A legtöbb baj derült égből villámcsapásként ér bennünket. Nem tudunk mit tenni, összeszorított foggal küzdenünk kell. Így tett a kislányom is, aki versenyt futva az idővel, minden bátorságát összegyűjtve vette fel a harcot a limfóma ellen. Bebizonyította, hogy mindannyiunknál erősebb.
A limfóma az egyik leggyakrabban előforduló daganatos megbetegedés. Tünetei elsősorban a fáradtságban, lázban, éjszakai izzadásban mutatkoznak meg, melyek könnyen összetéveszthetők az egyszerű nátha velejáróival. A nyirokcsomók megnagyobbodása azonban intő jel lehet. Hasonló csomót fedeztünk fel a kislányom nyakán is ‒ így vette kezdetét családunk életének egyik legnagyobb megpróbáltatása.
Csütörtök
Az előző nap a kislányomnak fellépése volt. A fellépők közt sok volt a beteg gyerek. Éreztem, hogy ebből baj lesz, és másnapra az enyémek is köhögni fognak. Reggelre a fiam valóban náthás lett, de nem volt különösebben rosszul, így a szokásos gyógymóddal kezeltük. A kislányom, úgy tűnt, egyelőre jól van, de nyűgösebb volt a szokásosnál.
Kora délután mondta először: „Anya, fáj a nyakam!” Rákérdeztem, hogy nem a torka fáj-e. Megrázta a fejét, és a nyaka külső ívére mutatott: „Itt fáj.” Megtapogattam, hogy be tudjam határolni, hol lehet az „itt”, amikor hirtelen kitapintottam egy aprócska csomót a nyaka bal oldalán. Közben észrevettem, hogy a testhőmérséklete melegebb, mint máskor. Kezdett belázasodni. Emlékeztem, hogy a nyaki nyirokcsomók láz esetén gyakran megduzzadnak, ezért nem kimondottan aggódtam.
Nagyjából egy órával később érkezett haza a férjem a munkából. Addigra a kislányom valóban belázasodott, így kénytelen voltam elővenni a lázcsillapítót. Rosszul festett, és folyamatosan a nyakát fájlalta. Újra kitapogattam a csomót, és meglepetten tapasztaltam, hogy nagyobb lett. Ijedten mutattam a férjemnek. Ő is úgy gondolta, hogy a láztól duzzadt meg a nyirokcsomó. Normális. Engem mégis elfogott a kétely.
Péntek
Másnap reggel meglepődtünk, hogy a kislányunk még alszik. Mindig ő ébreszt minket, nem pedig fordítva. Ellenőriztem a homlokát. Még mindig lázas volt, és borzasztóan sápadt, szinte szürke volt az arca. Amikor oldalra döntöttem a fejét, hogy lássam a nyakát, lesokkolt a látvány. A csomó látványosan megnőtt. A lányom kinyitotta a szemét, de alig bírt megmozdulni. Éreztem, hogy valami nagyon nagy baj van.
Azonnal hívtam az orvost. Ő is azt mondta, hogy ne pánikoljak, csak a láz okozza a nyirokcsomó duzzadását, emiatt nem kell bevinni. Mégis kértem, hogy mindenképp nézzék meg őt. Tíz óra harminc percre kaptunk időpontot. Még órák voltak addig. A kislányom sem beszélni, sem járni nem tudott, annyira gyenge volt. Mire beértünk a rendelőbe, a csomó már az álla oldalsó vonaláig dagadt. Kezem-lábam remegett, ahogy karomban a kislányommal beléptem a rendelőbe. A doktornő arcát látva tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatok. Azonnal átküldött bennünket a kórházba, egy fül-orr-gégész szakorvoshoz.
A férjemmel és a kisfiammal közösen mentünk a kórházba, miközben a könnyeink csurogtak. A kisfiam kérdezgette, hogy mi a baj a nővérével, de egyikünk sem tudott neki válaszolni. Amikor a fül-orr-gégész nem talált semmi szokatlant, egy pillanatra megnyugodtam. Egészen addig, amíg le nem küldött a gyermekosztályra. Amikor beléptem az ajtón, tudtam, hogy aznap nem megyünk haza. Hiába próbáltam erős lenni, megállíthatatlanul folytak a könnyeim, míg az orvossal beszéltem. Elküldött bennünket nyaki ultrahangra. A kislányom végig sikított, amíg a doktornő vizsgálta, én közben ott feküdtem mellette, és fogtam a kezét. Azt mondogattam neki, hogy: „Már csak pár másodperc, ezt még kibírod!” De fogalmam sem volt, hogy őt próbálom megnyugtatni vagy saját magamat.
