Némi kis szerencsével a mai világban bárki lehet, médiasztár vagy celeb. Egy napig, egy hónapig. Ahhoz azonban, hogy valaki évtizedeken át vezesse a népszerűségi listákat, több kell. Ahhoz hiteles tévésnek kell lennie, aki visszafogottságával milliókat vonz a tévé elé, aki. Szerethető Ember, akihez a szívünk mélyén mi is hasonlítani szeretnénk. S akivel szívesen elbeszélgetnénk egy süti mellett – és közben bejárnánk világfalukat, pusztákat.
S utána nagy kedvvel elolvasnánk legújabb sikerkönyvét. Tudom, kitalálták, kiről van szó. Kepes András tévésre, dokumentumfilmesre, íróra gondolok. (Fotó: Steindl Gabriella)
Kepes András
– Az utóbbi években szinte teljesen eltűnt a képernyőről. A kamerát katedrára cserélte, hiszen a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola Kommunikációs és Művészeti Karának dékánjaként a fiatal mozgókép-, design-, képző- és iparművészek nevelésén fáradozik. A tévénél eltöltött több évtized után nem hiányzik Önnek a tévés közeg?
– A nyolcvanas években, amikor elkezdtem a televíziózást, a minőségi kultúrának még volt helye a képernyőn. Akkoriban nem volt olyan író, festő, színész, zenész., aki ne kapott volna teret. És a heti kulturális műsort 2-3 millió ember nézte rendszeresen. Most meg kitűnő írók, fantasztikusan jó színházi előadások, izgalmas kiállítások, koncertek vannak, amelyek föl se tűnnek a televízió képernyőjén. Vagy ha igen, olyan eldugott, késői időpontban, amikor a dolgozó ember már alszik. Én ezt roppant szomorúnak tartom, mert a tévé fontos médium. A magyar értelmiség képtelen arra, hogy saját magát újratermelje: nincs pénze könyvre, színházra, kultúrára, mert ennivalóra kell. Egy ilyen környezetben nemzeti kérdés a televízió felemelése – csakis általa lehet eljuttatni a nemzeti kultúrát a tömegekhez. Az előbbi a fő oka annak, hogy már nincs kedvem televíziózni. A másik dolog meg: az MTV-hez nem mennék, miután kirúgták a legtehetségesebb kollégáimat. Én nem ülnék be a helyükre! A kereskedelmi csatornák pedig… Ha most valaki azt ajánlaná nekem, hogy próbáljam meg magam „beszerkeszteni” valamelyik televízió kínálatába, nem tudnám. A Való Világ előtt vagy után legyek?! Nincs alternatíva. A tanítás és az írás kielégít. Már nem mennék vissza.
„Az ember akkor tud lemondani dolgokról belső bölcsességgel, ha már egyszer elérte, megtapasztalta azokat. Könnyű azt mondani, hogy nekem nem fontos a luxus, amikor – a négy társbérletet kivéve – viszonylag jómódban nőttem fel. Utazhattam, fényes estélyekre, fogadásokra jártam, és tizennyolc éves koromban Mercedesszel kocsikáztam, mert a követségen az volt, és apámnak járt a szolgálati jármű… De a szüleim mindig vigyáztak arra, hogy ne legyünk elkényeztetve. Budapesten már villamossal jártam, és amikor megszületett első gyermekünk, mosógép híján kézzel mostam a pelenkákat. És soha nem éreztem úgy, hogy nekem járna valami plusz! Azt hiszem, az a jó, ha az embernek mindig az a természetes, ami van!”
– Ez idáig hét könyve jelent meg, riportok, irodalmi válogatások és egy dokumentumregény. Most októberben pedig az első regénye, a Tövispuszta. Hogy jött az ötlet, hogy elkalandozik a szépirodalom felé?
