A tűz egy percre sem hunyt ki a szeméből, mikor beszélt. Sok olvasónk szekrényében ott van a menyecskeruha, amit még ő tervezett. Kiss Kósa Annamária, a Koka Fashion divatmárka megteremtője szinte berobbant a szakmába. Az ő tehetsége nem olyan, mint a búvópatak, amelyik hirtelen felszínre tör. Annamária kreativitása mindig élt, és élni fog – nem véletlen, hogy diplomázása után annyi díjat elnyert, jutalmul pedig a New York-i divathéten mutathatta be kollekcióját. Mikor utoljára találkoztunk, éppen kétlaki életet élt: ingázott budapesti műhelye és Somorja, a szülőföldje között. Férje Budapesten vállalt munkát, ő pedig követte.
Annamária divattervező, de éppoly nagy szerelem az életében a színház, a jelmeztervezés. A szakközépiskola elvégzése után a Szlovák Nemzeti Színházban volt műhelyvezető. A Színház- és Filmművészeti Főiskolát szintén Pozsonyban végezte báb–jelmez–divattervező szakon. 2006-ban a fiatal divattervezők versenyén első helyezett lett, 2010-ben diplomázott, utána még számtalan díjat nyert (A divatszakma felfedezettje, A divat új arca stb.). A Koka Fashion Design márka alapítója és tervezője. Most Budapesten tanít a Számalk-Szalézi Technikumban és Szakgimnáziumban. A Felvidék Arca szépségverseny alapítója.
„A hordható vonal került előtérbe a munkáimban, de azért mindig van bennük egy kis extremitás”, nyilatkozta akkor. Egyre többen keresték fel a műhelyét, tervezett mennyasszonyi ruhákat, de maradt a letisztult vonalvezetésnél. Mikor aztán megszületett fia, Marci, vele együtt megszületett a Koka Baby Design is. Önmagához hűen ismét nem macis-lufis holmikat tervezett, lehorgonyzott a praktikumnál. Aztán kicsit eltűnt a rivaldafényből, elnyelte a család körhintája. Mi a jelenéről, de a múltjáról is faggattuk. Idén már megvolt a Felvidék Arca 2026-os válogatója, melynek ő az ötletgazdája, egyik főszervezője, mégis azt kérdezzük tőle: Fogunk még egyszer Koka ruhát viselni?
– A divattervezők időről időre új kollekcióval mutatkoznak be. Lesz még nagy bemutatód?
– A Pozsonyi Divatnapokon minden évben bemutatkozom. A műhely megvan, évente kijövök egy új kollekcióval, viszont a darabokból nincs szériagyártás. Ha valakinek megtetszik a ruha, megvarrom a méretére. Van, hogy csak a váza marad meg, mert tovább ötletelünk a megrendelővel. Még mindig tervezek, csak takaréklángon.
A divattervező remek szabású ruháival mesél, azokkal mondja el, mit gondol a világról. Míg Annamáriával beszélgettünk, egy percre sem hunyt ki a láng a szeméből. A nagy álmok a ruháiban öltöttek testet, mindent megvalósított, amit kitalált. De mindig születnek újabb álmok. Annamária most elsősorban anya, akinek a gyerekek a legfontosabbak.
– Itthon sokan ismertek, futott a szekér. Nem volt nehéz újrakezdeni Pesten?
– Mindig ambiciózus voltam, pörögtem ezerrel. Szerettem a kihívásokat. Sok kliens kijött utánam Szlovákiából, meg persze az elején hetente ingáztam haza Somorjára, vittem magammal a ruhákat próbára. Akkor lett húzós, amikor megszületett a lányunk. A kicsi fiamat bevittem a műhelybe: Marci elvolt, nézegetett, aludt, míg én varrtam. A lányommal már nehezebb volt.
– Te varrod a ruháidat? Nem minden tervező tud varrni, a mostaniak meg igazán nem.
– Pozsonyban színházi jelmeztervezést tanultam, s közben megtanultam varrni. Sőt, a legtöbbször én varrtam meg a jelmezeket, melyeket leskicceltem.
