60 éves Pőthe István színművész. Ilyen kerek jubileum alkalmával valószínűleg mindenki megpróbál kicsit elgondolkodni az élete fölött, számot adni eddigi örömeiről és bánatairól.
Ebben a korban már az is kérdés: lehet mindent úgy megfogalmazni, hogy önmagával is egyetértsen az ember? – nevet Pőthe István. – Egy híján negyven éve vagyok a komáromi színház tagja. Úgy sikerült magammal kiegyezni, hogy én mindig igyekeztem jobban, jobbat csinálni. Lehet, hogy nem mindig sikerült, de a szándék megvolt bennem. Már nem marcangolom magam.
– Mintha egy kis keserűség is bujkálna a szavai mögött.
– Nagyon kreatív és jól fizető állást hagytam ott a színház miatt. Rengeteg hobbim volt: foci, galambászat, halászat, rajzolgatás. Ez mind-mind elmaradt. De a keserűség nem emiatt van. A színház huncut intézmény. Elszakadni tőle nem lehet, hisz ez az egész életed. Ugyanakkor jó lenne, ha ez is, az is, amaz is másképp volna. Ütőképes vezetőséget várnék – ezt nem akarom ragozni. Amit viszont hangsúlyozni szeretnék: nem értek egyet az igazgatónkkal, amikor szinte vádolja a közönséget, hogy nem érti meg bizonyos darabjainkat. Szerintem először önmagunkat kellene megvizsgálni. Meg kell nézni, hogy ez a színház miért jött létre. Milyen a közönségünk, kit kell szolgálnunk – ismétlem: szolgálnunk. És nem kellene félni attól a szótól, hogy biznisz. Mert manapság már a művészet is az.
Nem vagyok ellenére a sajátosan megfogalmazott előadásoknak, de tudni kell, hol van a helyük. Véleményem szerint a Vasmacska Stúdióban, és nem a bérletes előadások között. A Vasmacska bevonzza a maga közönségét (nem lesznek sokan), mi meg játsszunk a mi közönségünknek. Mert a mi közönségünk csak egyféle. Nem cserélődik, mint azt sokan hitték, nem megy és jön. A mi közönségünk csak megy... A nézők nem szeretik, ha kioktatják, lenézik őket. És az sem igaz, hogy csak a könnyű műfajt kedvelik. Beszédes tény, hogy sokan felmondták a bérleteiket, és „átigazoltak” Győrbe.
Fotó: A három testőr című darabban
– A színházi csalódás egyben személyes csalódás is?
– Mindenkinek van elképzelése a dolgokról – így vagyok ezzel én is. De ezt nem mindig sikerül egyeztetni.
A színház már nem annyira bensőséges, mint valaha volt. Nincsenek azok a nagy lelkesedések, amikor a másik ember sikerének örülök. Önzőbbé vált a világ. Felnőtt egy új generáció, amelyik gyorsan akarja a sikert.
Állandóan a nagy örömök és nagy a bánatok között cikázik. Csalódás? Igen, van bennem, de olyan belenyugvó, csendes; nem lázadó. Ahogy idősödöm, egyre kritikusabb vagyok magammal szemben. És nagyon pontosan tudom, mi az, ami sikerült az életemben, és mi az, ami nem.
– Például?
– Bosszant néhány elmaradt siker – önmagamra és a színházra nézve is. Ha örülnek a fiatalok, mert a Doktor urat szereti a közönség, én azt mondom: erre tódulnia kéne. Hiszen kiváló az alapanyag, a színészek és minden más – csak valaki nem produkciót akart létrehozni, hanem önmagát akarta megvalósítani. Ezért az átütő siker elmaradt. Ezzel nehéz kiegyezni.
Fotó: Gazdag szegények
– És mi az, amivel elégedett?
