A női sors legnagyobb ÁTKA
Nagyon sok nő fél attól, hogy kinyilvánítsa: elégedetlen valamivel. Ugyanis amikor a nő erre „vetemedik”, máris letorkolják, hogy hisztériás, PMS-e van, vagy éppen menstruál. (Bezzeg a férfiak kifogásait mindenki komolyan veszi!) Holott a lelki egészség szempontjából rendkívül fontos, hogy időről időre oldjuk a feszültségünket.
A sors iróniája
Az ősidőkben vadállatok leselkedtek ránk, később a férfiak nyomtak el bennünket, és most, amikor végre sok mindent megtehetünk, mi magunk nyomjuk el magunkat. Mi, nők vagyunk önmagunk legnagyobb ELLENSÉGEI.
– Az utóbbi három évben tíz órát dolgozom naponta. Csak akkor van szabadom, amikor beteg vagyok. És mindenki így él körülöttem. A főnökömnek ráadásul családja és gyerekei is vannak, májusban mégis végigfutotta a maratont. Úgyhogy nincs jogom panaszkodni – mondja a harminckét éves Gita.
Sokan vagyunk így, mégis nemegyszer megkapjuk: „Ne nyafogj, dolgozz. Ha a többiek meg tudták csinálni, te is meg tudod!” Meg olyan okos szólásokat, hogy ami nem öl meg, az megerősít, meg hogy teher alatt nő a pálma. Igen, csakhogy a pálmafa az este, amikor hazamegy, nem főz vacsorát a családnak, nem megy futni, hogy tartsa az alakját, leckét sem ír a gyerekével, utána nem rak fel egy kötelező dögös képet a Facebookra. Ja, és nem változik az ágyban szextündérré (hogy másnap a férje ne az áramvonalas asszisztensét bámulja).
Gita és barátnői mind ugyanabban a mókuskerékben taposnak, és már fel sem tűnik nekik, ha a délutáni kávéval bekapnak egy fájdalomcsillapítót. Ilyen tempó mellett a fájdalom MINDENNAPOS vendég. Már megszokták a migrént, a hátfájást, a krónikus megfázásokat és a krónikus fáradtságot. Végigfutják a maratont minden nap, ám az ő nyakukba senki nem akaszt medált.
„Most látom, milyen boldog voltam, amikor még nem akartam tökéletes lenni”
500%-os teljesítmény
A holisztikus orvosok leggyakoribb páciensei az ingerlékeny nők, akik a krónikus fáradtság malomkövei között őrlődnek. Ők azok, akik nem mérik fel teljesítőképességük határait, s ha netán felmérik, nem veszik figyelembe. Úgy gondolják, hogy testük egy perpetuum mobile, amely minden terhelést kibír. Gyakran önbizalom-hiányosak, és állandó lelkifurdalásuk van: nem vagyok jó anya, nem vagyok jó munkaerő, feleség, szerető, szüleimnek nem vagyok jó gyermeke…
Tizennégy évvel ezelőtt Mónika végigment a kiégés összes stációján. Nem hibáztathatta a munkaadóját, csak saját magát, mert 500%-ra akart teljesíteni. Azzal határozta meg önmagát, hogyan teljesít – nőként és menedzserként is. Úgy gondolta, annyit ér, amennyit a munkája ér. Mónika az apró jelzéseknek nem tulajdonított figyelmet, ezért le kellett szállnia a pokol legmélyebb bugyraiba, hogy végre felfogja: BAJ VAN.
Mikor lett belőlem férfi?
Gabika tizenöt évnyi fényes karrier után önismerettel kezdett foglalkozni. Egy multi vállalat csúcsmenedzsere volt, több tucat ember főnöke. – Sikeresen működtem, nagy felelősség volt a vállamon, sok pénz felett rendelkeztem. Iszonyú nagy energiát fektettem a munkámba. A nőiesség észrevétlenül kipárolgott belőlem, férfivá váltam. Abban a közegben, amelyben dolgoztam, nem lehetett megmaradni nőnek, a körülmények nem támogatták. Ha gyöngeséget mutattál, felfaltak. Mindenki rivalizált, agresszív volt, törtetett, a másik hátán mászott előre.
