Gyula (48), Gabriella (47), Edina (25), Gyula (24), Zsolt (23), Attila (19), Katalin (17), Mariann (15), Péter (14), István (13), Vivien (11), György (10), Viktória (8), Gabriella (7), Mária Rozália (6) és László Norbert (8) – ők az izsapi Nagy család. Igen, jól számoltak: tizennégy gyermek és a szülők. Ha nagyon gonosz lennék, arra kérném Önöket, hogy sorolják föl az előbbi neveket. De nem vagyok az. Helyette inkább mesélek róluk.
Egyszer volt, hol nem volt két fiatal, akik találkoztak – és egymásba szerettek. Szerelmük gyümölcseként érkeztek is a gyermekek – sorban.
– A férjem és én is nagycsaládból származunk, ők négyen, mi heten voltunk testvérek – kezdi Gabriella. – Ilyen nagy családot azonban nem terveztünk, valahogy így alakult. Elfogadtuk, amit a jóisten adott nekünk, és egyik gyermekünkről sem tudnánk lemondani.
A családfő – hogy népes családját eltartsa – a szomszédos Ausztriában dolgozik hentesként. Hétvégenként, mikor hazajön, nagy az öröm a családban, no meg a sürgés-forgás is, hiszen aput, amivel csak lehet, fel kell pakolni.
– Reggel fél hatkor indul a napom. Általában két kenyeret veszek, ebből az egyik elfogy reggelire és tízóraira – folytatja az anyuka. – Az alapiskolásoknak és az ovis fiamnak, Norbinak én készítem a tízórait. Itt, az izsapi óvodában ugyanis csak ebédet és uzsonnát kapnak a gyerekek, azt is Megyerről hordják. Tulajdonképpen minden reggel kilenc emberkének csinálok tízórait, közben pedig figyelek arra is, hogy ki melyik szalámit, pástétomot szereti. Katalin, aki Megyeren kereskedelmista, már elkészíti magának az elemózsiát.
A gyerekek negyed hétkor kelnek, hogy a busz hetes indulásáig mindenkinek jusson idő a készülődésre. Miután kiürült a ház, nekifogok a napi teendőknek: mosok, főzök, takarítok.
– A mosógépet naponta kétszer-háromszor is bekapcsolom. Többször is kéne, csak télidőben sajnos nincs hova teregetni. Délelőtt a főzésé a főszerep: ilyenkor például két kiló lisztből dagasztom a lepényt vagy a knédlit, de ez a mennyiség épphogy ebédre elég. Nyáron, a befőzési szezonban nem volt ritka, hogy naponta 50-60 kompótot is készítettünk. Hétvégenként, mikor a férjem otthon van, és hazajön a Franciaországban szintén hentesként dolgozó Gyula fiunk, egy egész karmonádli elfogy, a fasírt pedig két-három kiló húsból készül. Egy tepsi sütemény miatt pedig kár is a sütésnek nekifogni!
Hét közben tehát az apró izsapi ház kiürül. A legnagyobb lány, Edina, tanári diplomájával az egyik dunaszerdahelyi szálloda recepcióján dolgozik, s hogy a munkába egyszerűbb legyen a bejárás, helyben bérel lakást. Attila pedig, aki asztalosnak tanul, a nagymamával tölti az időt, segít neki, amiben csak tud. A többiek a pici ház két szobáján osztoznak: a szülők a konyhában alszanak, Zsolté az egyik, a kicsiké pedig a másik szoba. Zsolt egyébként a lakszakállasi szövetkezetben dolgozik, mezőgazdasági gépszerelő a szakmája, és bizony nem tölt túl sok időt otthon: nyáron például egy egész hónapig aratott Csehországban.
– Ha mindnyájan együtt vagyunk, egyszerre asztalhoz sem tudunk ülni, ilyenkor mindig a legkisebbek esznek először. A házimunkát szétosztjuk egymás közt: a lányok a házban, a fiúk a ház körül segítenek. Akad munka bőven, ugyanis amit csak tudunk, igyekszünk magunk előteremteni. Vannak malacaink, és tyúkokat is tartunk, valamint nemcsak a saját, hanem a közelben élő nagymama kertjét is mi műveljük – dicsekszik a háziasszony.
Arra a kérdésre, hogy kapnak-e valahonnan segítséget, Gabriella asszony így felel:
– A Rákóczi Szövetségtől már eddig is rengeteg segítséget kaptunk: adtak nekünk számítógépet, tévéantennát, karácsonyt rendeztek a gyermekeknek, sok gyümölccsel, könyvvel, édességgel és játékkal, de tanévkezdéskor sem feledkeznek meg rólunk. A legnagyobb ajándékot az osztrák nagycsaládosoktól kaptuk: ők egy kilencszemélyes mikrobusszal leptek meg bennünket. Az első utunk a nyitrai Agrokomlexre vezetett. A kocsival – és Zsolti autójával – most már mind a tizennégy gyerek útra tud kelni.