– Már azzal is egyáltalán nagyon elégedett vagyok, hogy ezt a kort megéltem. Mindig azt hittem, hogy fiatalon fogok meghani. A másik dolog pedig a magánéletem. Benes Ildikó színésznő 9 éve a párom. Az ő lánya, veje és unokái voltaképpen az én családom is, hiszen a legtöbb időnket együtt töltjük. Milán és Máté – a két kis ördögfióka – olyanok, mintha valódi unokáim lennének. Ők is úgy kezelnek engem, mintha vér szerint papájuk lennék. Rettentő nagy felelősséget rónak ránk, ugyanakkor hihetetlen szórakoztatóak, és annyi, de annyi örömet okoznak, hogy mellettük minden másról elfeledkezem.
– És mit szól ehhez a volt felesége és saját gyermekei?
– A volt feleségemről nem tudnék rosszat mondani, nem is akarok. Ami volt, már csak volt – elmúlt. Habár egy helyen dolgozunk (ő a szervezési osztályon), nem zavarjuk egymás köreit. Békén hagyjuk egymást. Én ennek örülök, mert lehetne köztünk torzsalkodás is. Amikor elváltam, mindenki azt hitte, meg fog romlani a kapcsolatom a két gyermekemmel, Adrival (most 33 éves) és Attilával (30 éves) is. Ez egyáltalán nem így történt. Úgy érzem, ugyanúgy szeretnek, és én is ugyanúgy szeretem őket. Csak már felnőtt emberek, járják a saját útjukat. A fiam még nem nősült meg, Pesten él, a lányom pedig nagyon rövid idő után elvált. Ő vállalkozó Komáromban. Jó velük találkozni, összejönni, beszélgetni. Ugyanúgy rajongok értük, mint az unokákért.
Fotó: balra – Pőthe István gyermekei, Adri és Attila egy tengerparti nyaraláson; jobbra – Benes Ildikóval és az unokákkal
– Ildikóval nem házasodtak össze...
– Sőt, nem is költöztünk egybe! Nem is akarunk. Szerintünk a jó kapcsolat titka a szabad légtér. Jó, hogy időnként mindegyikünk oda megy, ahova akar, azt csinál, amit akar. Jó egyedül lenni. Szükség van arra, hogy az ember néha csak önmagával foglalkozzon.
– Ennyire fontos Önnek a magány?
– Nagyon szeretek egyedül lenni. Horgászni is ezért volt jó – nem a hal kedvéért, amit egyébként meg sem eszek. Horgászás közben ki tudtam magam pihenni, el tudtam rendezni a gondolataimat. Ami nem kellett, azt eldobtam, ami meg kellett, azt megerősítettem magamban. Mostanában nem horgászom, hanem galambászkodom. Külön öröm, hogy a gyerekek nagyon szeretik a finom galamblevest.
– Ezek szerint inkább zárkózott típus?
–Igen. Nehezen tudok kapcsolatot teremteni. Kevés barátom van, és gyér az ismeretségi köröm. Ami van, ahhoz is majd negyven év kellett. Csodálom azokat, akiket hatalmas baráti társaság vesz körül. Én nem tudok ilyet kialakítani. Éveken keresztül meggyőződésem volt, hogy idegenkednek tőlem az emberek. Magam sem tudom, miért hittem ilyesmit... Tény, hogy nem ültem le a kollégák mellé, hogy beszélgessünk – még a buszon sem. Hogy esetleg kifejlődhessen egy barátság. És a legnagyobb baj, hogy mindig csak mardostam magamat. Minden semmiséget a szívemre vettem. El kellett telnie hatvan évnek, hogy ezt egyáltalán ki tudjam mondani... Sajnos, az ember idős fejjel még óvatosabb. Ha jót nem tud mondani, inkább hallgat. Bölcs az, aki hallgat – sokáig ez volt a mottóm.
Fotó: Egy orosz darabban
– A többiek, a kollégák mindezt észrevették?
