Bársonyvirág 7. rész

Novák Zita káprázatos kisregénye a női lélekről, az álom és a valóság találkozásáról. Az 1. rész ITT, a 2. rész ITT, a 3. rész ITT, a 4. rész ITT, az 5. rész ITT és a 6. rész ITT olvasható.

Előző részek: Lilla hátat fordított eddigi életének, férjének, aki tíz éve mindig csak elodázta a gyerekvállalást, miközben nem engedte dolgozni óvónő feleségét. Lilla rendet akart tenni a magában – ezért elszökött a kis hegyi faluba, a Klári nénitől örökölt elhagyott házikóba, ahol a gyermekkori vakációkat töltötte...

Gyorsan elrepült az a néhány nap. A munkások reggeltől estig Gizi néni házán dolgoztak. A megrongálódott házrészen már visszaépítették a falakat, ezután a tető bontására kerül majd sor. Péter sürgette a felújítást, mert időközben akadt egy érdeklődő vevő, aki kifizetné a lakásért kért összeget, de akkor bizony azonnal költözni kell.

Lilla nem igazán foglalkozott ezzel. Úgy állt hozzá, hogy őt ez úgysem érinti. Mert ha valamilyen csoda folytán itt is maradna, neki van háza, lakhat benne, bár azt már nem tudja, a szülei mit szólnának egy esetleges váláshoz. Péterrel szeretnék élni. Ezt már tudta, de azt nem, hogyan lehetséges ez. A kislányával még nem is találkozott, egyszer eljött vele Péter megmutatni Enikőnek, hol lesz a tetőtéri szobája, de Lilla akkor éppen nem volt otthon. A férfi elbeszéléséből tudja, hogy a kislány nagyon lelkes volt, alig várja, hogy legyen apunál is egy szobája, s még az exfeleség is támogatja az elképzeléseit. Péter nagyon boldog. Hajtja őt a jövőkép, mindent megtesz érte.

– De nekem mi a jövőm? – kérdezte tőle egyszer Lilla, s Péter teljes természetességgel fordult feléje: – Hát azt neked kell tudnod, drága Lillám.

Lilla ennek hallatán megmerevedett, a jól ismert gúzsba kötés érzése lett úrrá rajta. Ilyenkor úgy érezte, semmit nem tud megoldani, minden nélküle dől el, ő csak egy mellékszereplő marad a többiek színdarabjában.

Ez jutott eszébe a minap, amikor kint foglalatoskodott a virágágyások között. Még reggel volt, de már a nyári nap éreztette hatását. A munkások javában szedték le a régi cserepet Gizi néni házának tetejéről. Lilla úgy tervezte, még egy órácskát elbabrál a kertben, majd erőt vesz magán, és nekiesik a hálószoba rendbe rakásának. A szobában, bár tárva-nyitva az ablakok, vékony függönyként száll a por. Mire minden porcicával megbirkózott, és a bútorok lemosása után a padlót is sikerült felsikálnia, köhécselve szaladt ki a ház elé, hogy friss levegőhöz jusson. A munkások vidáman biccentettek, és mosolyogtak Lillára. Lilla el tudta képzelni, hogyan néz ki, kezdte leveregetni ruhájáról a port, és a haját és meg-megrázta.

Ebben a pillanatban Péter lépett ki a házból, és meglátva Lillát, egyenesen felé tartott. Nevetve ölelte át a kedvesét. Lilla először elhúzódott, de nagyon gyorsan megadta magát, minek eredményeként Péter is poros lett, pedig most nem munkásruha volt rajta.

– Összepiszkollak – mosolygott Lilla, miközben a férfihoz bújt, fittyet hányva arra a tényre, hogy a munkások néhány méterre tőlük dolgoznak, és persze Lillácska még férjnél van. Igaza van anyámnak, egy szajha vagyok. Gyorsan behúzta Pétert a házba, aki kétségbeesetten próbálta leverni magáról a porfoltokat.

