Várandósság, áldott állapot, terhesség. Melyik a kifejezőbb? Várandós vagyok, hiszen mindennél jobban várom, hogy a kezemben tarthassam a kisbabámat. Áldott állapotban vagyok, mert gyermekáldással ajándékozott meg az élet.
S terhes is vagyok, mert nem csak a baba, hanem az álmatlan éjszakák és keserédes változások súlyát is cipelnem kell.
Az első képkockák
Ha a terhességem film lenne, valahogy így képzelném el az első napját: főhősnőnk a nappali pihepuha szőnyegén ül, és a számítógép billentyűzetét püföli. Átlagos júniusi vasárnap délután van, a háttérben a 80-as évek popslágerei szólnak, a nap sugarai lágyan kúsznak befelé a redőnyök lapjai között. A kamera hirtelen a lány összeráncolt homlokára közelít. Üres tekintet, megszaporodott légzésszám. Vágás. Főhősnőnk gyerekkori barátnője, aki húsz éve menedzseli vélt és valós kríziseit, nyugodt hangon ennyit mond: „Menj el a drogériába, vegyél tesztet!” Sóhaj a vonal túlsó végéről, majd elszánt monológ.
Hősnőnk a drogériában áll, kezében három különböző terhességi teszt. Mindegyik fűt-fát ígér, árban szinte semmi különbség. Győz a rózsaszín doboz, más szempont alapján aligha lehetne dönteni. Vágás. Két csík. Nem egy, hanem rögtön kettő! Hősnőnk egyik kezével a sorsfordító pálcikát, másikkal a száját fogja, nehogy kiszaladjon rajta valami, amit a szomszédok esetleg félreérthetnének. Örömkönnyek, kétségbeesés, telefon a kézbe. Vágás. Főhősnőnk megérkezik a vonatállomásra, ahol férje nyakába ugrik. Még nem mondhatja el, kivárja a megfelelő pillanatot. Lesz ilyen egyáltalán? Lennie kell. Vágás. Az újdonsült szülőjelöltek épülő házuk félkész erkélyén állnak a nyári csillagos ég alatt, egymás karjaiban.
Aznap este egyikük sem alszik, túl nagy falat ez a hír. Főhősnőnk fejében számos kérdés kavarog, melyek közül a leghangosabb a Most akkor kölcsönadtam a testem kilenc hónapra?
A test, amelyik eddig engedelmes volt
Nézzük a tényeket: a testembe bérlő költözött. A „lakás”, ami eddig csak az enyém volt, most valaki másnak is a játszótere. Egy olyan kis lénynek, akinek nem felel meg maradéktalanul az életmódom. Új bérlőm utálja a kotyogós kávé illatát, vagyis szagát. Vétek persze ezt az illatmennyországot ily csúnyán megnevezni, ő mégis úgy gondolta, hogy visszavonulót fúj. Én, aki kávé nélkül addig az ágyból is csak állami felszólítással másztam ki, még egy helyiségben sem tartózkodhatok vele. Skandalum!
Aztán persze a testmozgásról se feledkezzünk meg. Kismamafórumok és orvosi lapok ezreiben olvashatjuk, mennyire fontos a mozgás a várandósság alatt, legfőképp, ha a kismama korábban is aktív életmódot folytatott. Ehhez képest én majdnem elaludtam a konditerem fekvenyomó padján, futásom pedig el sem kezdődött – általában véget ért a sportzokni felhúzásával. Olyan fáradtságrohamok törtek rám, hogy örültem, ha nem a leveses tálba dőlt bele a fejem ebéd közben, hanem legalább a kanapéig el tudtam vonszolni magam. Mi lett a testemmel? Hol az az energiabomba, akit 28 évig hű társamnak tudhattam? Mi jön még?
Zúgott a fejem az első pár hétben. A régi és az új énem szélmalomharcot vívott egymással. Hol az egyik, hol a másik győzedelmeskedett, de sosem voltam maradéktalanul elégedett. Nem tudtam elengedni a gyeplőt. A testem eddig kiszámítható volt, ismertem a határait, az erősségeit és a vakfoltjait. Ő szolgált engem, én pedig vigyáztam rá, így nem hátráltattuk egymást. Ez az új felállás viszont szörnyen idegen volt. A bérleti szerződés kilenc hónapra szól, bérlőm pedig nem kímél, a feltételek nem képezik vita tárgyát.
