Az Új Nő október végén kirándulást szervez Toscanába. Ellátogatunk Pisába, Firenzébe, szállásunk Leonardo da Vinci szülőfalujában lesz. 

S miért éppen októberben?
Hát mert ilyenkor szüretelik az olajbogyót, és olajbogyószüret teszi fel a koronát az útra. Igazán autentikus forrásból tudakoltuk meg, hogyan néz ki egy olajbogyószüret, ami legalább akkora munka volt régen Toscanában, mint nálunk az aratás. Hogyne, hiszen a jó termés sokat jelentett: az olaszok majdnem mindenhez olajat használtak. (Még kozmetikumokat is készítenek belőle.) Az érzékletes leíráshoz segítségül hívjuk Frances Mayes amerikai írónőt, aki házat vett Cortonában – és itt igazi második otthonra lelt Olaszországban. Sőt, Toscanát ma már az ő könyvei miatt látogatják olyan sokan, hogy megnézzék, miként tobzódnak az édes életben (dolce vita) a helyiek. Mayesék saját két kezükkel állítottak helyre egy elaggott kúriát, s ennek történetét írta meg a Napsütötte Toszkána című naplójában. Mikor a ház már úgy-ahogy lakható volt, ott maradtak olajbogyószüretre is, mert saját kezűleg akarták leszüretelni olajfáik termését.   

„Ma ne szüreteljenek, túlságosan nedvesek a bogyók – mondja Marco, amikor látja, hogy elővettük a kosarakat. – A hold állása sem megfelelő. Várjanak szerdáig!

Azt tanácsolja, beszéljünk meg egy időpontot egy présházzal, hátha később kisüt a nap, és gyorsan megszárítja a bogyókat a fán.

Marco tájékoztat, hogy a remek Sant‘Angelo-i prés dolgozik a legtisztábban: mindenkinek külön préselik az olaját, a kistermelőknek nem kell összeönteniük a termést. Viszont legalább egy quintale, vagyis száz kilogramm a minimális beadható mennyiség. A mi fáink még nem tértek magukhoz a harmincéves elhanyagolás után, van olyan is, amelyen egyetlen szem sincs. Nem biztos, hogy összejön a száz kiló.

A présház tömény olajszagot áraszt, a nedves padló síkosnak tűnik (nyilván az olajtól). Megtudjuk, hogy az első préselés után visszamaradt masszát egy másik présházba viszik, hogy egy újabb sajtolással közönséges olajat nyerjenek, majd még egy utolsó sajtolást végezve kenőolajat állítsanak elő belőle. A kiszáradt rostokat pedig általában trágyaként hasznosítják az olajfák alatt.

A présházban nagy a sürgés-forgás, velünk nem is foglalkoznak. Valahogy nagyon gépesítettnek tűnik itt a munka. Hol vannak a nagy malomkövek? Nem tudjuk megállapítani, hogy alkalmaznak-e hőt, ami állítólag nem tesz jót az olaj ízének. Figyeljük, ahogy belép egy kuncsaft, rögtön mérlegre teszik, amit hozott, aztán beöntik egy nagy talicskába. Lehet, hogy egyforma az íze minden bogyónak, lehet, hogy nem számít, ha összekeverik őket, de mi szeretnénk, ha két kezünk munkájának eredményét tisztán élvezhetnénk. Gyorsan távozunk tehát, és elszáguldunk utolsó reménységünk felé, a Castiglion Fiorentino melletti kis présházhoz. Az ajtó mellett három hatalmas kerek kő van a falnak támasztva. Bent faládák-ban tárolják a termést, a ládákon nevek. A miénket is meg tudják még csinálni, jöjjünk vissza holnap.

Délutánra kisüt a nap, felmelegszik a levegő. Marco szerint nekiláthatunk a szüretelésnek. A holddal nem törődünk. Gyorsan megy a munka: kosarainkból a szennyes ruhának fenntartott nagy fonott ládába öntjük a bogyókat, és amikor megtelik, tartalmát a zsákba öntjük. Kevés hullott a földre eddig, mégis könnyen lejönnek a bogyók az ágról. Ha erős szél fúj, a fele termés kárba vész, ha nem terítünk hálót a fa alá. A csillogó fekete bogyók kövérek, érettek. Kíváncsiságból beleharapok egybe, olyan íze van, mint a timsónak. Vajon hogy jöttek rá a régiek, hogy miben kell pácolni, hogy fogyasztható legyen? Levesszük a kabátot, a pulóvereket, az ágra akasztjuk a feleslegessé váló ruhadarabokat. Kellemes az idő. A gumicsizmák vizesek, de a levegő balzsamos. 