Gennyes belső fekély. Ezt mondták. Azonnali intravénás antibiotikum. Amikor kiléptünk a rendelőből, az egész testemben remegve cipeltem az alvó gyermekemet. Krétafehér arccal néztem a férjemre, aki olyan szorosan ölelt magához bennünket, mint még soha. Újra a gyermekosztály sürgősségi részlegén voltunk. „Anyuka, adja ide a gyermekét, önnek ki kell töltenie a papírokat a maradáshoz.” Amikor elvették a karomból, valami eltört bennem. Nem tudtam megálljt parancsolni a sírásnak. Úgy válaszoltam a doktor úrnak, hogy közben azt sem hallottam, mit kérdez.
Ekkor visszajött egy nővér, hogy beadja az antibiotikumot a kislányomnak. Megkértem a férjem, hogy menjen vele ő. Én egyszerűen nem bírtam. Képtelen voltam bemenni oda, és csak ez a pár percem volt, hogy bizonytalan időre elbúcsúzzak a másik kicsi gyermekemtől. Ahogy ott sírt és kérlelt, hogy ne maradjunk a kórházban, azt éreztem, kettéhasad a szívem. Akkor nem is sejtettem, hogy ennél még nehezebb megpróbáltatások várnak ránk.
Szombat
Privát szobát kértem. Egyrészt nem szeretem, ha idegenek vesznek körül, másrészt nyugalmat akartam a kislányomnak. A nyakát bekenték valamiféle krémmel, és vastagon bepólyálták, a kézfejéből infúziós tű állt ki. Színtelen arcával és kivörösödött szemével szipogta magát álomba a karomban. Én meg csak imádkoztam. Folyamatosan. Újra és újra. Egy falat sem ment le a torkomon. Ő sem evett és ivott, mivel képtelen volt nyelni. Egész éjjel a karomban tarottam.
Reggel, amikor felkelt, éhes volt. Megevett egy szelet kenyeret, amitől egy kicsit meg is könnyebbültem. Valamivel később a doktornő szólt, hogy ultrahanggal ellenőrzik, lejjebb ment-e a csomó. Amikor letekerték a nyakáról a kötést, kis híján elájultam. Borzalmas volt a látvány.
Az ultrahang alatt rá kellett „feküdnöm” a kislányomra, hogy egy helyben tudjon maradni. Életem leghosszabb percei voltak azok. Amikor vége lett, felegyenesedtem és vártam, hogy jó hírt mondjanak. A doktornő azonban mélységes együttérzéssel nézett rám: „Sajnálom, nem javult. A csomó megtelt gennyel és vérrel. Félő, hogy kifakad, ha pedig kifakad... Készüljön fel a legrosszabbra! Egy rohammentő azonnal átszállítja magukat a pozsonyi kórházba. Reméljük, nincs túl késő!”
Kábultan lépkedtem az orvos után, karomban a gyönyörű kislányommal, és hiába próbáltam, képtelen voltam figyelni arra, amit mond. Csak azt vártam, hogy végre visszajussunk a szobába. Amikor becsukódott mögöttem az ajtó, szabad utat engedtem a könnyeimnek.
Remegő kézzel, el-elcsukló hanggal hívtam fel a férjemet. Fél órán belül az egész család ott volt. Ahogy a férjem néma könnyekkel magához ölelte a lányunkat, fájdalmasabb volt mindennél. Valaki azt mondta a férjemnek, menjen helyettem ő a kórházba, én úgysem fogom bírni. Ez a mondat szinte azonnal kirángatott sokkos állapotomból: „Nem! Én megyek vele! Én vagyok az anyja! Végig fogom csinálni.”
Nem tudom, imádkoztam-e valaha annyit a Jóistenhez, mint akkor. Arra kértem, gyógyítsa meg a gyermekem, és adjon elég erőt, hogy valóban kibírjam. Az ablakból néztem a családtagjaimat, akik egy nagy körben álltak sírva és egymást ölelve, miközben én az alvó kislányom kezét fogtam. Hangos szirénaszóval elindult velünk a mentő.
Amikor megérkeztünk a kórházba, egy fiatal orvos ismertette a tudnivalókat: másnap egy átfogó CT-vizsgálatra készülnek, addig pedig magas dózisú infúzióval kezelik a lányomat. Próbált viccelődni a lányommal, hogy némiképp felvidítsa. Annak ellenére, hogy komoly fájdalmai voltak, elmosolyodott, amitől persze nekem újra eleredtek a könnyeim. Az orvos megfogta a vállam, és azt mondta: „Nem lesz baj, mindent megteszek érte, de most önnek kell erősnek lennie!”Az volt az utolsó könnycseppem a lányom előtt. Összeszedtem a maradék erőmet is.