A bűvös számok
Kimondottan fura volt megszokni, hogy a gimnáziumi matek megrázkódtatásai után terhesen a számokban leltem megnyugvást. Már a legelején rákaptam a számolásra: letöltöttem egy terhességkísérő appot, amely minden héten más zöldséghez vagy gyümölcshöz hasonlítja a baba méretét – és jó nagy számokkal az arcomba tolja, hányadik héten járok épp. A nőgyógyásznál várakozva mindig kiszámoltam, hány hét van még hátra a nagyobb vizsgálatokig, megtippeltem, hány kilót hízhattam, mekkorát nőhetett a baba. A nővérke asztalához lépve pedig jöttek a szokásos adatok: vérnyomás, súly, hetek száma, a rendelőben a centimétereké, grammoké és rövidítéseké volt a terep, amikhez lassan mélyebb érzelmek is társultak. Ahogy nőtt a baba, elkezdtem számolni a mocorgásait, és a doktornő tanácsára a csuklások időtartamát is lemértem.
Az ismerőseimmel találkozva a szokásos „Hogy vagy?” felkiáltást felváltotta a „Hányadik hónap?” és a „Mikorra várjátok?”; én pedig engedelmes kismamához méltóan a rendelkezésükre bocsátottam a lekérdezett adatcsomagot. A célegyenes felé közeledve sincs ez másképp, mostanra viszont már rutinszerűvé vált a számtan. A számok diktálják a tempót, ők mondják meg, jó kedvvel vagy épp nagy adag szorongással nevezek-e be az adott hétre.
Terhességem, mint közösségi fórum
A kisbabám mellett más anyukák kéretlen tanácsait is hordoznom kellett egy ideig. Az egész olyan volt, mint mikor a férjem bölcsességfogát húzták: valahogy minden ismerősünk kötelességének érezte elmesélni a saját, külön bejáratú rémtörténetét. Szegény páromat annyi ilyennel találták meg, hogy a beavatkozás reggelén fogvacogva ült be a fogorvosi székbe; pedig nem folyt patakokban a vér, és a láncfűrész sem került elő. Rám is hasonlóan „biztató” emléktraumákatzúdították javarészt félidegen nők, mikor megtudták, hogy bővül a család.
Azzal, hogy a terhességem ténye nyilvánossá vált, bárki hozzászólhatott, felcímkézhette és figyelmeztetésekkel láthatta el, mint egy félkész Word-dokumentumot. Mintha a fél világnak automatikus szerkesztői engedélyt adtam volna a történetemhez. Már jóval a terhességem előtt első kézből hallhattam, mennyire kínkeserves világra hozni egy gyermeket – dőltek a szüléstörténetek.
„Te aztán nem panaszkodhatsz, hogy meghíztál. Az én hasam ugyanekkora, ha sokat eszem!” „Az ötödik hónapban már látványosabbnak kellene lennie...” „Én úgy néztem ki az első hónapban, mint te a huszadik héten.” Fájdalmasan sokszor hallottam ezeket a megjegyzéseket az első két trimeszterben. Gazdáik pedig bele sem gondoltak, milyen mélyre fúrnak az ilyen ártatlan mondatok, mert akarva-akaratlanul is azt az érzetet keltik, hogy kismamaként nem felelünk meg a normáknak. Kismamafórumokról tudom, hogy a hízásra hajlamosabb sorstársaimat épp az ellenkezőjével találják meg a szakértők: „Ennél már nem kéne többet hízni!” És persze az örökzöld: „Biztosan nem ikrek?!” Természetesen örülök, hogy kevésbé kalóriabarát táplálkozásom ellenére sem híztam korábbi testsúlyom kétszeresére, ugyanakkor bánt, hogy ebben is valamiféle szabályrendszernek kellene megfelelnem.
Kölcsön vagy megosztás?
Nem tudom, vajon visszatér-e valaha a régi énem, aki (túlnyomórészt) mindent kézben tartott, és nem figyelt percenként a teste jelzéseire. Vajon elég ez a kilenc hónap arra, hogy az ember elgyászolja a régit, és felkészüljön az újra? Ha jobban belegondolok, nem is kölcsönbe adom a testem, sokkal inkább átadom magam a változásnak. Megosztozom a testemen, hogy megszülethessen egy kicsi ember. Egy új család, és persze: egy édesanya.
