Félidőben: se nem öreg, se nem fiatal

Vegyük például Helen Huntot. Az amerikai színésznő negyvenegy éves korában komoly lelki válságba került. Alaposan meggyötörte élete félideje. Pedig egyik filmet a másik után forgatta, vitrinjében ott ragyogott az Oscar-szobrocska, minden oka meglett volna az örömre, ő mégis otthon ült az elsötétített szobában, és sírdogált. Mély depresszióba süllyedt, mert rémülettel töltötte el, hogy neki minden sikerült. Már gyerekkorában híres tévésztár volt, sikeres sorozatokban játszott, könnyedén bejutott a filmhez is, ami sorozatszínészek esetében csodának számít. Helen Hunt szüntelen azt várta, hogy egy napon biztosan rosszra fordul az élete, mert az lehetetlen, hogy valaki pofonok nélkül megússza. Egy év múlva került ki csak a gödörből, amikor terhes lett, és két ragyogó szerződés lapult a fiókjában. 

Csak megiszom, és megyek Vagy ott van az egyik olvasónk, akivel egy kiszálláson futottunk össze. Mikor meglátta címlapunkat, melyen a jó szexuális életre ígértünk receptet, a lapot visszadobta: „Minek ez már nekem? Semmire. Nem kell nekem a szex. Öreg vagyok én már ahhoz.” Negyvenéves volt.

Áginak is mindene megvolt, mégis kijelentette: „Tudod, mit akarok még? Pár nyugis évet, amíg megnőnek a gyerekek. Aztán vége.” Azt hittem, viccel. „Meg vagy bolondulva? – kérdeztem tőle. Harminckilenc éves vagy, a gyerekeid végre kiesnek a fészekből, és te temeted magad?” „No és mit akarsz? Mi vár még rám? – hadarta. Lassan megöregszem. A pasasok nemsokára rám se néznek. A gyerekeim lassan a saját életüket kezdik élni. Még egy-két év, és szétesek kívül-belül.”

Ezután jó ideig nem találkoztunk. Két évvel később véletlenül összefutottunk. „Gyere, igyunk meg egy kávét, rengeteg újságom van!” – fuvolázta. Pedig alig történt vele valami. Ugyanazzal a férfival élt, serdülő gyerekeivel még nagyobb gondok voltak, mint előtte, és egyetlen nagy felfedezést se tett, amiért Nobel-díjat kaphatott volna. Mégis egy egészen más Ági volt.

„Az anyám folyton rágta a fülemet, hogy ne gubózzak be, mit nyafogok örökké. Csakhogy nekem az önsajnálat jelentette a mákonyt, mert megijedtem: hogyan tovább?! Hiszen nem vagyok már fiatal, de öreg se. Hogyan kell ezt elfogadni?

Elviselni, hogy leírnak, hogy taccsvonalon kívülre kerülsz? Hiszen csak a fiatalok a sikeresek, minden arról szól, hogy légy fiatal és gondtalan! Pedig nem igaz. Végre tisztán látok. Dehogy ért véget minden! Hisz előttem az élet!” – ragyogta. És szép sorjában elmondta, mi történt vele. Igazából semmi különös: csak elfogadta a korát és azt, hogy bölcsebb lett, és már mindent kicsit másképp lát. És hogy újabb szépségek és izgalmak várnak rá. A se nem öreg, se nem fiatal élet izgalmai: kis frizuraváltás, kis kertészkedés, kis flört a kollégájával, talált egy újabb barátnőt, elkezdett színházba járni, et cetera, et cetera. 

A félidő azzal kezdődik, hogy sajnálni kezdjük, ami elmúlt, és félelemmel tölt el bennünket a jövő: vajon mit hoz a holnap? Pontosabban: mit nem hoz? Ez a legrosszabb szakasz. A második szakasz a kíváncsiságé: egyszeriben észrevesszük az újságban a fekete lyukakról szóló cikket, holott eddig azt se tudtuk, hány bolygó kering a Nap körül. Elkezdjük magunkat festeni, és rájövünk, hogy a legtöbb nő buta. Valamiféle női szolidaritásról kezdünk el ábrándozni, és sajnáljuk a fiatalokat, akik nem értenek semmit. Nem tudják, hogy az ember nem félember, és nem a másik felét keresi a világban, mármint a megfelelő férfit, aki majd megold helyette mindent. Hanem (a nőnek is) először egész emberré kell válnia, s csak akkor van esélye a boldog életre. Mert az emberpróbáló helyzetekben mindig egyedül vagyunk, senki nem tud velünk lenni annyira, hogy megosszuk vele egy műtét fájdalmát vagy egy naplemente örömét. Mennyire örülne Lenin elvtárs, ha látná, hogy a félidős nő jelszava a „tanulni, tanulni, tanulni”! Mert a bölcs ember – holtig tanul!