Vasárnap
Másnap kora hajnalban keltett minket egy nővér, hogy elmondja, hamarosan indulni kell a CT-vizsgálatra, amit altatásban végeznek el, hogy a kislányom ne ijedjen meg a hangos géptől. A karomban altatták el, majd kiemelték a kezemből, és bevitték a vizsgálatra. Én addig a kezemet tördeltem. Folyamatosan csörgött a telefonom. A kijelzőn az aggódó családtagok nevei jelentek meg, de egyiküknek sem vettem fel. Csak a férjemmel és a legjobb barátnőmmel voltam hajlandó beszélni. A férjemmel azért, mert együtt éltük át ezt a hatalmas fájdalmat, a barátnőmmel pedig azért, mert ő nem sírt a vonal másik végén, hanem végig biztatott, hogy szedjem össze magam. Nekem akkor nem a sajnálat, hanem a bátorítás kellett, máskülönben összeomlottam volna.
Amikor az altatásból már a szobánkban ébredezett a kislányom, nagyon aranyos volt. Mintha becsípett volna, elkezdett kacagni. Megemelte a kis kezét, mozgatta az ujjait és nevetett rajta. Nem tudom, mit talált annyira viccesnek, de a mosolya ragadós volt. Jó volt látni, hogy legalább egy kis vidámság még maradt benne. De ez sajnos túl rövid ideig tartott. Amikor valóban felkelt, az volt hozzám az első kérdése: „Anya, én most akkor angyalka leszek?”
Hétfő
Reggel az orvos közölte, hogy mindössze délig ehet és ihat a kislányom, este megműtik. Eleinte jól tűrte a szomjúságot, de aztán egyre nehezebben bírta. Nem akartam tetézni a kínjait azzal, hogy azt látja, én eszem vagy iszom, úgyhogy együtt csináltuk végig. Addig egy korty vizet sem emeltem a számhoz, amíg ő sem tehette. Borzasztóan szenvedett. Nagy fájdalmai voltak, mégis erős volt – erősebb, mint én.
Délután a családunk eljött meglátogatni minket. A kisfiam nagyon megörült, amikor messziről meglátta a nővérét. Bár másfél év van köztük, olyanok, mintha ikrek lennének. Minden külön töltött idő kínszenvedés számukra. A férjem azt mondta, a kisfiunk egész nap nem is csinált semmit, csak ült a kanapén és várt. Várta, hogy mikor érkezik haza a testvére. A látogatási idő végével a kislányom már nagyon szenvedett a szomjúságtól. Végül a nővér egyszerű sóoldatot folyatott az infúziós kanülbe, hogy némiképp csillapítsa a szomját. Mindeközben én egyre idegesebb lettem a műtét miatt. Megannyi kérdés keringett a fejemben: Vajon sikeres lesz? Vajon a lányom felgyógyul? A műtéti heget vajon örökké viseli majd?
Elérkezett a pillanat. Amíg előkészítették a műtőt, mi kint várakoztunk az előcsarnokban. Úgy szorítottam magamhoz a kislányomat, mintha többé nem akarnám elengedni.
Fáradhatatlanul suttogtam a fülébe, mennyire nagyon szeretem őt, és milyen büszke vagyok rá. Azt kértem tőle, hogy harcoljon. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, és hiába ígértem meg magamnak, hogy erős leszek, mégis potyogni kezdtek a könnyeim. Közben megérkezett az aneszteziológus, és a lányom kézfején lévő kanülbe nyomta az altatót. Ekkor a kislányom még egyszer utoljára rám nézett, és azt monda: „Ne félj, anya, minden rendben lesz!” Majd lecsukódott a szeme, és elaludt.
Életem leghosszabb tíz napja volt, amíg azt nem mondták, hazamehetünk. Hiába telt el azóta több mint két év, nem tudok erről úgy beszélni, hogy közben ne sírnék, ne szakadnának fel újra a sebek. Még két hónapba telt ezután, hogy a kislányom teljesen felgyógyuljon. Limfatikus ciszta, hét centiméter hosszú a kettes és a hatos csigolya között, amit egy egyszerű fertőzés okozott. Ez a végső diagnózis, de számomra örökké az a betegség marad, amely kis híján elvette tőlem a kislányomat.
Mi az a limfóma?
A limfóma a nyirokrendszer rosszindulatú daganata. A nyirokrendszer részei a nyirokcsomók és az erek (nyirokutak), melyekben a nyirokfolyadék kering. A nyirokfolyadék a fertőzések ellen harcoló fehérvérsejteket tartalmazza, a nyirokcsomók pedig egyfajta szűrőként működnek, melyek elfogják és elpusztítják a baktériumokat és a vírusokat, meggátolva ezzel a fertőzést. A szervezetben több nyirokszerv is található: a nyirokcsomók, a mandulák, a lép és a csecsemőmirigy, a nyirokcsomók pedig testszerte megtalálhatók.
