Számtalanszor halljuk, hogy a művészek művésztelepen festettek, vagy itt és itt művésztelepet tartottak – általában szép természeti helyeken vagy kastélyok kertjeiben. Az adott művésztelep festői aztán nagyot fordítottak a művészet kerekén, annyira jelentős műveket alkottak.
A Bokros művésztelepen jártunk, ahol nagyon jól érezték magukat idén ősszel a festők, s a vendéglátók minden földi jóval ellátták őket. (Apropó: az is kérdés lehet, hogy miért fogad be valaki művésztelepet...) • Fotók: Dömötör Ede
Ahogy kiszálltam a kocsiból, valami különleges hangulat érintett meg. Bokrospusztán (Komáromtól nem messze) kilenc hektár föld, égig érő fák és valami semmihez sem fogható nyugalom fogadott. A csönd pedig nem a városi zajt negáló csönd volt, hanem az a fajta békét sugárzó, betakaró csönd, amit egyébként csak éjszaka tapasztalhatunk. A Bokros panzió amúgy vendégházként működik, meg lehet itt szállni, nyitott szívvel és kapuval várja azokat a vendégeket, akik csöndre és nyugalomra vágynak.
Vendéglátónk, Sámson Enikő: kertépítő mérnöknek tanult, s úgy érzi, itt, a majorban mezőgazdászként és háziasszonyként is a helyén van. A művésztelep „ellátását” is ő irányította: sütött, főzött, mindenkihez volt egy kedves szava...
Enikő, a házigazda
Hol is vagyunk? Izsa mellett, a bokrospusztai majorban. A Sámson család már vagy harminc éve burgonyát termeszt az egykori majorsági földeken. Nevezetes helyről van szó, ahol az épületek is szót érdemelnek – a 150 éves építmények eredetileg az esztergomi érsekséghez tartoztak, cselédek és mesteremberek éltek és dolgoztak itt.
Ma Bokros az agroturizmus egyik hídfője szeretne lenni, Enikőék élő tájházat létesítettek a régi műhelyekben: ez a mesterségek tárháza, s akár ki is próbálhatjuk a szerszámokat. (Nem csoda, hogy a hangulat a művésztelep festőit is megihleti.)
Sámson Enikőt a panzió konyhájában találom, ahol két hölgy segítségével éppen ebédet készít a művészeknek. Felcsillan a szeme, amikor megjegyzem, milyen különlegesen megnyugtatóan hat az emberre ez a hely.
– Mi is érezzük ezt, az első perctől kezdve. A spirituális vonzás talán annak köszönhető, hogy évszázadokon át az esztergomi érsekséghez tartozott – meséli mosolyogva. – A panzió a kúriában működik, ahol anno az érsekség intézője lakott: az építményt az izsaiak csak kastélynak hívták, nem véletlenül. A szocializmusban persze ledegradálták, a major állattenyésztő telepként működött, abban az időben nem becsülték a régit. Később aztán árverésre került, s nemigen érdeklődött iránta rajtunk kívül senki. Hét év kemény munkájával sikerült a majort kitakarítani, és mezőgazdasági vállalkozásunkat ideköltöztetni Izsáról. Számos régi épület és istálló volt az udvarban. Elsőként egy régi szolgálati lakást újítottunk fel, itt az öcsém, Szabolcs él a családjával: velük kis élet és gyerekzsivaj költözött a tanyára. Én a családommal bent a faluban lakom. A többi épület raktárként szolgál, itt tároljuk és csomagoljuk a burgonyát, vagyis egész évben szorgalmasan tevékenykedünk.
Az 1885-ben épült műhelyekben tájházat alakítottak ki, amely alkalmanként műteremként is szolgál... Mint például most, mikor művészek vendégeskednek itt.
Nagyon szép és jó, hogy új élet költözött a régi falak közé, és vele együtt vendégszeretet, de mégis hogyan került a testi táplálék mellé szellemi? – morfondírozok.
Enikő, mintha csak olvasna a gondolataimban, bele is kezd a történetbe. Egy olyan családban nőtt fel, ahol a gyökerek megtartására nagy hangsúlyt fektettek.
Édesanyja, Sámson Gizella (az izsai pacsirta) alapította Izsán a Búzavirág Éneklőcsoportot, édesapja, Sámson Ferenc pedig a Felvidéki Huszár és Hagyományőrző Egyesület aktív tagja (emellett családi cégük zászlóvivője, mindenese). Előbb a család, majd Enikő is elkezdte gyűjteni a csodás toledói hímzéssel készült terítőket, a falu színpompás, brokátselyemből készült rövid szoknyásviseleteit. Ezekről később Enikő Élő népviselet Izsán címmel egy káprázatosan szép fotósorozatot készített, s a kiállítást több településen is megcsodálhatták az érdeklődők.
– Több más kiállítás kurátoraként is tevékenykedtem már, nagy rajongója vagyok ugyanis a képzőművészeteknek – mosolyog Enikő. – A család régi barátja Dolán György festő: ha kicsikét is tudnék festeni, biztosan őt választanám mentoromnak. Őt és művésztársait látjuk most vendégül a művésztelepen.