– Nem tudom. De egy biztos: ha egy csendes ember tíz év után kinyitja a száját, és mond valamit, akkor mindenki megdöbben. Ha valaki megpróbál úgy élni, hogy mindennek és mindenkinek megfeleljen, nagyon górcső alá veszik, ha megszólal.
Én hosszú időn keresztül megpróbáltam mindenkinek megfelelni, de nem lehet. Magamba kellett fordulni ahhoz, hogy önmagam lehessek. És már csak magamnak akarok megfelelni. Csak így tudok a tükörbe nézni.
– Vagy most érkezett el az a pillanat, amikor már nem lehet megfelelni?
– Nézze. A legutóbb megkínáltak egy szereppel a Bor című előadásban. Mindössze négy szóból állt. Hatvanéves vagyok. Én nem akartam ünnepelni, nem akartam főszerepet, de úgy éreztem, ezzel azért most mégsem megyek föl a színpadra... Számomra az a színház, ahol generációk vannak. Jelenleg ebben a színházban nincsenek. Én nem akarom elvenni a fiataloktól a munkakedvet, a temperamentumot vagy bármit, de úgy gondolom: jobb az, ha egy hatvanévest egy hatvanéves ember alakít.
– Úgy gondolja, hogy legalábbis a koránál fogva már megilletné egy komolyabb szerep?
– Nem. Én nem akarok nagy vagy „méltó” szerepeket játszani, nincsenek ilyen vágyaim. Én színházat szeretnék csinálni. Olyat, aminek örül a néző. Hogy legyen legalább egy olyan előadásunk, amivel el tudunk menni egy fesztiválra, és ami érdekli a közönségünket is. Jöjjenek, jöjjenek, ne kelljen vadászni rájuk!
– Megjegyezte: Ildikóban partnerre talált, akivel kitűnően megértik egymást a munkában is...
– Így igaz. Ha már a színházban nem megy, megpróbálom más úton megszerezni azt, ami hiányzik az életemből: a közönség szeretetét. És szerencsére sikerül. Ildikóval vidám, zenés műsorokkal járjuk az ország falvait. Vannak vegyes, de kimondottan a gyerekeknek, illetve a nyugdíjas korosztálynak szóló összeállításaink is. Két éve mutattuk be a Vértestvérek című musicalt, amely igényes, sokszereplős darab, most pedig a Piaf-Piaf című előadásunkra készülünk, amelynek egyik legfőbb hozadéka a négytagú profi zenekar.
– Mit szól ahhoz, hogy a zenés műfajt sokan lenézik, mondván: ez csak az olcsó igények kiszolgálása. Inkább üzlet, mint kultúra?
– Én nem tudok visszakritizálni. Ha valakinek más a krédója, kövesse azt. Joga van hozzá. Nekem meg jogom van hozzá, hogy az én elképzeléseimet kövessem. A zenés műfajt is lehet színvonalasan művelni. Aki pedig azt hiszi, hogy ez az egész csak üzlet, nagyot téved. Számtalan helyre – nyugdíjas- és gyermekotthonba, mentálisan sérültek intézetébe – járunk ingyen, még az útiköltséget sem kérjük el. Nem hívjuk ki a sajtót, nem kürtöljük világgá a dolgot, hiszen ez a mi személyes ügyünk. Jólesik segíteni.
– Alig változott az évek alatt. Éppolyan fiatalos, mint 10-15 éve...
– Örülök, hogy ezt mondja, jólesik, köszönöm. Talán azért is van így, mert amikor elkezdtem öregedni, akkor jött a kapcsolat Ildikóval,és akkor jöttek a változások a színházban. Ötvenévesen újra kellett kezdenem az életet, igyekeznem, iparkodnom kellett, és ez karbantartott. Ma is sok tervem van, ami pörget, hajt előre. A heteim gyorsan telnek. Örülök neki, hogy megmutathatom magam olyan embereknek, akik kíváncsiak rám, és olyan közegben élek, ahol szeretnek.