Kiss Kósa Annamária
– A varrás türelmet igényel. Kitől örökölted a kézügyességedet?
– Anyukámtól. Gyerekkoromban tudtam horgolni, kötni, hímezni, szerettem a két kezemmel művelni valamit, bár akkor még varrógéppel nem varrtam. Alapiskola végén már pontosan tudtam, hogy kézműves szakmák érdekelnek. Az egyik tanárom ajánlotta az iparművészeti középiskolát, én pedig megfeleltem a tehetségvizsgán. A rajztanárom, Skriba Pál alaposan felkészített. Magyar alapiskolába jártam, szlovákra váltani már nehezebb volt, de aztán felzárkóztam; és végtelenül élveztem. Pezsegtem.
– S hogyan lett belőled divattervező?
– Érettségi után a pozsonyi Nemzeti Színházban kezdtem dolgozni. Először a varrodában, majd kiegészítőket készítettük: kalapot, fejdíszt, balerinaruhát köveztünk, bábot drótoztunk. Ezt nagyon szerettem, de egy idő után úgy éreztem, hogy alkotni szeretnék. Valami olyan egyedit létrehozni, ami korábban nem létezett.
– Mennyi volt az az „egy idő”? Ha jól értem, előbb voltál kézműves, mint divattervező.
– Öt év. Öt év munka után jelentkeztem a Pozsonyi Képzőművészeti Főiskolára, de nem vettek fel. Akkor már kifejezetten divattervezést szerettem volna tanulni. Majd a Színművészeti Főiskolán próbálkoztam a látványtervezői tanszéken, ahol végül bábtervezőként végeztem, a magiszteri képzést pedig színpadtervezés szakon fejeztem be. A vizsgaprojekteken együtt dolgoztunk a színinövendékekkel. Előnynek számított, hogy én tudtam varrni, a rendezőtanoncok szívesen dolgoztak velem. Ennek prózai oka is volt: nem akartak varrónőt is fizetni, én pedig megvarrtam mindent, amit megterveztem. Sőt, gyakorlott voltam, hiszen már dolgoztam színházban, sok szakmai nexusom volt. Később már igazi színházak is megkerestek, nemcsak az egyetemi körök, sok vizsgamunkám az iskola falain kívül realizálódott. Ezek a kapcsolatok nagy szerepet játszottak abban, hogy egyre többen megismerték a munkásságomat.
– Ez később nem hiányzott?
– De igen. Mikor Pestre kerültem, ez a kapcsolati háttér kifejezetten hiányzott. Én mindig tudtam, ki vagyok, honnan származom, mert onnan hoztam az erőmet.
Az valahogy nem úgy van, hogy jön egy véletlen, s az ember egyszeriben nagy divattervező lesz. Az az ember sikeres, aki gyerekkorától úgy áll hozzá. Teszi a dolgát, mert mást nem tud csinálni, csak kibontani a benne szunnyadó tehetséget.
– Ez mennyire nyomta rá a bélyegét a munkádra?
– Mondjuk úgy, hogy nem vált előnyömre. (Mosolyog.) Pozsonyban kikerültem a képből, itt meg képbe se kerültem. Az embernek mindig születnek új álmai. De a gyerekek miatt vissza kellett vennem a tempóból. Segítségem nem igazán volt a két gyerek mellett, ma is a férjemmel bonyolítunk mindent: szakkörök, iskola, én fuvarozom a gyerekeket. A siker, amit célul tűztem ki magam elé, itt Pesten elmaradt. De ez nem veszi el a kedvemet a munkától. Tavaly a Koka 20 éves volt, s eddigi legnagyobb kollekcióm, a Triangulum II. a pozsonyi várban debütált.
– Az otthoniak, a nagyszülők nem tudnak segíteni?