Készítsünk leltárt

Vegyünk egy darab tiszta papirost meg egy ceruzát, és írjuk le a cikk végén található kérdéseket. Időről időre vegyük elő a cetlit a fiókból, és olvassuk el. Vigyázzunk, hogy azért ne töröljünk ki az életünkből mindent, amit megszoktunk. Sokszor csak a hozzáállásunkon kell változtatnunk: ne a férjünk tányérjára rakjuk önfeláldozóan a csirkecombot, abban a hiszemben, hogy ő is azt szereti a legjobban. Mindenkinek más a jó. Ha világossá vált előttünk, hogy mit akarunk, akkor ne halogassuk a dolgot, hanem vágjunk bele. Ha túl sokat tétovázunk, gyökeret ereszt a lábunk, és meg se mozdulunk nyugdíjaskorunkig. Rengeteg év áll előttünk, rengeteg idő, amit értelmesen tölthetünk el a magunk és mások örömére. Végre önmagunk lehetünk. A gyerekek relatíve nagyok, hát éljük a saját, színes kis életünket.

S ha nem tudom, mit akarok?

Ha nem tudjuk eldönteni, mi legyen velünk, könnyen előfordulhat, hogy mások terveinek részévé válunk. Ez történt Patríciával. Patrícia egyedül nevelte fel fiát és lányát, sokat küszködött, nélkülözött, életében mindig mások voltak a fontosak, nem saját maga. Nemrégiben aztán megismerkedett egy férfival, összecuccoltak. Zoli két év laza együttélés után rájött, hogy gyereket akar, hisz végigcsavarogta az életét, és már ötvenéves! Nem marad utána nyom a világban, jaj! Patrícia fia, lánya már nagyok voltak, s ő még alig töltötte be a harminchetet. Fogalma sem volt, hogyan tovább. Zoli viszont hirtelen nagyon is tudta, hogy mit akar. Patrícia nem szedett már fogamzásgátlót, kitűzte az esküvő napját. Ám két hónappal az esküvő előtt rájött, hogy egy csöpp kedve sincs újra kisbabát dajkálni.

Végre a saját életét szeretné élni, s nem újabb felelősséget és terheket a vállára venni. Lemondta hát az esküvőt, újra szedni kezdte a fogamzásgátlót, és egyszeriben hihetetlenül könnyűnek érezte magát. Rálelt a saját útjára.

Előttünk a pálya!

Mit tudnak azok a nők, akik túljutnak a félidőn? Tudják, hogyan kell lerázni az olyan feladatokat (és helyzeteket), amelyekhez semmi kedvük. Tudják, hogy olyan emberekkel akarnak barátkozni, akiktől csak jót tanulhatnak. Tudják, hogy az unalmas barátnőket és a locsi-fecsi energiatolvajokat le kell építeni. Tudják, hogyan kell köpönyeget forgatni. Önző dögök lennének? Nem éppen.

Divatos kifejezéssel élve: kezelni tudják a helyzetet. Ha nincs kedvük vasalni, akkor nem vasalnak – esetleg csak harmadnap. Vagy ha telik rá, tudják, hogy más is kivasalhat helyettük. Nem azért, mintha lusták lennének, hajtanak ők eleget, csak nem csinálnak magukból mártírt (mint tették anyáik). Különben is, a vasalással munkát adnak a szomszéd néninek, aki viszonzásul örülni fog, mert egy kis pénzt kereshet. A köpönyegforgatást sem rossz értelemben gondolom, hanem úgy, hogy a félidős bátor nőknek van bátorságuk belevágni valami újba, esetleg elölről kezdeni az életet. Képzeljünk el harmincnégy éves nőt, aki egész életében gyereket szeretett volna. Csak nem jött össze, még a házasság se. Tehát nem sikerült a terve. Essen kétségbe? Dehogy! Tudja, hogy ketyeg a biológiai órája, ezért fordít egyet a köpönyegén, vagyis élete tervén. Már nem várja a nagy Őt, megelégszik egy futó kalanddal, amiből viszont ajándékot kap: teherbe esik. El kell ítélni ezért? Aligha. Tanulság: félidő tájékán a nőnek olyan élethelyzetet kell teremtenie, ami előrébb viszi, és nagy boldogsággal ajándékozza meg. A többi egyelőre nem számít.

Tudom, hogy mit tudok

Mikor véget ér a középkorúság (de ronda kifejezés!) lelki válsága, körülbelül már tudni fogjuk, hol tudunk labdába rúgni, és kik azok, akik nekünk passzolják a labdát. Tudjuk, hogyan kell megvédeni magunkat. Gyakrabban tudunk gólt rúgni, és el tudjuk kerülni, hogy belénk rúgjanak. Általában már tudjuk, mit akarunk az élettől, és ismerjük az utat, amelyen haladva a célunkat elérhetjük. Ági például vett egy kertet magának falun. Azóta minden hétvégén kijár, s nem bánja, ha a férje nem mindig tart vele. Végre valóra vált a nagy álma, idén ősszel már az almafa is termett. Kell ennél nagyobb boldogság? De életében nem ez a legnagyobb változás: végre rájött, nem kell mindent a férjével együtt csinálnia, mindenkinek meglehet a maga külön utas hobbija. S ettől még csak izgalmasabb az egész. 

Elvek a második félidőre

• Hagyja másokra, amit nem akar elvégezni.
• Ha kell, változtasson az életén – boldogabb lesz.
• Olyan emberekkel érintkezzen, akik lelkileg gazdagítják.
• Legyen kíváncsi. Beszélgetni és kérdezni nem szégyen.
• Készítsen terveket, és tartsa magát hozzájuk.
• Ne féljen változtatni az eltervezetteken.