Régen, ugye, volt a szoba-konyhás parasztház. A család apraja-nagyja ott született, élt és halt, egy fedél alatt. Az élet főként a konyhában zajlott, a gyöngédséget pedig a dunna rejtette a tisztaszobában. Mikor a legény megnősült, idehozta a menyecskét. Ilyenkor a portához hozzáragasztottak még egy szobát. A külön lakás, „az én házam, az én váram” igényét csupán a polgáriasodás teremtette meg. (Talán a menyecskék is megelégelték, hogy az anyós belekukucskál a fazekukba...)
Amikor Ilonka hatvannyolcban férjhez ment, István fölkapta a küszöbön, és úgy vitte be a házba. A saját házába! A szülői ház mellé ugyanis fölhúztak egy „szoba-konyhát”. A barátnők irigykedtek: nem mindenkit ér ekkora szerencse! Ilonka nem volt panaszkodós fajta, így nem tudhatták, hogy az anyós minden reggel kopogtatás nélkül átmasírozik a szobán. Mindenbe beleszól, s ha kamrájából kifogy a liszt, kérés nélkül viszi az övét.
A 31 éves Lívia két évig lakott együtt a szüleivel.
– Természetes volt, hogy anyuéknál telepszünk meg, hisz az anyósomnál még ott lakott Feri húga. El sem fértünk volna. Kezdetben csak a pénz miatt volt vita. Mi fizetés után rögtön elköltöttük a pénzt. Nem szórtuk szét, de állandóan vásároltunk. Csupa olyan dolgot, amit a későbbi háztartásunkba szántunk, de ez anyámat nem hatotta meg. Csak azt látta, hogy nem marad meg a zsebünkben a pénz. Mikor aztán fényképezőgépet vettünk a házassági kölcsönből – betelt a pohár.
A legfőbb válóok
Hosszú idők óta a fiatalabb generációnál (legalábbis tájainkon) a legfőbb válóokot a generációs problémák adják. Ha a szülő-gyerek között erős az érzelmi kapocs, a szülő nem mindig képes arra, hogy gyerekét felnőtt emberként kezelje. Sok olyan anya van, aki nem akarja a gyerekét önálló életre elengedni. Hiába nősül meg vagy megy férjhez, továbbra is ő akarja irányítani az életét. Vegyünk egy alapmodellt: a fiatalember még saját magát sem ismeri, nemhogy a szerelmesét. Jön a gyerek, ezért hamar összeházasodnak, s mivel se lakásuk, se pénzük: a lány szüleinél laknak. A fiú apadomináns családból jön, s bekerül egy anyadomináns családba. Már az első héten kitör a botrány, mikor a fiú elugrik egy sörre a haverokkal.
Az anyós kijelenti: nős ember nem csavarog. A lány az anyja pártját fogja, csúnyán összevesznek. Egyik se tud mit kezdeni a helyzettel, mert más a mintájuk.
Sok nagymama úgy érzi, hogy mivel annak idején nem volt se ideje, se türelme gyereket nevelni, ezt majd most fogja bepótolni az unokája nevelésében. Hisz az ő lánya úgysem ért ehhez, honnan is értene, és inkább legyen hálás, hogy a gyerek körüli munkát elvégzi helyette. A másik ütközőpont a pénz. A szülők anyagilag talpra állítják a fiatalokat, s emiatt még inkább jogot éreznek arra, hogy beleszóljanak az életükbe: mit vegyenek, mit egyenek, kikkel barátkozzanak.
