Sok örökbe fogadó szülő néhány kis életet szeretne „megmenteni”, másokat a meddőség visz a gyermekotthonba. Akármelyik eset is áll fenn, szívszorító történetekkel találjuk szembe magunkat. Interjúalanyaink, Böszörményi Péter és Mészáros Tünde Balonyban élnek.
Szó sem volt arról, hogy nem lehet gyermekünk – kezdi Tünde. – Én már húszévesen eldöntöttem, hogy örökbe fogadok majd gyerekeket. A férjem is egyetértett velem. Hogy hány csemeténk lesz, azon nem gondolkodtunk. Azt a sorsra vagy inkább a körülményekre bíztuk.
Fotó: @Dömötör Ede
– A legtöbb szülő először saját gyermeket szeretne... Önök nem is próbálkoztak?
Tünde: – Sosem zártuk ki a lehetőséget, hogy legyen vér szerinti csemeténk. (Szándékosan használtam a „vér szerinti” kifejezést, hiszen örökbe fogadott gyermekeink számunkra a saját gyerekeink.) Azzal egy időben, hogy jelentkeztünk az örökbefogadásra, megpróbáltunk biológiai szülőkké is válni. Aztán két hónap múlva megkaptuk az értesítést a hivatalból. Arra gondoltunk akkor: annyi gyermek van, akinek nincsenek szülei, mi meg gyerekeket szeretnénk. Miért ne lehetne inkább ezt összepárosítani...
– Nincs Önben vágy a terhesség iránt?
Tünde: – Számunkra ez teljesen mindegy. Az a fontos, hogy legyenek gyerekeink. Mostanában egyre gyakrabban szóba kerül egy harmadik baba. És még mindig nem döntöttük el, hogy vér szerinti legyen-e, vagy örökbe fogadott.
– Nem fél attól, hogy ha esetleg kihord egy gyermeket, megszüli, szoptatja, jobban fogja szeretni a többieknél?
Tünde: – Egyáltalán nem. Sok örökbefogadó családdal tartjuk a kapcsolatot, a tapasztalatszerzés végett is. Egy ismerős házaspár két vér szerinti gyereke mellé örökbefogadott egy harmadik gyereket. És éppúgy szeretik, mint a sajátjukat, mára családdá kovácsolódtak...
Péter: – Amikor Fanni bemutatása után egy héttel megismertük Flórát, nem tudtunk mit kezdeni az érzelmeinkkel. Vajon fogjuk-e őt is annyira szeretni? – kérdezgettük magunktól, pedig Fannit is csak egy hete ismertük. Mikor egy barátnőnk a második (vér szerinti!) gyerekét várta, szintén így érzett. A gyerek születése pillanatában azonban már tudta: ugyanúgy szereti. A félsz tehát megvan – ami talán érthető is. De csak addig tart, amíg az új emberke meg nem érkezik. Akkor már etetni-itatni, és persze, szeretni kell.
– A fiam a férjem vonásait hordozza. Egy fényképen pedig pont olyan pózban bújik hozzám, mint ahogy annak idején én az édesanyámhoz... Önöknek nem hiányoznak ezek az élmények?
Péter: – Hasonló dolgokat átélünk mi is. Az igaz, hogy Flóra kecses mozgását nem tőlünk örökölte, Fanni pedig egy örökmozgó „higanycsomócska”, ami biztos egyfajta örökség. Ugyanakkor számos dologban utánoznak bennünket: ugyanúgy „telefonálnak”, ugyanúgy babrálják a hajukat, teszik az állukat a kezükre.
Fannit és Flórát nem mi nemzettük, mégis a mi gyerekeink, mert a mi értékrendünket követik, éppúgy tükröt tartanak elénk, mint a vér szerinti gyermekek a szüleik elé.
– Az sem szokványos, hogy két roma kislányt fogadtak örökbe...
Tünde: – Már mondtam: értékrendet nem hoz magával a gyerek, csak temperamentumot. A mi gyerekeink rendkívül elevenek, mozgékonyak. Egy egyetemi végzettségű, rendkívül okos barátnőm egyszer azzal fogadott, hogy majd „kijön a vérük”. Mikor kérdeztem, hogy miből gondolja, azt felelte, hogy mindenki ezt mondja... Ennyit az előítéletekről. Mi bízunk bennük, és bízunk magunkban.
Péter: – A vér szerinti gyereknél ugyanúgy megvan az esélye, hogy „nemszeretem” tulajdonságokat örököl valamelyik felmenőtől. Ezt nem lehet előre kiszámítani. És még valami: ha megnézzük a bűnügyi krónikákat, nem az örökbe fogadott gyerekek vezetik a statisztikát.
– Egyszóval: nem félnek a nehézségektől?
Péter: – De igen. Csak ez mindig benne van a pakliban. Persze, biztosan jön majd a lázadó kamaszkor, amikor nehezebb lesz. Lesznek kényes helyzetek, mint minden családban. Azon leszünk, hogy lassanként azért tudják meg az igazat. Egyébként is pár év, és elég lesz belenézniük a tükörbe. Szerintem ha a gyerek kamaszkorban tudja meg az igazat, nagyon megrendülhet a bizalma. Azt kérdezheti magától: vajon hány dologban hazudtak még a szüleim?
