Sok piacos történetem van, ami Nyáradhoz kötődik. Volt már, hogy nem tudtam az autómat leparkolni, még a falu szélén sem, annyian voltak.
Karácsonykor meg nem tudott a sebes eső sem eltántorítani: ott fáztam-áztam a sátor alatt, miközben a locspocsban angyalkák táncoltak (persze, csak a képzeletemben). A piac üde színfolt az életemben. Itt döbbentem rá, mennyi ügyes fiatal van, akik mesteri kézzel bánnak a tűvel, a fonallal, a bőrrel vagy épp a fakanállal. Itt ugyanis előbújtak és kirajzottak az ügyes kezű kézművesek: a csilizközi piac az ő coming outjuk is.
A csilizközi őstermelői piac sikertörténet. Honnan tudjuk? Onnan, hogy már több helyen próbálják lemásolni – ami nem baj. Bár minden kistájék rendelkezne hasonlóval!
A csillizköziek jóval az első születésnap után vannak – a piac megálmodóját és szervezőjét, Miklós Juditot faggatom.
– Adja magát a kérdés: Nem bántad meg, hogy belevágtál?
– Egyáltalán nem. A piac a szívem csücske, pedig nem vagyok érzelgős alkat. A mi piacunknak több üzenete is van. A jó piac sosem személytelen. A vevő és árus nagyokat tereferél, és senki sem siet. Igazság szerint már az elején megfogadtuk a segítőimmel: addig csináljuk, amíg örömöt ad nekünk.
– Miért ez az elhatározás?
– Ez a piac nem a pénzről szól, hanem az emberi kapcsolatokról. Nem nyereségvágyból szervezkedünk. Az emberek boldogok, mert itt összefuthatnak a rég nem látott ismerőseikkel, a gyerekek körülöttük futkároznak... Hát nem ez az élet igazi értelme? Ez ad értelmet a mi piacunknak: ragadd meg a fonott kosaradat, és szakadj ki az időből... Sikertörténetek is születnek, hiszen van olyan árusunk, aki nem sokat sertepertélt a konyhában, ám annyira ízlett a kenyere, hogy most már megrendelésre süt. A mi célunk felhívni a figyelmet a régió örökségére, mesterségeire vagy éppen modernizálódó hagyományaira.
Csiliznyáradon a Platán panzió előtti füves tisztás ad otthont az őstermelői piacnak, havonta egy alkalommal, mindig szombati napon. A panzió Juditék tulajdonában van, ezért is tudják a saját szabályaik szerint megszervezni a piacot
– Ha már az árusokról beszélünk: honnan érkeznek? Az a hír járja, hogy megkeresed és szépen megkéred őket, hogy tiszteljék meg jelenlétükkel a piacot...
– A piac meghívásos alapon működik. Itt az árul, aki meghívót kap tőlünk, és visszajelez. Az elején a csilizközi régió hagyományait szerettük volna népszerűsíteni. Rögtön kiderült, hogy nem szabad a papírformához ragaszkodni, mert a hagyományok változnak: újak születnek, és sok mesterség az idő homályába vész. Régen volt seprűkészítő a faluban, ma már nincs. Később persze kiderült, hogy van egy bácsi Sósszigetről, aki még készít seprűket. Keramikusból sincs sok, mégis találtunk kiváló mestereket, akik itt vannak velünk. Az egyik dunaszerdahelyi, a másik pedig bakai. Kosárfonót Csallóközkürtön találtam: Kalmi bácsit. Kiderült, hogy vannak még páran, mire ők is meghívót kaptak. Egyébként Kalmi bácsi már kiárulta az egész árukészletét, így az ő sztorija is sikertörténet, hiszen újra van értelme fonni!
– A kézművesek elfoglaltak. Nem volt nehéz meggyőzni őket, hogy piacozzanak?
– Mondták, hogy ők nyáron inkább táborokba és bemutatókra járnak. Pénzt kapnak azért, hogy foglalkoznak a gyerekekkel. Volt, aki megkérdezte, hogy mennyit fizetek neki... Türelmesen azt válaszoltam, hogy mi itt nem szórakoztatni akarjuk az embereket. A piacon az ügyes kézművesek kiléphetnek a világ elé, hogy bemutassák a portékájukat és magukat. Idővel a lánckerékre újabb láncszemek fűződtek fel, egyre több kézművest ismertem meg, akik mára a piac állandó vendégei. Visszatérnek velük az életünkbe a régi mesterségek.
