Édesanya és fia ül velem szemben. (Édesapa addig felfedezi Dunaszerdahely utcáit.) Lelkesen mesélnek, szinte egymás szavába vágva, befejezve a másik gondolatait. Süt róluk a boldogság. Nem mások ők, mint Érdi Tamás zongoraművész és édesanyja, É. Szabó Márta. Látszik, hogy össze van fonódva az életük. Tamás ugyanis születésétől kezdve nem lát. Lelkesen mesélnek nekünk koncertekről, fesztiválokról, közös élményeikről.
„Hatéves volt Tamás, amikor kihívott a teraszra, és azt kérdezte: »Hallod, hogy Chopint énekelnek nekem a madarak?« – emlékezik Márta. – Az pedig csak hab a tortán, hogy azóta már felfedeztek Chopin-motívumokat a madarak énekében, sőt pentaton dallamokat is. Hát nem fantasztikus?”
Érdi Tamás zongoraművész a családjával fotó: Dömötör Ede
Kitört a madárhangverseny
Érdi Tamásról, a vak zongoristáról édesanyja könyvet írt: a könyvben végigkíséri Tamás nem mindennapi sorsát születésétől kezdve – sőt még annál is korábbról – egészen a világhírig. É. Szabó Márta anno a Cimbora és számos más, főleg gyermekeknek szánt televíziós műsor szerkesztője volt. Az édesapa, Érdi Sándor pedig a Stúdió egykori főszerkesztője és műsorvezetője. A könyv az „Akinek a madarak is Chopint énekelnek” címet viseli – Tamásnak ugyanis többször énekeltek a madarak. Éppen Kuvaitban voltak, Tamás egy gazdag házban tudott csak gyakorolni, mert akkor még nem igen volt divat ott a zongora. Az óriási hallban nőtt egy fa – mert nyitott volt a tető –, és a fa alatt állt a zongora. Látszott a hangszeren, hogy nem nagyon nyitogatták eddig. Mikor aztán Tamás gyakorolni kezdett, a fán tucatjával megjelentek a madarak, és a feje fölött csivitelni kezdtek. Kitört a madárhangverseny...
Miért éppen a zongora?
– Tamás, miért éppen a zongora? – kérdezzük a vak zongoristától, aki csodagyerekből lett meghatározó művész. Útjaazonban nem volt kanyaroktól mentes.
– Amikor gyerekkoromban először találkoztam a zongorával, ez volt az a legelső tárgy, ami nem ütött meg, hanem válaszolt. Megörültem, és érdekelni kezdett, mit lehet belőle kihozni. Olyannyira, hogy a szüleim nem tudtak tőle elszakítani. Kérték, hogy menjek ki a friss levegőre játszani, de én csak a zongora hangjaival játszadoztam. Először a La Marseillaise dallamát kezdtem különféle hangnemben lepötyögni. Később Schubert Pisztrángötösének híres dallamába szerettem bele, még bal kezes kíséretet is kitaláltam hozzá. Ennek aztán híre ment, mert édesanyám egy tévéforgatás szünetében mesélt rólam Kocsis Zoltánnak.
A neves karmester egyszer azt nyilatkozta egy újságírónak, hogy Tamás olyat hall, amit mi nem, és játékát finomságai miatt chopini mértékkel kell mérni. Kocsis Zoltán Tamás mentora volt haláláig. Ő mondta Tamás édesanyjának, hogy a tehetségét ápolni kell, hiszen az önmagában semmit sem ér; és megszerezte Becht Erika telefonszámát...
– Erika lett a tanárom, aki a mai napig egy speciális módszerrel tanítja az új darabokat: valójában a kottát pótolja nekem – folytatja Tamás. – Egyébként pedig mindig mellettem állt. Amikor Moszkvában megnyertem tizenötévesen egy nemzetközi zongoraversenyt, tragédia történt a családban. Balázs bátyám motorbaleset miatt kórházba került. Én úgy ültem a zongorához Moszkvában, hogy érte fogok játszani, és meg fogom menteni. Sajnos, nem sikerült, Balázs kómába esett. Édesanyámnak haza kellett repülnie, és Erika maradt ott velem.