– Kamaszkorom óta regényíró szerettem volna lenni. Akkoriban elsősorban a külsőségei érdekeltek, a legszükségesebb kellékeket beszereztem. Volt pipám, második világháborús táskaírógépem és apám kinőtt zakóiban jártam. Aztán Salinger egyik könyvében olvastam, hogy „nem pofás kis történeteket várok tőled, hanem a zsákmányodra vagyok kíváncsi”. Egy életre meghatározó volt számomra ez a mondat. Visszaolvastam az írásaimat, és rájöttem, hogy csak kívülről vagyok író: belül még nem. Aztán, részben az önbizalom hiányában, újságírásra adtam a fejem. Az volt az elképzelésem, hogy mint Móricz, Kosztolányi és a magyar irodalomban még sokan, majd fokozatosan átmegyek a szépirodalomba. De nem volt hozzá elég merszem Mára aztán eljutottam odáig, hogy úgy éreztem: nem csak megvan zsákmányom, de meg is merem osztani másokkal. Úgy, ahogy én látom a világot.
– A Tövispuszta egy nagybirtokos arisztokrata, egy boltos zsidócsalád és egy szegény paraszti család történetén keresztül mutatja be a magyar történelem közel egy évszázadát. Nem lehetett könnyű a három társadalmi osztály életét és viszontagságait korrekten és hitelesen ábrázolni.
– Az ember a saját árnyékát képtelen átlépni. Nyilván én is hurcolom magammal az előítéleteimet és a neveltetésemet. De azért próbát tettem, hogy el tudom-e mesélni három család történetét úgy, hogy közben megpróbáljam megérteni a másféleképpen gondolkodó emberek érzelmeit és gondolkodásmódját. Ne feledjük: az elmúlt majd száz év a magyar történelem egyik legösszetettebb korszaka volt. Gondoljunk csak bele, mennyi változás történt egymás után. Az első világháború, Trianon, két világháború közti időszak, háború, ötvenes évek – és mindezt ki-ki úgy meséli el, ahogy a családja átélte. Másképpen élte meg egy polgári család, akit megaláztak, egy iparos család, akit kisemmiztek, egy szlovákiai magyar család, akiket elcsatoltak, máshogy egy zsidó, akinek a családtagjait kiirtották. Ez még önmagában nem is lenne gond, ha lenne átjárás az egyik gondolkodásból a másikba... De nincs. Annyira bele vagyunk temetkezve a sérelmekbe, amit a mi, csakis a mi családunk élt át, hogy sem időnk, sem energiánk nincs arra, hogy a másikét is próbáljuk megérteni. Képtelenek vagyunk a párbeszédre. Arról nem is szólva, hogy már az én generációm is legalább hatféle történelemhamisítást élt meg. Nincs egységes nemzeti narratívánk.
– Mennyire van benne Ön illetve a családja ebben a könyvben?
– A könyv fikció. De köztudott, hogy minden fikció mélyén van némi igazság. A gyerekeim néha nevetve fedeznek fel engem egy-egy hősben, vagy felkiáltanak: ez kicsit olyan, mint X bácsi. Mindhárom család történetében ott vagyok.
– A könyv Tövispusztán játszódik, a paraszti világban, miközben Ön igazi nagyvárosi ember. Honnan az élményanyag?
– Gyerekkoromból. Egyszálbélű, nagyon vékony kisgyerek voltam. Anyám mindig azon drukkolt, hogy legyen végre hideg idő, mert akkor hosszúnadrágot adhatott rám, és mások nem látták a pipaszár lábaimat. Akkoriban négyes társbérletben éltünk – és az egyik szobában egy kedves házaspár élt, a Horváth néniék. Egy nap a néni felajánlotta, hogy nyárra levisz a bátyjáékhoz falura, hogy kicsit felerősödjek. Attól kezdve minden nyarat ezen a Baranya megyei pusztán töltöttem: és ez alapvetően meghatározta az életemet. Legalább olyan fontos volt, mint a külföldi utazásaim, hiszen sikerült egy olyan világba belenéznem, amibe egy aszfalton felnőtt kisgyereknek kevés esélye lett volna.
– Gyerekkora nagy részét külföldön töltötte. Ez mennyiben befolyásolta az életét?