„Mi, nők vagyunk önmagunk legnagyobb ELLENSÉGEI”
Gabika tökéletes nő volt. A tökéletes nő mindig ezt sugallja környezetének: „Rakjatok rám még többet.” Kudarcként éli meg, ha be kellene vallania: nem bírok többet. Miután, ugye, egyenrangúak vagyunk a férfiakkal, egyenlő feltételek mellett kell dolgoznunk. És ez bizony istentelen nehéz, hiszen mi azért CSALÁDOT és gyereket is szeretnénk. Csak azt a családot és gyereket nekünk kell ellátni, és minden egyszerre nem megy. Igazán ezt akartuk? Kevés nő mer üvölteni, hogy nem, többet nem bírok, FELADOM. Még akkor is, ha a tágabb család és a többiek lenézik emiatt, gyöngének tartják. (A férfias értékek a mérvadóak, és az embert – a gyerekes nőt is, aki munkája mellett teljes családot lát el – ezek alapján értékelik.) Nézők nélkül nincs színház. Az emberek csodálata fontos. Sarkall bennünket, ha azt mondják, ők is ugyanolyan munkát, olyan barátokat, olyan lakást, férjet, olyan alakot szeretnének, amilyen nekünk van. A tökéletes nő ezért hajt.
A tökéletesség megszállottjai vagyunk. Egyszeriben nem elég a vasalt haj és a feszes mell. Már zöld smoothie kell, jóga, KonMari lakás, before/after szelfi, félmaraton, farmerpiac, otthoni (sikérmentes) vacsora, tantrikus szex… Ismeretlen oknál fogva ez a mánia CSAK A NŐKET kerítette hatalmába. Eszeveszett tempóban dolgozunk (akár több ember helyett), elolvassuk a menő könyveket, kutyát sétáltatunk, és barátokat gyűjtünk… Ám mindig vannak olyan nők, akik még többet bírnak, még boldogabbak, mint mi, még „pipecebbek”, többet tornásznak, ideálisabb családjuk van. A miértben benne rejtőzik a „jó kislány” mítosza, az önmagunk feláldozására való hajlam (iskolás korunkban mi voltunk azok, akiknek egyesekkel volt tele az ellenőrzőjük). A fiúk követhettek el hibákat, mert ők kiskoruktól kezdve vagánykodtak. A lányok nem ilyenek. Igyekeznek nem hibázni, s minél hosszabb ideje „működnek” hibátlanul, annál jobban rettegnek, nehogy hibát kövessenek el.
Minden rettegésünket magunknak köszönhetjük. Negyvenéves korunkban erre magunk is rájövünk.
Összeomlás négy fokozatban
A női szervezet törékenyebb a férfiakénál. A férfiak szervezete is felmondja a szolgálatot, de hosszabb ideig bírja a terhelést. Negyven és ötven között szokott összeomlani, amikor jelentkezik a magas vérnyomás és több más betegség. A nők szervezete harmincéves koruk körül nyújtja be a számlát. És azok a nők vannak a legrosszabb helyzetben, akik semmiről nem akarnak lemaradni.
Az eszesebb nő időről időre lazít, mert nem akar szánni való emberi ronccsá válni. De vigyázni kell, mert az élet soha nem teljesen fekete vagy fehér. A két szín között fokozatok vannak. Először az emberi kapcsolataink lesznek zárlatosak. Ha rosszul mennek a dolgaink, ingerültek leszünk a munkában, veszekszünk a családunkkal, összeszólalkozunk a barátainkkal. Azt hisszük, ez normális, és megyünk tovább. A második fokozatot a testi tünetek jellemzik. A szervezet finom jelzéseket ad: fáradtak vagyunk, gyakran fáj a fejünk, rosszul alszunk. Bekapunk hát egy-két aszpirint, és újra rendben van minden. A figyelmen kívül hagyott második fokozat után jelentkezik a harmadik: gyengül az immunrendszerünk, megjelennek az allergiák, jön az asztma. Mivel mindkettőre vannak gyógyszerek, a legtöbb nő beveti ezeket, és megy tovább. A test már nem tud mivel jelezni, ezért valamelyik létfontosságú szervünk betegszik meg. A nők ekkor szoktak megállni.
A csillagos egyesekkel körülbástyázott jó kislánynak nehéz lelépnie a piedesztálról.
Természetes, hogy a női figyelem segítő, gondoskodó, éltető és támogató. A mai nő azonban szétosztja magát a gyerekeinek, a barátainak, a szomszédoknak, mindenkinek, csak magára nem gondol. Magára már nem is marad(na) energiája. Pedig a többiek el sem várják ezt a nagy gondoskodást!
Pedig meg lehet tanulni, hogyan gazdálkodjunk az energiánkkal! Vegyük úgy, hogy minden erőnk egy malacperselybe van bezárva. Vegyük példának azt az esetet, hogy éjjel jól aludtunk, és kipihenten ébredünk. Malacperselyünk csordultig megtelt. Ezzel gazdálkodhatunk egész nap. Jut belőle a munkára, a családra, a barátokra. Ha jól gazdálkodunk, a malacpersely még este is félig van, még mindig adakozhatunk belőle. Ha rosszul gazdálkodtam, akkor a malacperselyem üres, talán el is törött. És lehet, hogy reggelre csak félig TELIK MEG.
Varga Klára
