Minden boldogsághormont fel tud szabadítani, mikor fiatalon és szépen, tele energiával (a párunkkal vagy anélkül) ugrunk bele a fészekrakásba.
Kevés olyan jó dolog van az életben, mint az otthonteremtés. A keresés és a tervezgetés...
Négy esküvő, négy otthon: újságíró lakhatást keres
A 2023-as esztendőben nagy married-boom volt a szerkesztőségünkben (nincs ilyen szó, én találtam ki): négy esküvő pár hónap leforgása alatt. A fiatal házaspárok azóta buzgón alakítgatják közös életüket és otthonukat. Persze, mindenkinek mások a lehetőségei, az igényei, ezért más útra lép. Nóráék építkezésbe kezdtek a városhoz közeli településen.
Az apró telek minden adottságát kihasználták, amikor megtervezték családi otthonukat. Szülői szakmai segítséggel mertek csak belevágni, így biztosak lehetnek abban, hogy minőségi munka folyik majd a házban és a ház körül. Ifjú házasok lévén kedvező kölcsönt intéztek, hisz nem mindegy, mekkora lesz a havi törlesztőrészlet az elkövetkező néhány évtizedben. Nem viccelek, pontosan egy évbe került, mire minden papírt elintéztek.
Kismillió kritériumnak kell az épülő házikónak megfelelnie. Ám nincs nagyobb öröm, mint mikor állnak a falak, rajtuk a tető – ilyenkor kis pezsgőspohárral már lehet koccintani.
Virágék másfajta utat választottak. Még évekkel ezelőtt a párjával vettek közösen egy öregebb házat, nagy telekkel, nagyon a vidék közepén – kéztől eleső, csendes környezetben. Lakva ismerték meg egymást (de a házat is), azóta rájöttek, milyen otthont szeretnének maguknak. Így most belefogtak a felújításba, vállalva annak összes kényelmetlenségét. Hajtja őket az álomkép, melyet a képzeletük szült, s amelyik már közel sem fantaszta, hisz a valósággal birkózva vajúdták világra.
Krisztina albérletben lakik kis családjával (férj, baba, cserfes kis kutyus), de buzgón figyelik az ingatlanportálokat, hátha ráakadnak álmaik otthonára. Nem szándékoznak más településre költözni, még ha kedvezőbb áron is kínálnának ingatlant. Mindez érett gondolkodásra vall, hisz nekik fontos a család közelsége, a gyökerek – emellett vallják, hogy a Duna mellett élni jó. (Hisz nem csupán az épített környezet, a természetbe való beágyazottság is fontos jövendő otthonunk elhelyezkedése szempontjából.) Továbbá szem előtt tartják, hogy a ház a leginkább értékmegőrző, sőt értéknövelő befektetés.
Fotósunknak, Andrásnak és feleségének egy nagyvárosi háromszobás lakásra esett a választása, méghozzá nagyon jó helyen, közel a városközponthoz. A földszinti lakást teljesen átépítették, így nagyobb lett a konyha és a fürdőszoba. Az egyik félnek is volt egy álma, a másik félnek is: a két elképzelést végül sikerült közös nevezőre hozni, és megteremtették (első) közös otthonukat. Andrásékat anyagilag is segítette a család a fészekrakásban, de a felújításban is. Távolabbi terveik között szerepel majd egy családi ház, de életvitelüknek teljesen megfelel a kis lakás, melyhez garázs is tartozik.
Konklúzió
A teremtőerő bennünk van – és ez nem csak holmi üres frázis. Elég, ha leülünk a kedvenc sárga fotelunkba, és mézédes teát kortyolgatva körülnézünk. Mindegy, hogy család vesz minket körül, vagy éppen a cicus dorombol a lábunknál, mindegy, hogy egy kis garzont hívunk otthonunknak a nagyvárosi villamosmegálló felett, hogy kertes házba kuckóztunk be, esetleg egy panellakásba a betondzsungelben. A fő, hogy az a kuckó a miénk. A mi otthonunk.
Munkatársunk esete az ingatlanokkal
Zita (48) két egyetemista és két gimnazista gyerek anyukája. Szereti összes otthonát, pedig sokszor költözött egy, két majd négy gyermekével. Zselízről származik, de Somorján telepedett le huzamosabban. Élt itt panelben, kis házban, majd Tejfalun nagy házban, közben 2011-ben fél évig Bitrittóban, Olaszországban. Anyóssal, bérházban, lakóparkban? Régen faluhelyen mindenkinek saját háza volt, az emberek nem voltak eladósodva, a fiatalok sokszor kalákában építették fel az új otthonukat – hisz volt a családban ács, kőműves, villanyszerelő... Az sem volt ritka, hogy pár évig együtt laktak a szülőkkel, ami persze nem kevés konfliktust szült (anyós-meny perpatvarok).
Mára ennek vége: a fiatalok lakóparkba vágynak; a mesteremberek megfogyatkoztak, alig vannak; a körbesegítünk rendszere is kiment a divatból.
