Elek Zsolt Győrből jár át Komáromba balettet tanítani Komáromban ma ő az egyik legnépszerűbb pedagógus. Hogy miért?
Amikor beléptem a balett-terembe, úgy éreztem, az ajtó csukódásával együtt bezárul mögöttem a valóság kapuja is. Egy mesevilágba jutottam, ahol apró tündérek lejtettek kecses örömtáncot egy kedélyes óriás körül. Mennyire más itt a hangulat, mint a filmekből ismert balettórákon, ahol fegyelem és könnyek uralkodnak. Vajon melyik az igazi, és melyik a látszat?
– Kezdetben komolyzenei pályára készültem – mondja a táncos-koreográfus. – Alig voltam hároméves, amikor szüleim észrevették: ha klasszikus koncert megy a tévében, „rátapadok” a készülékre, és végigvezénylem a darabot. A zongoraleckék mellett furulyázni és énekelni tanultam. Mikor aztán édesanyám leszerződött a Győri Nemzeti Színházhoz, tanítás után gyakran bejártam hozzá a teátrumba. Mígnem egyszer odajött hozzám az egyik táncos, és megkérdezte: nincs-e kedvem megnézni a balettórát? Úgy léptem be a próbaterembe, hogy csupán ködös elképzelésem volt arról, hogy mi is a balett. Három óra múlva, amikor édesanyám betoppant, Fülöp Viktor mozdulatait próbáltam utánozni. Nyolcévesen! Markó Iván tanácsára édesanyám végül beíratott balettra.
Elek Zsolt
– Egy jó balett-táncosnak gyakorolni kell, és gyakorolni. Soha nem lázadt fel?
– Kezdeti lelkesedésem hamar alábbhagyott, sőt, egy időben kifejezetten utáltam a balettórákat. Szívem szerint lecseréltem volna a balettcipőt focicsukára. Végül édesanyám megsajnált, és megállapodtunk: ha befejezem a tanévet, a következőt nem kell elkezdenem. A színpad varázsa azonban az év végi vizsgaelőadáson megfogott – és megtartott.
– A budapesti balettintézet befejezése után a Magyar Táncművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. Többé nem ingott meg?
– Dehogynem, többször is. Egy olyan pályán, ahol az ember napról napra saját fizikai korlátait feszegeti, és egyes „természetellenes” mozdulatok elsajátításánál szinte a végsőkig elcsigázza saját testét, bizony előfordulnak kudarcok, pofonok, sérülések. Ezek megkérdőjelezhetik, hogy érdemes-e folytatni.
Nálam végül mindig a tánc győzött. Sokat segítettek a tanáraim is, főleg Keveházi Gábor, aki három éven át volt a mesterem.
– A főiskola elvégzése után mindjárt a budapesti Operába szerződött.
– Igen. Megtisztelő volt a számomra, hiszen minden táncos arról álmodik, hogy egyszer az ország legnagyobb színházában dolgozhasson. Ráadásul itt ismertem meg a volt feleségemet. Másfél év múlva átszerződtünk Ausztriába – én a Volksoperbe, ő pedig a badeni színházba –, ahol három évig táncoltunk. Aztán fiatal házasokként hazaköltöztünk feleségem hazájába, Olaszországba. Idővel megalapítottuk a saját balettiskolánkat.
– Nem félt a tanítástól?
– Még húszéves koromban, amikor egy lábtörés miatt kényszerpihenőre voltam ítélve, Keveházi Gábor megkért, hogy tartsam meg helyette az órákat a balettiskolájában. Megszerettem a tanítást. A felgyógyulásom után is rendszeresen tanítottam. Következésképpen pontosan tudtam, mire vállalkozom. Az iskolánkat nem messze Rómától, Lanuvióban alig tíz gyerekkel indítottuk. Ma már több mint nyolcvan növendéke van.
– Össze lehetett egyeztetni a tanítást és a táncot?
– Persze. Sőt, akkor voltam a pályám csúcsán. Neoklasszikus és modern darabokban szerepeltem, melyeket nagyon szerettem. Ezekben tágabb teret kap az ember, hogy belevigye a táncba saját egyéniségét, mint a szűk korlátok közé szorított klasszikus daraboknál. Kijutottunk Szíriába is egy nemzetközi fesztiválra, ahol tizenötezer ember állva tapsolt nekünk. Elsírtam magam, és odasúgtam a partnernőmnek: „Ha ma este meghalok, akkor ez így volt jó és szép.”
– Akkor miért hagyta ott Olaszországot?
– Egyre többet kínlódtam a hátgerincemmel. Kezdetben úgy gondoltam, hogy az emeléseknél leterheltem, de amikor orvoshoz fordultam, kiderült, hogy a baj komolyabb: gerincsérv. Három csigolyám ment tönkre. Orvosaim egybehangzóan a balettkarrierem befejezését tanácsolták. Ezt a megterhelő időszakot nem bírta el a házasságom se.
– Hogy sikerült feldolgozni, hogy összeomlott addigi élete?
– Nehéz volt. Egy ideig próbáltam nem tudomásul venni az orvosok figyelmeztetését. Mibelénk azt sulykolták a balettintézetben, hogy ha valami sajog, fáj, akkor azt munkaterápiával lehet meggyógyítani. A nagy felismerés, hogy itt és most másról van szó, a Győri Balett gálaestéje után következett be. Amikor az örömöm után, hogy igen, én ezt a fájdalmat is le tudom gyűrni – másnap reggel már felkelni is képtelen voltam. Akkor, abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy vége a pályámnak. Azzal igyekeztem vigasztalni magam, hogy már csak egy nyolc-tíz évig táncolhattam volna aktívan. Időnként álmomban még most is balettozok.
– Mihez kezdett?
– Miután elvégeztem egy tanfolyamot, a TV2 Aktív című műsoránál kezdtem el dolgozni, mint szerkesztő-riporter. Egy év alatt elegem lett a bulvárhajhászásból. Nem tartottam olyannak, hogy feltegyem rá az életemet. Végül egy volt mesterem tanácsára beiratkoztam a táncművészeti főiskola mesterképző szakára, és ismét elkezdtem tanítani. Jelenleg a Győri Balett iskolájában tanítok, és emellett elindítottam egy programot, melynek keretén belül négy óvodában indítok balett-tanfolyamot.
Tulajdonképpen ennek a híre jutott el a Felvidékre. Egy apuka közbenjárására a Komáromi VMK igazgatónője otthont adott a tanfolyamnak, melyen tizenöt, zömmel nagyon tehetséges kicsi igyekszik elsajátítani a balett alapjait.
– A színpad, a taps nem hiányzik?
– Négy évvel ezelőtt egy operaénekes ismerősöm biztatására elkezdtem foglalkozni az énekléssel. Aztán mikor a Győri Nemzeti Színház a repertoárjára tűzte a Turandot című operát, családom unszolására elmentem a meghallgatásra, és sikerült. Azóta a színház kórusának állandó tagja vagyok. Cél? A balett maximalizmusra tanított, így a cél egy szólistakarrier. Persze, mellette nem szeretném abbahagyni a tanítást sem. Néha még a párom is csodálkozik, hogy miképpen győzök ennyi mindent. Pedig egyszerű. Abban, amit örömmel csinál az ember, nem fárad el.