– Anyukám 13 éve meghalt, apukám máig Somorján él. Tősgyökeres somorjai vagyok. Éppen megszületett Marci, mikor anyukám meghalt – mi meg elköltöztünk Budapestre. A párom oda járt egyetemre, környezetmérnökként kapott állást. Amúgy ő is csallóközi származású. Egy ideig még ingáztam, a színházi munkáim mellett tudtam mozogni. A fiam születése után eldöntöttük, hogy Budapest lesz a családi bázis, nyitok itt egy showroomot és egy műhelyt. Egy belvárosi lakást béreltem egy fotóssal és egy sztájliszttal közösen, mindegyikünk csinálta a saját dolgát, de voltak közös projektjeink is.
– Az itthoni szakma nem tud téged elfelejteni. Nemrég láttam egy videót, a Pozsonyi Divatnapokat promotáltad. Nem vágytál vissza Szlovákiába?
– Dehogyisnem, de megtanultam a valósággal dolgozni, azzal, amit az élet elém dobott. Az alkotó nőknek sosem egyszerű. Viszont már kezdenek nagyobbacskák lenni a gyerekek, lassan visszazökkenhetek. Eddig is mindig kitaláltam magamnak valami új feladatot, jött az esküvői design, táskákat készítettem. Próbálkoztam, hogy mit tudok gyerekek mellett megcsinálni. Vannak színházi felkéréseim is. Színházban dolgozni nagy szabadság, csupán a rendezővel kell együttműködni; ruhatervezésnél a megrendelő sokszor gúzsba köti a kezem. Általában jelmezeket tervezek, szeretem a textillel való munkát: a textil képlékeny, alakítható. Egyszerre ad szabadságot, és követel precizitást, a puha selyem, a hűvös len inspirál, és így tovább. Tavaly a zólyomi színház Hamlet előadására én készítettem a jelmezeket, és Miskolcon pedig egy bábszínházi előadásra dolgoztam.
– Az utóbbi időben nagyot fordult a divat kereke. Ezt te hogy látod?
– Nagy váltás volt a Covid: ma már tudjuk, hogy ez az időszak sok mindent megváltoztatott a divatszakmában.
– Mi mindent?
– Megváltozott az emberek hozzáállása a divathoz. Azóta nem keresik az egyedit. A ruhát a netről rendelik, s ami nem tetszik, azt visszaküldik. A ruhák minősége gyenge, pár használat után mehetnek a gyűjtésbe. De a fiatal generációnál ez a norma: a méretlevétel, próba, igazítás hosszú folyamatát nincs türelmük kivárni.
– A fiataloknak nem kell a minőségi ruhatár?
– Általában nem. Megelégednek a gyors divat kínálatával. Mi, kisvállalkozók ezzel nem tudunk versenybe szállni. Újat nagyon már nem lehet kitalálni, mert minden is van a piacon. A nagy divatházak most még túlélik egy-egy kollekciójuk bukását – de mi nem.
Úgy tudom elképzelni ebből a kiutat, hogy az alapruhatár, a jól kombinálható ruhakészlet felé vinnénk el a tervezést. A negyven pluszos korosztály érti ezt a koncepciót: tudom, hogy jól áll a ruha, szeretem hordani, nem kell két hónap múlva kidobni.
– Te honnan öltözködsz? Hogy állsz a bevásárlóközpontok ruhaüzleteivel?
– Nem igazán az én terepen, de néha kinézek, vagy veszek ezt-azt. Ám két hét alatt kicserélődik az egész kínálat, pörgetik: ez is a gyors élet része. Tíz éve egy Calvin Klein ruha nem volt bent a plázában, Londonig kellett érte utazni. Most bárhol meg lehet venni. És muszáj a nagy neveknek is olcsóbb szériával kijönni, mert a törökök úgyis lekoppintják a modelljeiket. Viszont nekik is kell a profit: s ez a minőség rovására megy. A nagy divatház az alapanyagot ugyanúgy Kínából hozatja, mint a tömegmárkák – és általában már ott is varratja.
– Most egy szakgimnáziumban öltözék- és divattervezést tanítasz. Milyenek a tapasztalataid a fiatalokkal, látod bennük a régi önmagad?