– Mi a helyzet a termelőkkel? Ők honnan érkeznek?
– Csiliznyárad zöldséges falu. Nemrégiben még minden telken fóliasátrat lengetett a szél, alatta termesztették a zöldséget, sokan piacoztak. Mióta bejött az olcsó importzöldség, ennek vége. Akik az út mellett vagy a piacokon árulnak, a legtöbbször nem a hazait árulják. Én azt mondtam, hogy szeretném megismerni az árusainkat. Tudtam, hogy ma is vannak, akik aktívan kertészkednek. Találkoztam pesszimistákkal is: „Úgysem adok el semmit!” Aztán mindenki meglepődött, hogy mekkora kereslet van a háztáji termékek iránt.
A piac meghívásos alapon működik. Itt az árul, aki meghívót kap tőlünk, és visszajelez.
– A kínálat egy idő után ellaposodhat, az árusok is beleunhatnak. Vagy nem? Mi ezzel a tapasztalatotok?
– Mindig újat kell mutatni. Fontos a színes kínálat. Rá kell venni az árust, akinek csak kétládányi portékája van, hogy azt is hozza ki. Tavaly júniusban 55 árusunk volt, akik mind arról beszélgettek, hogy majd megveszik egymástól az árut, ha nem jön ki senki…
– Nem vették komolyan?
– Nem. Igazából senki nem vett bennünket komolyan. Nem gondolták volna, hogy olyan nagy lesz az érdeklődés.
– Mára majd 100 árus kínálja a termékeit. Hogyan lehet kiszűrni azokat, akik idegen tollakkal ékeskednek, vagyis nem a sajátjukat árusítják?
– Ez örökös probléma. Ma még az van a zsigereinkbe kódolva: ha egyszer kimegyek, akkor legalább nullára jöjjek ki. Vagy viszek még pluszban idegen árut, mert ha ennyire megy a szekér, miért ne kereshetnék többet. A telhetetlenség nagy úr. Ám ezzel a hozzáállással csak ártunk: a vásárlónak, a többi piacozó kollégának. És a régiónak is rosszat teszünk vele.
A következő piacra nem hívjuk meg, helyette más kap lehetőséget, egy igazi őstermelő.
– Mert, ugye, előfordult a standokon márciusban alma vagy paradicsom. Nyilván ezek nem saját kertből származtak.
– Nem, hanem valamelyik szupermarketből. Mikor szóvá tettük a kofáknak, az volt a válasz, hogy a vásárló keresi. Ami rendben van, de ne itt a piacon keresse a hidropón, talaj nélkül hajtatott paradicsomot. Minden őstermelői piac lényege, hogy szezonális gyümölcsöt és zöldséget kínál.
– Mit lehet az ilyen kofákkal kezdeni? Ki lehet őket tiltani a piacról?
– A tiltás semmire sem jó. A következő piacra nem hívjuk meg, helyette más kap lehetőséget, egy igazi őstermelő. Olyan, aki érdemes a piac és a vásárlók bizalmára. Volt, aki csomagolt uborkát árusított, de a vásárlók jelezték a kakukkfiókát.
– A hazai nem mindig olcsó, sőt, gyakran az ember gatyája is rámegy, ha egészségesen akar étkezni, és még a hazait támogatná. Hol az arany középút?
– Itt jön képbe az, hogy van választási lehetőségünk. Nálunk nem olcsók a földbérletek, állami támogatás alig akad a gazdáknak, csapadék még ennél is kevesebb van, így öntözni kell. Tehát költséges a termesztés. Mi az árakat nem ellenőrizzük, nem is szabhatjuk meg őket. Ez egy piac, itt alkudni kell.
– Azonban nem nagyon hallani alkudozást. Hiányzik a mentalitásunkból?