– Kapsz tőlem egy kávét – kedveskedett Lilla, s térült-fordult a konyhában.

– Hát, én most mást is elfogadnék. De sajnos, mennem kell, vár a vevő, hogy aláírjuk a szerződést – magyarázta Péter, miközben még mindig tisztogatta a ruháját. – Egy hónap múlva már itt lakhatunk a szomszédodban. Csak legyen addigra kész ez a ház – tette hozzá. Puszit nyomott Lilla homlokára, majd sietős léptekkel elhagyta Lilla házát.

Lilla kezében maradt a bögre friss kávé. Belekortyolt, miközben hallotta, hogy csapódik Péter autójának ajtaja, és elhajt. Lilla még egyszer felmosta a padlót, az ágyból kicipelte a két vastag matracot. A múlt héten rendelt újakat. Ezután gyorsan végigszaladt az sms-üzeneteken, mert nem igazán emlékezett, melyik napra ígérték a szállítást, s látta, hogy az bizony a mai nap. Ebben a pillanatban dudaszó hallatszott az utcáról.

Máris itt lennének? Ez ám a szerencsés egybeesés – gondolta, majd jókedvűen kiszaladt az udvarra. Abban a pillanatban arcára fagyott a mosoly. A kapu előtt egy nagyobb fehér furgon állt, a furgon mögött viszont egy nagyon ismerős autót pillantott meg.

– Dávid – hagyta el Lilla száját alig hallhatóan a férje neve, mert bizony ő ült a másik autóban. Lilla automatikusan elindult feléje.

– Szia! Gondoltam, egy-két nap már nem számít, s különben is holnapután üzleti útra kell mennem. – Végignéz Lillán. – Hogy te milyen poros vagy! Mit csinálsz ezzel a házzal?

Dávid se szó, se beszéd, besétált a házba, Lilla meg utána, mint egy pincsikutya. Gondolatai megszűntek, szürke köd töltötte be az elméjét. Hagyta, hogy a férje megpuszilja, de nem ölelte meg.

– Zuhanyozz le, aztán beszélgessünk – mondta kedvesen Dávid, és Lilla úgy is tett. Persze Dávid nem tudhatta, hogy itt a zuhanyozás a hátsó kamrában történik egy fazék víz felmelegítése után, de Lilla tette a dolgát, Dávid meg egyik ámulatból a másikba esett. Mire Lilla frissen mosott hajjal kijött a kamrából, már kiszolgálta magát egy kávéval, s a konyha egyetlen ép székén ücsörögve várt a feleségére. Na meg a magyarázatára. Nem fért a fejébe, minek él itt Lilla hónapok óta. Haza akarta vinni. Ezért amikor Lilla törülközővel a fején megjelent a kamraajtóban, hozzálépett és megölelte.

– Az én kedves, illatos feleségem. Látod, így mindjárt más. – Dávid körbenézett. – Nagyon szépen felújítottad ezt a kis kulipintyót, igazi nyaralóhangulata van. Még egy fürdőszobát elbírna, ha esetleg a jövőben szeretnéd nyaralóként használni. Én nem vagyok ellene. A gyerekeknek is jót tesz majd a friss vidéki levegő.

– Gyerekeknek? – Lilla nem is tudatosította, hogy több hónap után ez az első személyes szava a férjéhez. – Milyen gyerekeknek?

– Gondolkodtam. – Dávid kedvesen megölelte a feleségét. – És igen, igazad van, önző voltam, csak a saját dolgaim foglalkoztattak. Tudom, hogy gyerekre vágysz, hát legyen. Most. Az üzlet is nagyon jó alakul, nem kell izgulnom, miből fizetem havonta a részleteket.

– Az üzlet – ismételte gépiesen Lilla, majd végre egy kis szikrát kapott az elméje. Dávid felé fordult.

– Nem szeretnék hazamenni.