Már sokszor hallottam a Dolán György festőművész által szervezett Bokros Nemzetközi Képzőművészeti Szimpóziumról, ahol idén is két héten át tizenkilenc művész alkotott a világ számos tájáról. Eddig még sosem jártam itt, ma már tudom: hiba volt.
A művésztelep
Dolán György még a nyolcvanas években Nyárasdon indította a művésztelepét, amelyik több megálló után Paton talált otthonra. Két évtized után azonban új helyszínt kellett keresniük. Nem ment könnyen, két évig nem is tudták megtartani a szimpóziumot.
Dolán György multimédiás művész a Pozsonyi Képzőművészeti Főiskola monumentális festő szakán diplomázott. „Mindenkinek ajánlom, hogy lépjen ki műterme zárt világából, és menjen világgá. Lásson, tapasztaljon, tanuljon új dolgokat, mert akkor tudjuk csak igazán értékelni azt, ami a miénk. A vége úgy is az, hogy visszatérünk a gyökereinkhez” – mondja.
– Egy reggel felébredtem, és az első gondolatom az volt, hogy a tanya tökéletes hely lenne a művésztelep számára – folytatja Enikő, akinek neve mára egybeforrott a művészteleppel. – Mintha csak megálmodtam volna... Rögtön felhívtam Gyurit, és közöltem vele, hogy a kezdeményezés mellé állunk. Azóta a családunk a fő támogató, de a barátaink is segítő kezet nyújtanak a művésztelep finanszírozásában. A részvétel az alkotók számára teljesen ingyenes, hálájuk jeléül alkalmasint itt hagynak egy-egy képet. Az idei év különlegessége, hogy a festőművészek mellett egy ifjú pozsonyi szobrásztehetséget, Martin Mjartant is vendégül láthattuk, aki egy elegáns fémszobrot hagyott a tanya közepén. A szobor diszkréten, mégis karakteresen simul bele a tájba...
Miközben az egykori magtár felé tartok, azon töprengek, milyen egybeesések vannak: pont egy hónapja a könyvesboltban nézelődve megláttam egy Vincent van Goghról szóló könyvet. A fülszövegben azt olvastam, hogy testvére, a műkereskedő Theo van Gogh kibérelte számára az arles-i „Sárga Házat”, ahová Paul Gauguin is beköltözött. Azontúl a házra úgy tekintettek, mint egy jövőbeli művésztelepre, ahol majd nagy művek fognak születni...
A sors fintora, hogy ezekből a tervekből nem lett semmi, így az akkori festők továbbra is a Párizstól egyórányira fekvő fontainebleau-i erdőbe vonultak vissza. Az itteni művésztelepet barbizoni iskolaként emlegetik, mert a festők, mikor megéheztek, festékfoltos öltözetben csak úgy besétáltak a faluba, Barbizonba, ahol a fogadósok kis kockás abrosszal megterített asztalokkal várták őket. Az itt kialakult alkotói közösség híre eljutott Nagybányára is, ahol ennek hatására megalakult az első magyarországi művésztelep – de később ugyanolyan híres volt (Ferenczy Károlynak és Czóbel Bélának köszönhetően) a ma is működő szentendrei művésztelep. Vajon mi az a plusz, amit a művésztelepek nyújtanak, ami miatt sikerük százötven éve töretlen? Mit nyújt a Dolán György nevével fémjelzett Sympat szimpózium?
Helyben vagyunk, a régi magtárban!
Az egykori magtárban lenyűgöző látvány fogadott: tizenkilenc művész sürgött-forgott, akik hét országból (Svájc, Csehország, Franciaország, Ausztria, Magyarország, Mexikó, Szlovákia) érkeztek. Két hétig alkottak, most pedig finiseltek. Közülük a többség már a kora esti kiállításmegnyitóra készült, ám akik még dolgoztak, azok elképesztő összpontosítással, a flow sodró állapotában próbáltak eljutni az utolsó ecsetvonáshoz.
A régi paraszti világ tárgyi emlékei – a lócák, a kredencek, a szőlőprés, a lószerszámok és még sok más rekvizitum – közé elképesztő módon besimultak a bögrékben, csuprokban, üvegekben várakozó különböző vastagságú ecsetek, az egészen vékonytól a szobafestő pemzliig. De voltak itt van Gogh arcát és nevét viselő festékes tubusok, különféle festékes flakonok és paletták is: a kékek, zöldek, sárgák, vörösek és barnák végtelen számú árnyalatai aztán szépen visszaköszöntek az alkotásokon.
Szűcs Gábor 19 képet festett a két hét alatt...
– Több művésztelepen is jártam már. Háromszor voltam a bécsi Agora művésztelepen, egyszer Burgenlandban, majd egy New York-i művészrezidencián, illetve többször jártam Erdélyben – meséli a somorjai Szűcs Gábor multidiszciplináris művész-tanár. – Idén Long Islanden volt lehetőségem egy hónapig festeni, áprilisban pedig Mexikóban töltöttem egy hónapot egy művésztelepen. Egyszóval sokat dolgoztam az elmúlt hónapokban, így már jócskán ki voltam éhezve arra a nyugalomra, amit a Bokros tanya tud nyújtani. Ez a nyugalom visszatükröződik a képeimen is. Két éve voltam itt először, s akkor is nagyon élveztem. Úgy éreztem magam, mint a szomjas vándor, aki elér az oázisba.
