettem, milyen fájdalmasan hamar eljön a pillanat, mikor mégis a szőlő lesz a legfontosabb feladatom.

Igaza van Jókainak: a szőlő szolgabíró, aki munkára hajt, és ennek a munkának helye és ideje van. A szőlészkedés szent mesterség, hivatás, amit csak alázattal lehet végezni. Ezen a nyáron minden erőmmel azon voltam, hogy gondozzam az örökségem. Alig vártam, hogy szabadidőmben kimehessek a szőlőbe. Én, aki pár hónapja még kávézók teraszán cseverésztem, ruhákat és lakásdekorációt rendelgettem – most metszőollót, kapát, gereblyét vásárolok a gazdaboltban. A nemtörődöm városi lányból hirtelen szőlőmunkás lett.

A felelősség időnként halálra rémített. Folyvást attól rettegtem, hogy nem vagyok méltó a feladatra, amit rám bízott. Szorongtam, hogy elvétek valamit, egy fontos munkát nem végzek el időben. Jól akartam csinálni, hogy apa az égből lenézve büszke legyen rám. Meg akartam mutatni neki, hogy a mi szőlőnk nem veszik kárba, akkor sem, ha ő már nincs is közöttünk. Szidtam magam, miért nem mentem fel vele többször a szőlőbe, miért nem figyeltem oda, hogy mit hogyan csinál. Egyáltalán, miért nem töltöttem vele több időt. Holott, mikor kezembe veszem a metszőollót, a testem magától is emlékszik a mozdulataira. Olyan, mintha belém kódolódott volna a tudása, az agyam pedig szükség esetén előveszi... Gyászoltam aput.

apam-szoloje-illusztracio.jpg

Sokszor azért tudtam csak kikelni az ágyból, mert menni kellett: itt volt a kötözés ideje, és a szőlő nem vár. Korábban nem értettem, hogy lehet „földhözragadtnak” lenni, egy földdarabhoz kötődni. Arról sem volt fogalmam, hogy mekkora kincs lehet a nyári eső, csak mikor láttam a megsült szőlőfürtöket. Megtanultam élvezni a pince csendjét, a mohás falak illatát, megbűvölve néztem a régi fahordókat. Titkon éreztem, hogy igyekezetem nem hiábavaló. S habár biztosan ejtettem hibákat, apa ott volt mellettem: lepke képében kísért engem a szőlőtőkék között, a borfejtésnél is ott repdesett körülöttem. Egyszer egy róka látogatott meg hajnaltájt. Csak néztük egymást. Mintha csak apa jött volna oda, hogy megnézze, jól vagyok-e. A szívem hevesen vert, majd kiugrott a helyéről.

Az örökségem nem csupán egy földdarab és pár öreg tőke. Hanem minden, amit az előttem járók rám hagytak: a mozdulataik, a történeteik. Csendes felelősség, amit én sem hagyok elveszni. Apukám már nem járja a szőlőt, nem foghatom meg többé a kezét, de most az én kezem érinti ugyanazokat a vesszőket. Valahányszor lehajolok egy tőkéhez, újra gyermek vagyok, ő pedig az apukám, aki még mindig itt van velem. Csak most már nekem kell tovább vinnem az örökséget, a vessző az én kezemben gyökerezik tovább. És ha évek múlva megkérdezik, kié volt ez a szőlő, azt mondom: Azé az emberé, akinek a szeretete a halála után is gyümölcsöt terem.

Kiss Dominika
Cookies