A csendet szinte vágni lehetett a konyhában, Dávid lehuppant a heverőre. Arra a heverőre, ami annyi forró ölelés színhelye volt az elmúlt hetekben. Lilla észbe kapott.

– Egy pillanat, csak kiugrok megnézni, hogy nem állsz-e útban a kocsiddal. Itt a szomszédban most építkezés folyik, talán hallottál a földomlásról – magyarázta férjének, aki követte őt az udvarra. A kirohanás igazi oka viszont az volt, hogy előbb a kamrában írt egy üzenetet Péternek, s azt akarta átküldeni, csak hát a térerő vacakol a házban.  

– Ja, ja. Hallottam hírét, anyád beszámolt róla, amikor tudatta velem, hogy hol vagy. Ő is nagyon csodálkozott, mit keresel ebben a lepukkadt házban, még jó, hogy a fejedre nem dőlt. De azért nem olyan vészes az állapota, mint amilyenre emlékszem – nézett végig Dávid a házon és a rendezett udvaron, ami mostanra igencsak takaros lett.

– Mit mondtál az előbb? – Dávid kezdte elveszíteni jóférji szerepét. – Miért nem akarsz hazajönni? Azt hittem, elég a hisztiből, és kipihented magad… Nem, nem, rosszul fogalmazok, én is szeretnék gyereket. Most azonnal. Nem ezt akartad? – nézett bárgyún Lilla szemébe, aki nagyon jól ismerte ezt a nézést. – Ezt akartad, nem?

Lilla érezte, nem lenne jó vége, ha a megszokott forgatókönyv szerint most szédülni kezdene, majd a pánikroham jelentkezne nála. Ezt most nem várhatta meg, nem ezért dolgozott magán hónapokon keresztül. Hogy időt nyerjen, Dávidba karolt, és megmutatta neki a kitisztított kertet, a megmetszett fákat, amelyeken már most látszott, hogy bőven lesz rajtuk termés.

– A házat is ki lehetne pofozni egy kicsit – mondta Dávid. – Ha majd a gyerekekkel jössz ide, komfortossá kell tenni, ne kelljen már a ház mögötti budit használni. Főleg ha ezzel kedveskedhetek a feleségemnek – tette hozzá Dávid.

Ekkor állt meg a szomszéd ház előtt Péter autója. Lilla a lélegzetét visszafojtva figyelte, amint kiszáll belőle Péter, mellőle az édesanyja, a hátsó ülésekről pedig egy nyolcévesforma kislány és egy erős negyvenes nő. Mindannyian nagy örömmel nézték az épülő-szépülő házat. Péter, még mielőtt tovább invitálta volna őket, szolidan biccentett Lilláék felé, majd elindult az irányukba.

– A szomszéd – magyarázta Lilla férje kérdő tekintetére. – A szomszéd néni fia, Péter és a családja. – Lilla nyelt egyet. – A kislánya és a felesége – tette még hozzá, amikor Péter már nyújtotta a kezét Dávidnak.

– Kendeles Péter innét a szomszédból. Illetve még nem lakunk itt, de amint elkészül a felújítás…

– Igen, igen, Lilla mondta, mi történt a házzal, nagyon sajnálom. Én Dávid vagyok, Lilla férje. Kész csoda, hogy nem történt nagyobb baj a házzal.

– Azóta minden vizsgálat lezajlott, és zöld utat kaptunk, úgyhogy belevágtunk. A kislányomnak lesz egy tetőtéri szobája, azt jött megnézni a volt feleségem, segít majd a berendezésben. Én nem igazán értek ilyen női dolgokhoz.

– Hagyjuk meg a nőknek azt, amihez értenek. – Dávid barátságosan megpaskolta Péter vállát. – Mi most már megyünk haza a feleségemmel. Valamikor jártam itt, de alig emlékeztem a házra. Egy kis felújítás kell itt is, és tökéletes családi nyaraló válik belőle. Csak még az anyósék beleegyezése kell, de hát a kedvenc vejüknek nyilván nem mondanak nemet – viccelődött Dávid olyannyira belelendülve a kedves szerepbe, hogy Lilla ránézett, hogy most ez mi akar lenni. Lilla felé fordult.