Az együttélés haszonnal is járhat
Igen, az együttlakás pluszt is adhat. A bölcs öregektől sokat lehet tanulni. A gyerekekre jó hatással van, ha több felnőttmintát látnak maguk körül. Így van miből választani. Az apa erőszakos, szigorú, nagykanállal habzsolja az életet, nőzik: a fiú nem tudja elfogadni. De ha ott van a nagyapa is, aki szelíd, csöndes, állhatatos, mindjárt van követhető példa. A legtöbb fiatalkori deviancia abból adódik, hogy a fiatalok elutasítják a szülők viselkedését, de nincs helyette más. Az idősek is nyerhetnek az együttéléssel: az unokák átsegíthetik őket az öregedés, a nyugdíjba vonulás krízisén. Ha két idős ember egymásra marad, és úgy érzik, nincs már dolguk a világban, keserűségüket gyakran egymás ellen fordítják.
Az unokák mellett azonban könnyebben találnak új feladatokat. János meséli:
– Apámék négyen voltak testvérek, apám volt a legkisebb. Akkoriban falun még könnyebb volt, összeállt a rokonság, és a testvérek fölépítkeztek. Kiürült a szülői ház. Apám is megnősült, de ő már otthon maradt, hisz valakinek istápolni kellett az öregeket. A kockaházat kibővítették, szépen kétfelé osztották. Anyám dolgozott, de mindig volt, aki meleg ebéddel várjon. Nagyanyám volt a melegség, a friss kalács illata, anyám a követelmény meg az esti mese. Nagyapám barkácsolni, aprófát hasogatni tanított. Apám mindig sietett, sofőrként járta az országot. Papa, bár mindig tartott állatokat, soha nem sietett annyira, hogy ne tudott volna elsutyorogni velünk.
A házisárkány anyós burkoltan támad, de a lövés mindig célba talál: a menyecske önérzetének legközepébe. A meny pedig úgy érzi, be kell bizonyítania az igazát. A vitákban azonban alulmarad, így vagy úgy, de az anyós mindig győztesen távozik.
– Rettegek azoktól a napoktól, amikor az anyósom látogatóba jön – mondja Kriszti, és rágni kezdi a körmét. – Hetekkel előbb megtervezem, mivel fogok teríteni, milyen lesz a menü. Rovátkákat húzok a naptáramban, hogy el ne felejtsem a tőle kapott drága porceláncsészében kínálni a délutáni kávét. De soha nem tudok a kedvében járni. Amint belép, első szava, hogy leszólja a ruhát, amelyet viselek. „Drágám, ugye a kínai üzletben vetted ezt a csodaszép blúzt?”
– Az ételről kijelenti, hogy zsíros, az ő gyomra pedig igen érzékeny – holott csakis olívaolajjal főzök. A legjobban pedig azt utálom, mikor kritizálni kezdi a berendezést meg a lakástextíliát, vagyis az ízlésemet. Nem ejti ki ugyan azt a szót, hogy giccses, de arra céloz. Egyszer beállított egy egész garnitúra ágyhuzattal. Azt mondta, az ő fia meg az unokái finom teremtések, és biztosan attól a durva anyagtól kaptak allergiát, amit a kínaiktól veszek. Sohasem vásárolok kínai üzletben!
Ugyanúgy elviselhetetlenek azok az anyák is, akik úgy érzik, lányuk nem megfelelően választott.
– Az anyósom egy igazi satrafa – mondja Zoltán. – Hiába próbálok a kedvében járni, neki soha nem jó semmi. Megszólja a rokonaimat, a családi lakomákra általában „elfelejti” meghívni a szüleimet. Amikor nagy örömmel megjavítok valamit, arra rámondja, hogy elrontottam. Mindent módszeresen meghiúsít. Például: nem mehettünk el kettesben bútort vásárolni. Persze hogy nem azt a heverőt választottuk, amelyik nekem tetszett. Belebeszél a gyereknevelésbe, ő szabja meg, hogy hova menjünk kirándulni. A feleségem nagyon szereti az anyját, ezért fejet hajt előtte. Szerintem is úgy van rendjén, hogy az ember tisztelje a szüleit. De nem normális, hogy az anyósomtól kelljen engedélyt kérnem, ha el akarok menni horgászni...