– A vásárló nem akar alkudni, nehogy csórinak nézzék, az árus pedig nem akar lemenni az árral. Miért is tenné? Ám ha elfogy a vásárlója, mehet fel Pozsonyba piacozni. Fel kell nőni a feladathoz, és most mindegy, hogy vásárlóról vagy árusról beszélünk. Hosszú út áll előttünk. Mikor elkezdtük, azt mondtam: bízom benne, hogy lassan életre kel a piacozás hagyománya. Minden faluban van kettő vagy öt, de talán tíz őstermelő is. Mi nem tudunk mindenkit befogadni. Vásárlóerő van, már csak a piactereket kell létrehozni.
– Örültél neki, hogy máshol is elkezdődött?
– Jó, ha van összehasonlítási alapunk. És mi sem vagyunk tökéletesek. Ezért fogtam a kosaramat, és elmentem máshova is, élveztem a piaci forgatagot, kötelességek nélkül.
– Te kutattad fel az árusokat. Ilyen szempontból a többi piac kész „anyagot“ kapott, hisz ugyanazok árulnak a szomszédos piacokon is...
– Ez rendben van. Ami nincs, hogy nem tűnnek fel új arcok. A kézművesekből nincs sok, ők természetszerűleg vándorolnak. A zöldség- és gyümölcstermesztőkért viszont házalni kell. Arra biztatom a többi szervezőt, hogy ők is próbálkozzanak, mert csak akkor köszönt be a siker. A személyes kapcsolat szervező és árus között alapszabály egy őstermelői piacon.
Mi nem tudunk mindenkit befogadni. Vásárlóerő van, már csak a piactereket kell létrehozni.
– Nem félsz attól, hogy felhígul a közösség, és a piac elveszíti a varázsát?
– Jó kérdés. Mivel én itt születtem, nekem örök a varázs. A sajátos receptek alapján készült sütemények, a háziállatok és az ismerős arcok teszik varázslatossá. Béla bácsi csilipálinkája, Kató néni pogácsája és a házi kolbászok... A kínálat havonta változik, minden piac más. Ez a régió különleges, még hígan is.
– Azt veszem észre, hogy az emberek többsége nem azért megy ki, hogy vegyen valamit – végül nyilván senki sem tér haza üres kézzel. Inkább az élmény végett.
– Igen, és ebben rejlik a piac közösségformáló ereje. A faluból az idősebbek biciklivel jönnek, mások busszal. Halk zongorazene mellett nézelődhetünk a színes standok között. Vásárolni nem kötelező, de kevesen tudnak ellenállni. Próbálunk háborúmentes övezetet kialakítani, hangoskodás és konfliktusok nélkül.
– Volt ilyenre példa?
– Igen, bár kevés. Egy hölgy elfoglalta más árusítóhelyét – de nem kell rögtön harcolni. Szemrehányás következett, hogy jobban ki kellene mérni a helyeket. Megjegyeztem neki, hogy igaza is lehet, senki nem tökéletes, de ez nem ok a stresszre. Az árusok egymásnak segítenek a reggeli rakodásnál, egymást kínálják a portékáikkal. Hangos szó nélkül. Szeretném, ha ez így maradna.
– A hölgy visszatért?
– Nem. Pedig olyan terméke volt, ami másnak nem.
Halk zongorazene mellett nézelődhetünk a színes standok között. Vásárolni nem kötelező, de kevesen tudnak ellenállni.
– Tehát vannak bizonyos szabályok, amelyeket be kell tartani… Szabályok ezek egyáltalán?
– A kedvesség, a tisztelet és a segítőkészség inkább emberi tulajdonságok.
– Igyekeztek minél inkább kiszorítani a műanyagot a piacról. Hogy megy?
– Sokan már tényleg csak papírba csomagolják a portékájukat. A „hozd a kosarad” mozgalom is sikeres. Néhány árus még műanyag zacskót használ. Ám én nem szeretnék néptanító lenni. A vásárló a legjobb kritikus. Az utolsó mohikánok is jó útra térnek majd.
– Mondhatjuk, hogy a csilizközi őstermelői piac sikeres?
– Igen, mondhatjuk. Az árusok sikeresek, a régió sikeres, a hagyományok felelevenedtek, a környezetvédelem jó úton halad. Megérte a belefektetett energiát.
Angyal Sándor • fotó: Dömötör Ede