– Édesem, pakolni kéne a cuccaidat, még hosszú út áll előttünk, s a kedves szomszédokat sem szeretnénk feltartani. – Barátságosan intett Péternek, majd az autójához lépett. – Megnézem a csomagtartót, mennyi hely van benne.

Lilla bement a házba, rápillantott a mobiljára. Péter elolvasta az üzenetet, amelyben tudatta, hogy Dávid itt van, haza akarja vinni és gyereket akar tőle. Döbbenten látta, hogy már válasz is jött az üzenetre, egy szó: Menj. Lilla ott állt a kredenc és a heverő között, és egy világ dőlt össze benne. Menjek el? S mi volt ez a néhány hét? Az őszinte ölelések? A csókok?  

– Alig van itt ruhám – szólt oda a belépő Dávidnak. Péter az előbb nem szólt hozzá, persze mit is mondott volna, amikor ott állt mellette Dávid? Csak biccentett neki egy haloványat, mielőtt belépett volna a házba a családja után. Ennyi. Szóval ez volt a búcsú. Összeszedte a ruháit, a bőrönd cipzárját már Dávid húzta be.

– Nagyon hiányoztál – mondta szelíden a férje, Lillát is meglepte az őszinte hang. – Azt hittem, elveszítelek.

Becsuktak minden helyiséget, lekapcsolták a fő villanykapcsolót, ellenőrizték, hogy mindent rendben hagyjanak. Bár Dávid közben arról győzködte, hogy néhány hét múlva visszatérnek, Lilla ebben nem volt annyira biztos. Az is lehet, hogy soha többé nem akarja látni a kis házat.

Kulcsra zárták az ajtót. Lilla magába roskadva ült az autóban, és figyelte, ahogy Dávid beindítja a motort. Megrezzent a mobil a zsebében. Hirtelen mozdulattal kikapta.

– Andi írt – magyarázta a férjének –, az itteni barátnőm. A boltban ő a kasszás. Neki adtam el az autómat. – Dávid kérdőn pillantott rá, de nem kért magyarázatot.

Péter írt. Egy hosszabb üzenetben elmondta, hogy legszívesebben Lillával lenne, amíg világ a világ, de ő már nem szeretne több gyereket. A kislányát felneveli, megad neki mindent, amit tud, de azt Lilla is tudja, hogy ebben a térségben nagyon nem könnyű boldogulni. Úgyhogy Lillára gondolva küldte el őt, szüljön gyereket Dávidnak, és talán a férfi javára válik egy igazi, meghitt család. Ennyit írt Péter. Semmi szia, semmi viszlát, semmi szeretlek. Lilla becsukta a telefont, s maga elé nézett. Ekkor vette észre, hogy elmulasztotta az utolsó pillantást arra a házra, ahol önkéntes száműzetésben élt hónapokig, elmenekülve a világ elől, főleg a saját élete elől. Az autó elhagyta a falutáblát.

Eltelt két év.

– Édesem, fogd meg Elizát, nekem már, sajnos, mennem kell – mondta Dávid Lillának, aki épp akkor tette Nimródot a baldachinos gyerekágyba. – A böfiztetésnek vége, apuci munkába megy. Sziasztok, bogárkák.

Dávid Lilla felé nyújtotta a partedlit, hála Istennek, vasalt inge nem lett foltos. – Édesem, pár perc, és itt lesz a dadus, addig kérd meg…

– Megoldom. – Lilla határozottan, de kedves mosollyal lépett a férjéhez, kezében még a kis hercegnőt tartva. – Valahogy túléljük ezt a csodálatos nyári napot, nem gondolod? – Ölelve búcsúzott a férjétől, aki biztosította, hogy siet haza. És Lilla tudta, hogy betartja az ígéretét.

–vége–