Feszty Masa a magyar művészet elfelejtett alakja. Feszty Árpád és Jókai Róza festőművészek gyermeke a Feszty-szalonba született bele, ahol hetente mintegy ötven vendéget fogadtak. Személyes barátság fűzte őt a századforduló művészeihez. Masa minden új művészeti törekvést már a családi házban magába szívott.
A Töviskoronás Krisztus a Király című alkotása (képünkön) a jezsuita rendház számára készült 1949-ben. A budapesti Krisztus Király-templomban látható. Farkas Veronika művészettörténész így ír róla: „Időtlen. Imádatra méltó. Imádságban született alkotás.”
Művészeti tanulmányait Budapesten és Münchenben végezte. 1922-ben, 22 évesen már önálló kiállítása volt. A kritika elismerte. A Pesti Hírlap ekképpen jellemzi: „…belép Masa, derűt keltő mosollyal, nádszál figurájával.
Mindig új, mindig más – pompás ruha fedi karcsú alakját. Érdekes jelenség, mely melegséget varázsol a szívekbe. Csupa szív, csupa jóság. Pompásan finom fej és alak. Ez a habitusa – sok portrét festett, pedig még nagyon fiatal. Ritka tehetségű festő.” 1926-ban ismét kiállítást rendez. Az ezt követő művészi és anyagi siker lehetővé tette álma megvalósulását, hogy négy évig Firenzében élhessen és dolgozhasson. Ez az időszak és a hazatérte utáni évek jelentik művészete kibontakozását. Műveit a késő szecesszió, valamint a szimbolizmus hatják át. Főképpen portrékat fest, amelyek meggyőzően vallanak tehetségéről.
Feszty Masa portréja
1935-ben súlyos megrázkódtatás éri: édesanyja a lakásukban, a szeme láttára ég szénné. Masa az esemény történtekor az ablakon mélyen kihajolva csak későn hallotta meg édesanyja segélykiáltásait… Az akkor negyvenéves Feszty Masa elveszti egyetlen lelki és anyagi támaszát, idegösszeroppanással kórházba kerül…
A második világháború borzalmai és a totalitárius rendszer nyomorították meg a művésznő hosszú életének utolsó évtizedeteit. (Gazdag családja vagyonát elkobozzák, őt magát, mint nemesi családból származó értelmiségit – gyanús szemmel méregetik.)
Élete ettől kezdve egészen haláláig, 1979-ig, a létért való küzdelemben telt el. Magányban él. Ekkor fordul Istenhez – Ő lesz élete központja.
Édesanyja halála után talán Herczeg Ferenc (akiről egyébként portrét is festett) rángatja ki a mély depresszióból: „A művész – legyen író, festő, muzsikus – sose hal meg bánatában. Testet tud neki adni, életet lehel bele, s akkor a bánat már gyermekévé lesz, akit szeret.” Életerejének visszatérése a Szociális Testvérek Társaságának is köszönhető (ennek volt tagja a nemrégiben boldoggá avatott, kassai születésű Salkaházy Sára). Masa egy ideig a rend tagja is volt.
Innentől kezdve elsősorban egyházi témákkal foglalkozik. Oltárképeket fest, és megfestette számos egyházi személy portréját is. Az ötvenes és hatvanas években egyike azoknak a keveseknek, akik mernek az egyház részére dolgozni. Minimális bérért, csak anyagköltségért vagy ingyen fest.
A Feszty család gyakran tartózkodott Ógyallán és martosi birtokukon, Kingyesen. Masa – akárcsak édesapja – nagyon szerette az itteni tájat és embereket. Tájképfestészetének visszatérő eleme a kingyesi táj, valamint a martosi férfiak és asszonyok.
Életét méltósággal, csöndben, szeretettel körülvéve Domaházán fejezi be, ahol szintén a templom számára készített képeket.