– Egyenesben kapom, hogy mi a mai fiatal generáció véleménye a divatról. Nagyon másként gondolkodnak, mint anno a mi generációnk. Van, aki a tervezést feleslegesnek tartja: majd elmondja az elképzelését, a többit a varrónőre hagyja, vagy ha meg is rajzolja az elképzelését, a munkafolyamat részleteire már nem kíváncsi. Én pedig rendre elmondom, hogy ez azért nem így működik. Ki kell találni, milyen vastag legyen a cipzár, milyen a húzóka, minden apróságra oda kell figyelni. Mi anno versengtünk egymással, az egész osztály varrt, a középsuliban mindenki tudta, hogy mi vagyunk a divatosok. Aki ma a szakmát tanulja, ugyanúgy rendelt ruhát vesz, mint más fiatal. Persze, vannak nagyon ügyes diákok is, akik megértik, hogy befektetett munka nélkül nem fog menni. Emellett hatalmas és égető probléma a szakemberhiány. Alig találni jó varrónőt, jó férfiöltönyszabóról nem is beszélve.
– Most pedig jöjjön a Felvidék Arca szépségverseny! Az előző oldalakon a tavalyi királynőt fotóztuk.
– 2016-ban csöppentem bele a szépségversenyek világába sztájlisztként. Utána a Felvidék Arca névvel kezdtem szervezni a szépségversenyt. Lelkes Andrea barátnőm két éve van mellettem, ő rendezi az egyhetes felkészítő tábort: fotózást, tánckoreográfia-tanulást, és mindenféle más oktatást tartalmaz ez a pár nap. Koreográfusnak Klimek Lillát hívtuk, aki táncművészeti főiskolán végzett Pozsonyban.
Minimálszabászat. Letisztult vonalak, kontrasztszínek, geometrikus formavilág: tömören így jellemezhetőek Kiss Kósa Annamária ruhái. Hordható modelleket tervezett, de mégis volt bennük valami extremitás. Idegen tőle a minta, a csicsa, az önkifejezés nála a formához kötődik. Annamária a szabásmintával játszik, mikor tervez.
– A győztes lányok, akiket eddig fényképeztünk, nagyon szépeket mesélnek a versenyről, jó barátságok alakulnak ki köztük a felkészülés alatt.
– Míg a nagy versenyeken a versengésen van a hangsúly, mi nem ígérünk modellkarriert meg kiközvetítést. Nálunk az a cél, hogy egy ideált találjunk, egy olyan kedves arcot, aki a fiataloknak példakép lehet. Az évek alatt lassan rájön a szakma, hogy miről szól a mi szépségversenyünk. Célkitűzésünk, hogy közösséget építsünk. Legyen egy rangos esemény, amely összerántja az embereket. Az idei Felvidék Arca negyedik lesz a sorban. Persze, izgalom bőven van, hisz csak egy lány fejére kerülhet korona. De nálunk nincs az, hogy a királynő mindent visz. A gálán az egész csapat ünnepel, hogy idáig eljutott.
– Neked mit jelent a Felvidék Arca?
– Nagyon szeretem ezt a közeget. Frissülök a lányokkal, nekem is löketet ad, hogy látom, mi az, ami tetszik nekik.
– Végezetül megkérdezhetjük, hogy neked mi tetszik? Hogyan érik a stílusod?
– A geometrikus alakzat a stílusjegyem, s azon vagyok, hogy hordható legyen a ruhám a mindennapokban. Nekem is vannak elszánt ötleteim, mert az egyetemen azt tanították nekünk, hogy eresszük szabadjára a fantáziánkat. Más kifutóra tervezni – s más a mindennapokra. A ruhát a végén csak hordani kell. Kézjegyem azért változott az évek alatt, a színkombinációknál már nem mindig a fekete dominál, bátran nyitok más színek felé is. De az egyszerűség, a letisztultság megmaradt; az építészetből merített formákra, és a népviseletből átvett szimmetrikus elemekre fókuszálok.