– Ilyenkor akár világgá is mehet...
Péter: – Igen. Normális esetben azonban kizártnak tartom. Voltunk egy örökbefogadó szülők és gyermekeik számára rendezett táborban Magyarországon. Számos kamasz gyerekkel találkoztam, és mindegyikük teljes természetességgel viseli, hogy örökbe fogadott.
Tünde: – Lényeges, hogy milyen hátteret tudunk kialakítani. Azzal is tisztában vagyunk, hogy a család nem minden, fontos, hogy milyen iskolába jár, milyenek a tanárai, a barátai. Részben ezért járnak a győri Waldorf-óvodába, később pedig iskolába. Az iskola ugyanis a teljesítménycentrikusságával sok mindent elronthat. Mert az iskolának az is lenne a feladata, hogy a szülővel karöltve embert faragjon a gyerekből. Embert, nem pedig tudásgépet... Sajnos, a legtöbb iskola nem ezt teszi.
– Hosszadalmas volt az örökbefogadási folyamat?
Tünde: – Egyáltalán nem. Teljes mértékben elégedettek vagyunk. Elsősorban a járási előadónak, Darina Ivánovának köszönhetünk sokat. 2004. szeptember végén adtuk le kérvényünket Nagyszombatba, és természetesen csatoltuk az összes szükséges dokumentumot. Nemsokára értesítettek, hogy besoroltak bennünket a várakozólistára. Odatelefonáltunk, és megtudtuk, hogy az 57.-ek vagyunk. December elején jelezték, hogy találtak számunkra gyereket, és hogy megnézhetjük Fannit, egy héttel később pedig Flórát is.
– Válogathattak a gyerekek között? Mutattak Önöknek katalógust?
Tünde: – Milyen katalógust? Nem piac ez... Azt mondták: van itt egy kislány, tizennégy hónapos, úgy hívják, hogy XY, érdekli-e minket. Mondtuk, hogy igen, és elmentünk megnézni. Tehát mi mindig egy gyereket néztünk meg. Egy gondozó hozta ki a karjában, és mindjárt az első alkalommal két órára egyedül hagytak bennünket vele. Fanni akkor tizennégy hónapos volt – és nagyon picike. Még hét kiló sem volt. Majdnem kopaszra volt nyírva. Csak sokkal később, már otthon derült ki, hogy gyönyörű göndör haja van... Egy hét múlva jelezték, hogy lenne még egy kislány (mi ugyanis eleve két gyermeket szerettünk volna), és akkor találkoztunk Flórával. Mindkét gyereket elfogadtuk.
– Mikor hazahozták a lányokat, látványos volt a fejlődésük?
Tünde: – Nem éppen, sőt! Nagyon-nagyon lassan változtak. Hatalmas hátránnyal indultak. Fanni, aki koraszülött volt, majdnem tizenöt hónapos korában került hozzánk. Addig már hat helyen volt: különböző kórházak (krónikus légcsőgyulladása volt, de ma már egészséges kislány), más és más intézetek, mindenütt új arcok... Még egy felnőttnek is sok lenne. Kéthavonta mindig új környezetbe került, senkihez sem kötődhetett igazán. Ennek meg is lett az eredménye. Sokáig tartott, míg végre felengedett... Flóra hét hónapos volt, amikor megismertük. Őt, ellentétben Fannival, nem „tologatták”. Tíznapos korában került a csecsemőotthonba, a kiságya volt az otthona. Tízen voltak egy szobában, a kiságyak szűkösen egymás mellett, alig lehetett közöttük elférni... Minden baba „jól nevelt” volt: napirendhez alkalmazkodtak. Három óra alvás, három óra „játék” a játszószobában, majd újra alvás. Így ment ez egész nap, oda-vissza – ingerszegény környezetben.
Igazából minden törődést megkaptak, csak a szeretet hiányzott... Flóra eleinte úgy feküdt a karjaimban, mint egy darab fa. Semmire sem reagált, nem mosolygott. Riasztó élmény volt.
– És a többi készség?
Péter: – Későn, két és fél éves korban kezdtek el beszélni. De ezen nem lehet csodálkozni. Normális esetben az édesanya beszél a babájához, versikéket mond, énekel neki. Fannihoz 15 hónapos koráig alig szóltak. Lányaink a többi gyerekhez képest későn lettek szobatiszták, és szintén későn, 16 és 14 hónapos korban kezdtek el járni. Viszont mára behozták lemaradásukat – rendkívül ügyesek.
– Azért nem mondható, hogy átlagos pár lennének...
Tünde: – Nekünk ez volt a meggyőződésünk, ezt éreztük helyesnek. És akkor érzem, hogy jól döntöttem, amikor belegondolok: hol tartanának ezek a gyerekek, ha az intézetben maradnak. Nem szentek, csak szülők szerettünk volna lenni. Talán sokat mulasztottunk azzal, hogy nem vér szerinti gyermekeink vannak, de legalább annyit nyertünk is vele.
