Mikor rögtönzött felmérést végeztünk olvasóink között, hogy kiről szeretnének olvasni, Pálffy István, a neves tévés volt az egyik, aki győzött.
Közben azt is megtudtuk, sok olyan dolog van, ami Szlovákiához köti: ilyen például régebben megjelent könyve, melyben finom ízek és jó vendéglők után barangol tájainkon.
– Köztudott Önről, hogy okleveles építészmérnök. Gyermekkorában is ez a cél lebegett a szeme előtt?
– Kicsit hihetetlenül hangzik, de az az igazság, hogy pontosan én sem tudom, miért az építészet mellett döntöttem. Abban az időben, amikor pályaválasztás előtt álltam, meglehetősen kötött és kényszerekkel teli világot éltünk. Erős szocializmus „dúlt”, ami az átlagember életét igencsak befolyásolta. A politikai háló olyan sűrűn lefedte az országot, hogy a lakosság szinte fulladozott. Ebben a légkörben nem beszélhettünk szabad döntésekről, mivel az egyéni szabadság erőszakos társadalomban nem tud érvényesülni. Engem is nagyon sok irányból befolyásoltak a szüleim, barátaim, osztálytársaim. Kíváncsi természetű gyerek voltam, és minden érdekelt. Némi túlzással azt mondhatnám, kis polihisztor voltam. A szellemi és fizikai kihívásokat egyaránt kedveltem. Ma már úgy látom, hogy tizennyolc évesen még nem voltam elég érett ahhoz, hogy megalapozott döntést hozzak a jövőmről. A társadalomtudományok, nyelvek ugyanúgy vonzottak, mint a reál tudományágak.
Végül az építészet mellett döntöttem. Meg nem bántam – bár kiderült, hogy az építészet nem az én pályám, másra vagyok elhivatott –, mert az egyetemi éveim alatt rengeteget tanultam. A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen remek tanáraim voltak, híres építészek, híres professzorok. Öröm volt odajárni, és igazi megtiszteltetés volt velük találkozni.
– Az egyetemen szerzett tudását kamatoztatta a gyakorlatban is?
– Hat évig dolgoztam a szakmámban mérnökként, majd letöltöttem a kötelező sorkatonai szolgálatot. Terveztem, beruházásokat irányítottam, az építőipar minden területén megfordultam, és nyugodt szívvel kijelenthetem, ma is állnak a házak, melyeket terveztem. Majdnem tíz évet töltöttem el az életemből azzal, hogy kerestem az utamat. Nem mintha döntésképtelen lettem volna, az okok az akkori rendszerhez vezethetők vissza, mely korlátok közé szorított. Ki merem mondani, hogy emiatt igenis van bennem némi harag, mert ez az én életem, és abból senki ne vegyen el semmit! Hogy én hogyan élem az életemet, a mindennapjaimat, az legyen az én egyéni felelősségem!
– Hogy került a média világába?
– A családomon belül mindig is voltak dinasztikus tradíciók, és a családi hagyományok sokat nyomnak a latban. Nagyapám és nagybátyám újságíró volt. Édesapám, Pállfy István irodalomtörténész pedig amellett, hogy egyetemi tanár volt, szintén több könyvet publikált. Láttam, hogy milyen megalkuvás, opportunizmus szükségeltetik ahhoz, hogy itt valaki előrehaladjon. Talán éppen ezért nem akartam elindulni ezen a pályán. Majd amikor a rendszer változni kezdett, akkor váltottam én is: úgy éreztem, a közéletben a helyem, itt van feladatom.
– Milyen volt a szüleivel való viszonya?
– Amikor a Pálffyction című pályaregényem megírásához készülődtem, összeszedtem a családi emlékeket is. Sokan kérdezték, hogy miért ír az ember fiatal fejjel ilyesmit, de számomra ez egy életszakasz lezárása volt (hiszen akkor mentem vissza a kereskedelmi csatornától a közszolgálati televízióhoz). A könyv sokat segített abban, hogy az addig igencsak bonyolult családi kötelékeket rendezzem. Édesapám nagy „önmegvalósító” volt, rendkívüli bizonyítási vágy munkálkodott benne. A cél elérése érdekében az utolsó leheletéig dolgozott. Gyakorlatilag az egyetemi katedráról vitték a kórházba, és egy látszólag hirtelen betegség vitte el. De ennek az előjelei már ott voltak, mi ezt az orvos öcsémmel észleltük. Sőt, szerintem ő maga is tudatában volt az állapotának, csak nem mutatta előttünk, hogy tudja, mi vár rá. Érdekes, hogy életének ez az utolsó három éve meghatározó jelentőségű volt a kapcsolatunkban. Ekkor, ha megkésve is, de megtaláltuk az egymáshoz vezető utat. Megtanultunk őszintén beszélgetni egymással, megérteni egymás nyelvét.