– Tudjuk persze, ritka lesz az ilyen alkalom, hiszen még rokonlátogatáshoz is sokan vagyunk. Mikor édesanyám meghalt, az édesapám kijelentette: engem szívesen lát, de a gyerekek nélkül. Ezért én egyáltalán nem haragszom rá – nem is vagyunk rosszban vele emiatt. Senkitől sem várhatom el, hogy örömmel fogadjon egyszerre tizenhat embert! Tervezem, hogy tavasszal megszerzem a jogosítványt, így kényelmesebb lesz a gyerekeknek is. Izsapra ugyanis rossz a közlekedés, így a kicsik, akik az iskolában korán végeznek, sokat kényszerülnek gyalogolni. Biciklivel mindennap értük megyek, de visszafelé már gyalog jövünk.
– A szlovák államtól eddig semmilyen külön segítséget nem kaptunk. Én munkanélküli vagyok, a férjem pedig külföldön dolgozik. Érdekes módon a segélyekre való jogosultságnál legfeljebb öt gyermeket vesznek figyelembe, így aztán semmi nem jár nekünk. Most még családi pótlékot sem kapunk, mert ezentúl majd az osztrákoktól kapjuk, most intézzük a papírokat. Igazság szerint megtanultunk azzal gazdálkodni, amink van, és nem panaszkodunk. Szívem szerint szeretnék visszamenni dolgozni. Vegyészlaboránsnak tanultam, egy darabig dolgoztam is a szakmámban. Idővel jó lenne a közeli tejgyárban elhelyezkedni, de a gyerekektől nem tudok műszakozást vállalni.
A körülöttünk élők, ismerősök segítségét is szívesen fogadjuk – csak akkor érezzük kényelmetlenül magunkat, ha a kapura akasztva találunk egy táskányi ruhát. Ilyenkor ugyanis kicsit úgy érezzük, mintha valami lerakat lennénk. Mi ugyanis szeretjük tudni, ki rejtőzik a csomag mögött, hogy megköszönhessük a segítséget.
A beszélgetés során lassan körénk gyűlik az aprónép is, eleinte ugyanis nagyon félszegen méregettek. Eldicsekszenek vele, hogy szabadidejükben négyen, Edina, Mariann, Vivien és Péter is a Megyer, illetve a Kis Megyer néptáncegyüttesekben táncolnak. Büszkén mondják azt is, hogy a nyáron rengeteg papírt gyűjtöttek, így fejenként 355 kg-ot tudtak leadni az iskolai papírgyűjtőversenyben. Vidáman mutatják a nyereményként kapott színes bábokat és tolltartókat. Még a kis Norbi is előbújik. Igaz, nem nekem, de lázasan meséli, hogy Róbert Gida eltűnt, a többiek pedig a keresésére indultak. Ő egyébként mesebolond, jó pár szövegét már most betéve tudja. A cserfes Viktória pedig kíváncsian faggat, érdekli őt a teljes nevem, a címem, az életkorom, de még a kedvenc színem és ételem is… Aztán csak kiböki, mit szeretne: felpróbálni a kabátomat. Hát engedem. Higgyék el, nagyon jól áll neki a szürke, és igazán már csak egy pici hiányzik hozzá, és a ruhadarab alsó része nem érinti a kopott padlót.
Ha pedig már így körém gyűltek, megkérdezem őket, jó-e, hogy ilyen nagycsaládban élnek. A válasz azonban felemás. Jó, hiszen, soha nincs idő unatkozni, mindig van kivel játszani. De rossz is, mivel túl sok a lehetőség a nézeteltérésekre. Aztán a nagylányokat faggatom, hogy ők is ilyen népes családról álmodnak-e. A bátrabb, Kati egyértelműen kijelenti, ő csak két-három gyermeket szeretne. De a hallgatag Mariann csak sokatmondóan mosolyog: ki tudja, hogy alakul még az élet!
Lassan szedelőzködöm. Ahogy a kabátomat veszem, meghatódva nézek körül: csillogó tekinteteket és mosolygó arcokat látok magam körül. Jókedvű csacsogástól kísérve lépek ki a kapun, közben pedig hívnak, jöjjek máskor is. Útközben aztán gondolkodom: ezek a gyerekek tudnak valamit, amiről én vagy az emberek többsége is csak álmodhat. Valamit az elfogadásról és az őszinte, önzetlen szeretetről.