– Itt félretehettem a hétköznapi elfoglaltságokat, és kizárólag az alkotásra koncentrálhattam. Tetszik, hogy nincs tematikai megkötés, nagy művészi szabadságban alkothatunk. Az is sokat jelent, hogy nem kell gondolkodnom például azon, hogy másnap mit fogok enni. Főznek ránk, mégpedig kiválóan. Gondoskodnak rólunk. Semmi másra nem kell fókuszálni, csak az alkotásra. Adva volt a tér és a lehetőség arra, hogy nagyobb képeket fessek. Mivel több festékréteget egymásra vivő technikával dolgozom, míg az egyik réteg szárad, addig egy másik képen is dolgozhatok. Így a szimpózium végére 19 alkotással készültem el.
Ráadásul ismét nagyon jó társaság jött össze. Esténként remek beszélgetések alakultak ki. Kortárs művészeti témákat boncolgattunk, kutakodtunk a művészettörténetben. Óhatatlanul is hatással vagyunk egymásra, és inspiráljuk egymást.
Egyedül a vászonnal
Miközben nézem a képeket, azon tűnődöm, mi történik akkor, amikor a művész valóban magára marad az érzéseivel – és a nyers vászonnal. Amikor elcsendesedik minden külső zaj, és már csak a belső képek, benyomások, emlékek és hangulatok beszélnek. Ilyenkor bármi megtörténhet, ahogy egy író képzeletében is bármiből történet születhet: a festő számára inspiráció lehet egy régi Singer varrógép, a portán kóborló macska vagy épp az októberi Duna zavaros hullámai.
S hogy mit kezd ezekkel az élményekkel? Ez már teljesen egyéni. Van, aki szürreális, valóságon túli képekben, más absztrakt foltokban vagy épp figurális kompozíciókban meséli el mindazt, amit momentán a világból meglátott. Mégis minden eltérő stílus és megközelítés mögött ott húzódik valami közös, valami nehezen megfogható, de nagyon is érezhető: ez pedig a művészi látásmód. Az a fajta figyelem, érzékenység és kíváncsiság, amellyel a festők, szobrászok és más alkotók új értelmet tudnak adni a mindennapi dolgoknak, legyen az egy tárgy, maga a táj vagy egy mozdulatnyi fény a tájház ajtajában.
– Olyan is volt, amikor negyvenhárom művész alkotott a szimpóziumon – emlékezik vissza a régi időkre Dolán György, a telep megálmodója. – Ám az már sok volt, nehéz volt koordinálni a tábort. Húsz-huszonkét főnél húztuk meg a maximális létszámot. Igyekszünk megszólítani a fiatal alkotókat és a tehetséges főiskolásokat is. Fontos a tehetséggondozás, próbáljuk egyengetni a fiatalok útját, mert igenis hatnak egymásra a különböző generációk. Annak idején hat évig éltem Afrikában, hosszabb időt töltöttem Indiában és Perzsiában, de bejártam Nyugat-Európát is. Az új kultúrák, emberek, tájak sokat hozzáadnak az ember látás- és gondolkodásmódjához. Mindenkinek ajánlom, hogy lépjen ki műterme zárt világából. Lásson, tapasztaljon, tanuljon új dolgokat, mert akkor tudja csak igazán értékelni azt, ami a miénk. Az ember a végén ugyanis mindig visszatér a gyökereihez.
A régi magtárban egyre nagyobb a nyüzsgés, már felkerültek a galéria falára az alkotások. Lassan kezdődhet a kiállítás megnyitója, amit a házigazdák nevében fiuk, Paulisz Bence (aki szintén tevékenyen részt vesz az alkotótábor szervezésében) nyit meg Dolán Györggyel. Az alkotások jól mutatják, hogy a résztvevő művészek más és más személyiségek, hiszen mindnyájan más-más technikával (akvarellel, olajjal, akrillal, homokkal, gittel) örökítették meg a Bokrospuszta ihlette témáikat.
Mit írhatnék zárszóként?
A Sámson család egyik álma, hogy az évek során nekik ajándékozott jelentős mennyiségű műalkotásnak egy állandó galériát alakítsanak ki. Ezzel pedig Enikő kultúrmissziója új értelmet nyerhet, mert bár a művészetekben mindig inkább a férfiak álltak az előtérben, akadtak nők, akik nélkül ma sokkal szegényebb lenne a művészeti világ. A mecénások között is sok nő volt: ilyen mecénás volt az amerikai Peggy Guggenheim, aki megalapította a velencei múzeumot, vagy épp Johanna van Gogh, aki kulcsszerepet játszott abban, hogy sógora neve nem merült feledésbe. Vagy ott van Virág Judit, az első magyar aukciósház megalapítója. Egy napon talán Enikő is ott lesz azok között, akikről a hazai művészeti kiadványok írnak, hisz a nők nagy erővel képesek előrevinni a művészetet.