… Most olyan fákhoz érünk, amelyeken egyetlen szem sincs. Most egy olyanhoz, amely teli van: én az alsó ágakról szedem, Ed létrázik. Nagy örömünkre Francesco Falco, olajfáink megbízott gondozója is jön, hogy segítsen. Ő az olajszüretelők kvintesszenciája, durva gyapjúnadrágban, skót sapkában, derekán kosárral. Sokkal gyorsabban dolgozik, mint mi. Nem óvatoskodik, hagyja, hogy apró ágak, levelek is belehulljanak a kosárba. Pedig azt olvastuk, hogy akkor nagyobb lesz a tannintartalma az olajnak. Elő-előhúzza hosszú kését a farzsebéből (hogy nem szúrja a fenekét?!), hogy levágja a futónövényeket. Azt mondja, mindenképpen végeznünk kell a munkával, mert jön a fagy. … És így már össze is jön a quintale. 

A présházban lemérik a zsákjainkat, majd a bogyókat beleöntik egy tartályba, megmossák, és három kőkerék között összetörik. Az összetört bogyókat gép teríti vékonyan egy kerek, kenderből font alátétre, majd újabb alátét következik, majd újabb vékony rétegben az összetört bogyók, amíg el nem készül a körülbelül másfél méter magas „rakat“. Ezután egy súly segítségével sajtolják ki az olajat, ami a kenderfonaton keresztül csurog a tartályba, ahonnan egy centrifugába kerül, hogy kicsapassák belőle a vizet. A mi olajunk a nagy üvegedényben zöld, felhős.
...minden rendesen termő fa körül-belül egy liter olajat jelent. Nem csoda, hogy olyan drága az olívaolaj.

Otthon tálkába öntünk egy kis olajat, és kenyeret mártunk bele, mint mindenki más Toszkánában, hogy megkóstoljuk az olajunkat. A mi olajunk! Ennél finomabbat még soha nem ettem! Kicsit vízitormára emlékeztet a zamata, enyhén borsos, de nagyon friss. Lehet, hogy a narancsot is olajjal és sóval fogom enni, mint ahogy a paptól láttam.

A seprő a nagy üvegben le fog ülepedni egy idő után, de nekünk így is nagyon ízlik, ilyen homályosan. 

… A saját olajunkkal fogunk sütni-főzni! Ha meglátogatnak a barátaink, kapnak egy-egy üveggel, hiszen több van, mint amennyit el tudunk használni. Itt a környéken mindenkinek van saját olaja, vagy legalábbis egy rokona, aki ellátja friss olajjal. Ha majd többet teremnek a fáink, a felesleges olajat eladhatjuk a helyi konzorciumnak. Már én is vettem a comune remek olajából: a négyliteres kanna mindössze húsz dollárba került… Másnap délután olívaolaj-kóstolót rendeznek a városban. Ez az első festája az olio extravergine del‘ colle Cortonesének, vagyis a cortonai hegyek extra szűz olajának. Vágok egy marék zsályát és rozmaringot, négybe vágok néhány hagymát és krumplit, és elrendezem az egészet az első saját olajunkkal kikent tepsiben, a hússzeletek körül.

Firenzét kiemelt hely illeti meg a toscanai városok sorában. Hogy miért? Mert itt találták fel a reneszánszot. Persze itt is volt piazza, itt is voltak céhek, de az 1400-as években a várost igazából már nem az előkelő lovagok, hanem a polgárok irányították.
A régi templomokat és az áhítatos, sötét festményeket unalmasnak tartották, és olyasmi után kutattak, ami ugyanolyan független, mint ők. És ekkor felfedezték az ókort. És a régi athéniak és rómaiak művei által újjászületettnek érezték magukat (az újjászületés reneszánszt jelent). Ekkor a firenzeiek újra elkezdték az oszlopos építkezést: lásd a firenzei piazzát, a régi római szobrokat utánzó szoborparkkal. Firenzében éltek a legnagyobb szobrászok, festők, mint pl. Leonardo da Vinci, aki azt is tudni akarta, mi az, amit lefest, s hogy függ össze minden. Jegyzetei között például ez a mondat is ott található: A Nap nem mozog.

–néva– 

További részletek: http://www.ujno.sk/toscana-olajbogyoszuretkor