– Az első nyolc általánost három földrészen, kilenc iskolában végeztem el. Ha az ember ennyiszer kényszerül bele az új fiú szerepébe, hamar rájön, csak akkor tudja önmagát elfogadtatni, ha megtanulja, hogyan lehet elfogadni másokat.A kinti tapasztalatok megtanítottak arra, hogy mennyire fontos a nyitottság más emberek és kultúrák iránt. De nem csak a kinti évek voltak fontosak. Az ötvenes években az volt az előírás, hogy nem lehetett gyereket kivinni tőkés országokba: így egy időre a nővéremmel intézetbe kerültünk. Az intézet pedig egy olyan közeg, ahol egy kisgyereknek meg kellett tanulnia bizonyos praktikákat. Visszagondolva: nagy szerencsém volt, mivel én voltam a legkisebb az intézetben, a nagylányok befogadtak. Így korán megtanultam kicsit a nők szempontjából is nézni a világot.
– A nőkkel szembeni lojalitását, nagyon szépen kifejezi regényének az a mondata is, hogy a férfiak a történelem hősei, a nők pedig a hétköznapoké. Kevés férfi ismeri el ennyire a nőket.
– A nővéremnek négy lánya született, nekem öt. Így anyámnak összesen kilenc lány unokája volt. Aztán jöttek a dédunokák, sorra fiúk, szegény néha már nagyon nehezen birkózott meg a feladattal, hogy ki kicsoda, végül úgy kategorizálta, ha lány, akkor unoka, ha fiú: dédunoka. Ráadásul nálunk a korosztályok is roppantul össze vannak keveredve. Nekem van egy 12 éves unokám, akinek a nagybácsikája a hatodik gyermekem, a most négy hónapos Lukács. És nem egyszer mondom neki: menj, pelenkázd be a nagybácsikád! Visszatérve a nőkre: a családunkban lévő sok nőnek köszönhetően nagyon különleges a viszonyom a gyengébbik nemhez.
Egész életemben a kegyeikért küzdöttem. Kezdve az anyámtól, az óvó nénin át a feleségemig. Számomra a nők hihetetlenül fontosak. A családi tűzhely, az anyaság, az odafigyelés, a megértés, a szeretet, minden, ami szép, hozzájuk köthető.
– Az előbb említette, hogy kisfia, Lukács most négy hónapos. Így hatvan felett nem érzi úgy, hogy túl nagy felelőséget vállalt?
– Mi ezt a feleségemmel átbeszéltük. Én úgy gondolom, ha egy nő gyereket szeretne, ebben nem szabad megakadályozni. Ha kettőt, akkor kettőt. Másrészt, én most nagyon jól érzem magam a bőrömben. Úgy gondolom, még fel tudom nevelni Őt. És van egy fiatal anyukája, öt testvére – nem hiszem, hogy aggódnom kellene.
– Ezek szerint nem tartozik a folyton aggodalmaskodó szülők táborába?
– Ezt azért így nem mondanám. Egy szülő mindig talál okot az aggodalmaskodásra. Ha a gyerekei felnőttek, akkor azért, ha még párválasztás előtt állnak, akkor azért: hogy egy különleges tehetséggel megáldott lány talál-e majd magának egy olyan férfit, aki ezt megbocsájtja neki, ha meg kicsi a gyermek, akkor hogy beengedik-e majd a homokozóba és még sorolhatnám. Tény, hogy esténként akkor vagyok nyugodt, ha már beszéltem minden gyerekemmel, és tudom, jól vannak.
– A családján kívül mi az, ami még fontos az életében?
– A betegségem alatt rájöttem, a legfontosabb az életben, hogy magammal egyensúlyban tudjak lenni. Azóta sokkal keményebben védem magam, és az értékrendem, amit képviselek. Egy mondás szerint, amikor az ember öregszik, birokra kel benne a bölcsesség és a hiúság. A kollégáimon látom, hogy ez tényleg így van. Van, aki mikor elkezd öregedni, hirtelen pozíciót, elismerést akar, és van, aki csak bölcs mosollyal nézi a többieket. Én elhatároztam, ha bennem is birokra kel eme kettőség: akkor próbálok a bölcsességnek helyet engedni, hogy a hiúságom mellé odaférjen.
– És az Önben lévő bölcs, mit mond, jó döntéseket hozott az életében?
– Én azt hiszem többnyire igen. Persze kudarcai mindenkinek vannak: nekem is. Amit sajnálok, hogy nem kezdtem el tíz évvel korábban szépirodalmat írni. Élvezem. Rettenetesen. Készülök is egy újabb regényre. Magamat ismerve azonban egy dolog biztos, itt is a nők lesznek az igazi főhősök.
