Egy történet arról, milyen könnyen fordulhat át a szabadságnak hitt sodródás megaláztatásba, és milyen nehéz szembenézni azzal a szégyennel, amit végül nem mások, hanem saját magunk előtt érzünk.
Cipő – mindenki csak így nevezte azt a srácot, aki a kollégium első emeletén lakott. Utazási bérletek hamisításával, feketén behozott ukrán cigi árusításával, valamint fű adás-vételével foglalatoskodott. Valójában édesanyja (egy elegáns hölgy) tartotta el, abban a hiszemben, hogy szegény fiacskája lélekszakadva tanul. Cipő egyébként a körülményekhez képest „lakosztályban” élt: egyedül lakott a szobában egy olyan kollégiumban, ahol még két- és háromágyasat is nehéz volt szerezni.
Ez önmagában véve is találgatások tárgya volt, nem beszélve arról, hogy Cipő valójában nem létezett, hiszen már többször kirúgták, és elvileg a portán sem engedhették be. Hogy mégis rendíthetetlen nyugalommal, tojás alakú képén bárgyú vigyorral, szabadon mászkált a házban? Ja kérem! Cipő nemes egyszerűséggel soha nem lépett ki az ajtón. Maximum csak az ablakon…
Egyébként szeretetre méltó, rendes srác volt, nem bántott senkit. Szobája – melyben minden egy méretes vízipipa köré rendeződött – bárki menedéke lehetett. Valóságos filozófus veszett el benne: az ember őt hallgatva megértette az élet nagy dolgait. Cipő tehát nem volt buta, sőt! Egyetlen hibája volt: félt az élettől, a mindennapoktól, a kudarcélménytől. Félt az értéktelenség érzésétől… Ezért Cipő menekült a realitás elől, az álomvilágba – ital és néhány füves cigi segítségével, amiből hétről hétre több kellett.
Andi azelőtt teljesen normális lány volt. Vállig érő, barna hajjal, nagy barna szemekkel, kicsit formátlan alakkal élte mindennapjait. Egyetemre járt, de nem kapott ösztöndíjat – az oktatáson kívül mindenért fizetnie kellett. Szülei csak kevés pénzzel tudták támogatni, ezért diákmunkákkal tartotta el magát.
Hol a nyomdában emelgette a nehéz újságkötegeket, hol a háta fájt a borítékolástól. Gyakran előfordult, hogy éjjel dobozokat csomagolt, nappal pedig az iskolapadban szundikált. Tette mindezt aprópénzért, bagóért. Az egész nem érte meg: állandóan fáradt volt, a tanulással meg lemaradt. Andinak úgy másfél év múlva lett elege az egészből. Pénzt akart, pénzt, hogy végre ő is úgy élhessen, mint a többi fiatal: gondtalanul. Így került el az ún. „masszázsszalonba”. Itt kevésbé fáradságos munkáért a diákmunka többszörösét kereste meg. Még masszírozni sem kellett tudni, elég volt, ha az ember lánya levette a trikóját (egyéb szolgáltatás nem volt kötelező, de egy idő után és bizonyos vendégeknél lekerült a bugyi is). – Na és? Akkor mi van? – rántotta meg vállát Andi, ha a tükörbe nézett – Végül is hatszor annyit keresek, mint azelőtt.
Bulizott részegen és beszívva – addig sem kellett gondolkodnia. Hamarosan „imaget is váltott”: haját platinaszőkére festette, és majdhogynem kopaszra nyíratta, aránytalan testére pedig márkás szupermini került. Ja, pedig halasztott egy évet…
Ebben az időben talált egymásra Cipő és Andi. Cipő szolgáltatta az „alapanyagot”, néha ingyen, Andi pedig a „barátságot”. Lassan hat-hét fős társaság alakult ki körülöttük, akikkel rendszeresen „együtt pörögtek”. Egyre erősebb, jobb minőségű, idővel pedig egyre több anyagra volt szükségük, hogy a kívánt hatást elérjék. A marihuána és a hasis volt a kedvencük, ritkábban az ópium vagy az extasy repítette őket. Az egész hozzátartozott a bulihoz, a szabadság-fílinghez, észre sem vették, mikor szoktak rá. Egyszer aztán Cipő édesanyja nem küldött több pénzt. Cipő egy darabig koplalt, majd elkezdett kunyerálni: egy kis kenyeret, pár szál cigit, hasist…
Azon a napon egy kerti partit tartottak. Andit és társaságát persze felvetette a pénz, volt náluk kábítószer bőven. Lezseren rágyújtottak, adták körbe a cigit – csak Cipőt hagyták ki. Már napok óta nem fizetett. – Andi, úgy szenvedek, mint egy kutya! – nyüszített Cipő – Adj egy slukkot!
– Mint a kutya? – felelt élesen Andi – Mint a kutya?! Akkor viselkedj kutyaként!
A többiek elröhögték magukat, Cipő is, kínjában. És Cipő lassan leereszkedett: négykézlábra állt, ahogy parancsolták. – Ugass! – harsogta fejvesztve Andi – Nyüszíts! Vizeld le a bokrot! Fű kell? Hát harapj a fűből, mint egy kutya!
És Cipő, a többiek fülsüketítő röhögése közepette mindent megtett. Végül is – jó buli az egész. Andi végül megelégelte: laza mozdulattal Cipőhöz vágott egy füves cigarettát. – Nesze, itt van, Kutya, megérdemelted.
Másnap sem Cipő, sem Andi nem tudott a tükörbe nézni.