Az egyre horribilisebb ingatlanárak miatt egyre gyakoribb, hogy a fiatalok egy ideig a szülői házban maradnak, ahol sokszor csak egyetlen szobácskájuk van. (Jobbik esetben megkapják az emeletet, hogy kiépítsék saját – jó esetben nem csupán képletesen külön bejáratú – életüket.) Nálunk még nem elterjedt, de nekem nagyon tetszik a tiny house koncepció, ami annyit jelent, hogy minimális laktérben, élethelyzetéhez igazítva él egy – akár többtagú – család. Sokszor nem nagyobb az alapterület 25-35 négyzetméternél, természetesen galériázott hálószobákkal. Ha fiatalabb lennék, biztosan kipróbálnám. Ezen házak legnagyobb előnye ugyanis, hogy van kertkapcsolatuk. Még ha az csak egy kis udvar is – de mennyivel üdítőbb egy grillteraszra kilépni az apró nappali-konyhánkból, mint a liftes folyosóra a hetedik emeleten. Arról nem is beszélve, hogy bármilyen apró telken is áll a házikó, mindig van hely a zöldséges magaságyásokra.
Én harminc éve!
Emlékszem az első 66 négyzetméteres lakásunkra, ahová egy totyogó babával, egy pocaklakóval és egy cicával költöztünk be. Megörökölt konyhabútor, felújított fürdőszoba, kölcsönkapott asztal, néhány doboz játék és könyv... Nagyjából ennyi volt a berendezés. A nagyszoba sokáig játszószobaként funkcionált, óriási kiszerelésű akciós peluscsomagokkal a szélen. (Milyen jókat lehetett velük játszani, bunkert építettünk belőlük!) Akkor még a babák mellett nem igazán volt erőnk és energiánk kis lakunk tökéletes dizájnját megálmodni, viszont terveztünk egy bombasztikus előszobaszekrényt. Sok rakodótérrel, padlótól plafonig tükrös tolóajtóval, oldalt könyvespolcokkal, rejtett, de kényelmesen elérhető – és főleg gyermekbiztos – cicaházzal. Itt evett és végezte egyéb szükségleteit a „macs”: egy vörös perzsa szépség.
Szép volt, régen is volt, azóta eltelt majdnem harminc év. Az élet úgy hozta, hogy elég sokszor költözött a családunk, így nem egyszer húztam elő a kockás füzetemet, amelybe órákon keresztül méretarányosan berajzolgattam a villanykapcsolók, a bútorok vagy a fürdőszobai tartozékok helyét. A mai napig szeretem az ilyen aprólékos munkát: rajzolok, mérek, közben összeáll a kép a fejemben, majd színt és anyagot, textúrákat keresek a tervemhez (sokszor ezek kombinálása a legnehezebb). A cél mindig ugyanaz: a praktikus, meghitt otthon kialakítása. Amikor még a tér is működik, valóban elfér az asztal, jó helyre süt be a nap, az nagyon jóleső érzés tud lenni.
Nagy feladványok voltak nálunk mindig a gyerekszobák (négy gyerekkel hogyisne). A tetőtéri apró szobákba méretre készültek a bútorok. A mai napig megállják a helyüket, pedig már felnőttek a gyerekek, akiknek készültek – mégsem kellett lecserélni szinte semmit. Időtálló dizájn, könnyen takarítható felület, nekünk tetsző színvilág. Polcos rész, zárható tárolóhely, asztal nagy írófelülettel, kényelmes ágy: innen rugaszkodtunk el. A kedves kis részletek, a cuki kiegészítők teszik aztán egyedivé a teret, például a legóépítményekkel telerakott polc (a játékok egy évtizede már csak porfogók). Mégis ragaszkodunk hozzájuk, mert hisz ilyen és hasonló emléktöredékekből áll össze az életünk.
Bármikor, bárhol újrakezdeném!
Mifelénk nem ritka, hogy mikor a tágas, többemeletes, pincés házból kirepülnek a gyerekek, akik távoli városban, esetleg külföldön keresik a boldogulást, a nagy házban ott maradnak a szülők. Vagy épp egyedül az özvegy, oda várja alkalomadtán az unokákat, eszébe sem jut kisebb ingatlanba költözni. A nagy házban pedig marad minden ugyanúgy, évtizedek, fél évszázadok óta minden ugyanott. Ám a világban nincs mindenhol így, az idősebb generáció rugalmasabb: nyugdíjaskorban otthagy csapot-papot, hogy új ingerek érjék, új helyzetekkel találkozzon, kialakítson magának egy másik vagy harmadik életet. Nekem ez nagyon szimpatikus, merthogy a ragaszkodás néha le tud húzni (pincemélyre). Én bizony másképp járnék el, hipp-hopp fognám a kis füzetemet, és rövid időn belül felvázolnám a következő otthonomat.
S lehetne az bárhol! Országhatár sem állíthatna meg – főleg mert tájainkon nehéz apartmant találni tengerparti kilátással. Képzeletben már most pontosan tudom, hol lenne egy franciaablak, ahonnan kiléphetnék a fedett teraszra, s egy könyvvel a kezemben ejtőzhetnék a lemenő nap fényében, vagy csak elnézhetném, hogyan játszadozik az eső és a szél a tenger hullámaival. Na jó, megelégszem kevésbé giccses kilátással, elég valami dombocska, völgyecske; a lényeg, hogy szép természet vegyen körül, és ne betontömbök. Tárgyakhoz nem igazán ragaszkodom. Amit mindenképpen magammal vinnék, azok a könyveim, a zongorám és dédnagyanyám öröksége, a százéves biedermeier szekrények. Persze csomagolnék melléjük még néhány apróságot, pár kedves tárgyamat, hogy emlékeztessenek életem eddigvolt csodás otthonaira.