– Ezek szerint gyermekkorában nem igazán volt felhőtlen a viszonyuk.
– Inkább úgy mondanám: nem volt igazi apa-fiú kapcsolatunk. Egyszerű hétköznapi emlékeimből édesapám teljesen kiszorult: nem emlékszem arra, hogy velünk, gyerekeivel közös programokat szervezett volna. Mindig nagyon későn járt haza, és gyakran még otthon is folytatta a munkáját. A hajnal pedig a konyhában talált rá, ott verte a régi, megkopott írógépének billentyűzetét. Egyetlen nap a vasárnap volt, amikor a délutánt a családnak szentelte. Az ő életét teljesen kitöltötte a munka: ha velünk volt is, igyekezett „körön kívül maradni”. Láthatatlan falakat emelt maga köré, amelyeken akkor nem tudtunk áttörni. Sajnos, édesanyám is igencsak elfoglalt volt, hiszen a pedagógiai munkája mellett rámaradt az egész háztartás terhe, így túl sok ideje neki sem volt ránk. Szüleim rengeteget dolgoztak, mert szerettek volna a lehető legtöbbet nyújtani nekünk, megadni minden lehetőséget a kitöréshez. Ez pedig sikerült nekik, megkaptuk tőlük azt a szellemi útravalót, amely segített minket abban, hogy érvényesülni tudjunk. Az pedig, hogy nem sikerült velünk akkor mély lelki kapcsolatot kialakítaniuk, nem csupán az ő hibájuk – már amennyiben ezt valamiféle mulasztásnak tartjuk –, hanem az egész akkori társadalmi rendszeré is. Ma már más a világ, másak a társadalmi modellek, másak a gyermeknevelési szempontok.
– Ön mennyi időt tud munkája mellett a családjára fordítani?
– A mai társadalomban is csak keveseknek adatik meg, hogy annyi időt tölthetnek el a gyermekükkel, amennyit az igényel. A jelenlegi gazdasági helyzet nem kedvez a családoknak, rengeteget kell dolgozni már azért is, hogy egy család átlagos életszínvonalon tudjon működni, hogy ne morzsolódjon le a szegénységküszöb határára. Igaz, vannak bizonyos társadalmi csoportok, melyeknek a versenyhelyzet kedvezett. Főleg a jogászok, közgazdászok helyzete javult, hiszen ezekre a szakmákra nagyobb lett a kereslet. Azok viszont, akik az ipari termelésben voltak alkalmazva, nagy számban váltak munkanélkülivé. Számukra a társadalmi átrendeződés nem javulást hozott, hanem válságos élethelyzetet. Én szerencsés vagyok, mert nekem sikerült egy húzó versenyágazatban, a média világában elhelyezkednem, ezáltal a családom helyzete jobb. Nekem nem kell annyit robotolnom, mint a szüleimnek kellett annak idején, hiszen viszonylag biztos egzisztenciával rendelkezem.
Ráadásul szerencsés természetűnek mondhatom magam, mert nincsenek nagy igényeim. Igyekszem a tőlem telhető legtöbb időt tölteni a családommal, de a velük töltött idő még így is kevesebb, mint szeretném. Pontosan ezért az utóbbi időben igyekszem a munkában saját magamnak korlátokat szabni, mert mindent nem lehet. Rengeteg a felkérés, mindenhová nem is tudok elmenni, de a határon túli magyarok helyzetét nagyon fontosnak tartom, ezért ide mindig szívesen jövök.
– A hírek világában eltöltött évek alatt nagyon sok rossz történéssel, eseménnyel szembesült. Nem lesz ettől az ember egy idő után óhatatlanul is pesszimista?
– Nem tudom, hogy a mai világban mitől lenne az ember optimista. Persze vannak, akik eleve úgy gondolkodnak, hogy a világ szép, és az emberek jók. De az ő optimizmusukat is a rossz táplálja. Ha nem szembesülnének hazugsággal, szörnyűségekkel, kizsákmányolással, akkor nem tudnának rácsodálkozni a szépre, értékesre, a jóra, ami körülveszi őket.
– Köztudott, hogy nagyon szeret fotózni, önálló kiállításai is voltak. Mikor jött az életébe a fotózás mint vizuális kifejezési forma?
– A nagymamám kicsit habókos, művészlélekkel megáldott testvére, aki amellett, hogy festett, csodás fotókat készített. Talán hatéves lehettem, amikor először kezdett bevezetni a fényképezés rejtelmeibe. Végtelen türelemmel magyarázta, hogy mire van a lencse, hogyan kell fókuszálni. Akkor még csak fekete-fehér képeket lehetett készíteni. Mégis egy életre megfogott. Mindezekből kiderül, hogy mindaz, ami gyermekkoromban meghatározó volt, most is végigkíséri életemet.