Márta: Jelcin felesége nyitotta meg azt a moszkvai rendezvényt, délután 5 óra volt. Tamás a fülembe súgta: „Nincs életveszélyben Balázs?” Valamit megérzett, mert pont akkor esett kómába, és többé már nem ébredt fel.
Tamás: Egyszer álmomban megjelent, s kérte, hogy vigyázzak a mamára. Ő most már az égi csatamezőkön száguldozik, sajnálja, hogy elhagyott minket. Sosem fogom elfelejteni.
– Milyen volt vele a kapcsolatod?
– Nagyon jó, 12 évvel volt idősebb nálam, sokat játszott velem. Örökké hiányozni fog. A másik bátyám, Zsolt könyveket ír, a kastélyok szerelmese – egyébként a felvidéki kastélyokat azért ismerem jól, mert a könyveit felolvasta nekem kazettákra.
– Ezek szerint szereted, ha felolvasnak neked?
– Igen. Édesapám hatéves korom óta minden este olvas nekem, számomra ez a nap egyik fénypontja. Így a világirodalom összes nagy művét megismerhettem. Most épp az ókori Egyiptomról olvasunk. A zenén kívül a történelem és a szépirodalom is érdekel. Réka, a feleségem belépése az életembe izgalmas fordulatot jelentett. Ő tökéletes érzékkel rájött, hogy mire van szükségem, és mennyire fontosak nekem a könyvek.
– Ezt azt jelenti, hogy ő is felolvas neked?
– Először a többkötetes Vásáry Tamás-életrajzot olvasta fel, majd kedvenc Chopin-világomba kalauzolt el egy kanadai zenetudós segítségével. Sőt, Réka újabb és újabb csodákat talál ki. Elkezdtük járni az országot, érdekes városokat fedeztünk fel, és szinte minden évben elutazunk külföldre. A városokban Réka kamerával rögzíti, amit lát, közben mesél, mesél. Otthon pedig görög, olasz, francia napokat tartunk, elővesszük a felvételeket, szól a görög vagy az olasz zene – és emlékezünk. Ilyenkor Réka olasz ételeket főz, olasz bort iszunk: és az emlékek megelevenednek, rögzülnek.
Megismerkedésük Rékával romantikus volt, a rajongó találkozása a nagy művésszel: Tamás a Művészetek Palotájában koncertezett, s játéka olyan nagy hatással volt Rékára (aki épp a születésnapját ünnepelte), hogy írt Mártának egy lelkes hangú köszönőlevelet. Ő pedig átirányította, hogy írjon egyenesen a fiának, hisz van egy hangosan felolvasó komputere. Ezután kezdtek levelezni, Tamás meghívta Rékát a a következő koncertjére, majd színházba, operába – s igazából nem is a zenéről, hanem teljesen hétköznapi dolgokról kezdtek beszélgetni...
Miért pont azok a művek – és nem mások?
Érdi Tamás egy hibás inkubátor következtében vesztette el a látását. Mint mondta, tanára, Becht Erika most is egy speciális módszerrel, a darabok újrakomponálásával „láthatóvá” teszi számára a kottát.
– Mi alapján választod ki, hogy melyik zongoradarabot fogod játszani?
– Mindig azt a művet választom, amelyik megszólít vagy épp megtetszik. De nemcsak a dallamvilág, hanem a mű háttere, a zeneszerző lelkiállapota is érdekel – és a kor, amikor élt. Például Liszt Ferenctől A Villa d’Este szökőkútjait azért is szeretem, mert először Tivoliban játszhattam, ahol Liszt komponálta. Sétáltam a parkban, ahol ő is sétált, hallgattam a szökőkutak csobogását és a fák susogását... Elhatároztam, hogy Rékának is megmutatom a helyet. Hát nem le volt zárva minden, amikor ott jártunk? Egyébként Liszt Sposaliziójával kértem meg Réka kezét, igazából meglepetésnek szántam. Csak leültem náluk a zongorához, és eljátszottam a darabot... Senki nem tudta a családból, hogy mire készülök. A Sposalizio egyébként nem más, mint a bibliai történetből Mária eljegyzése.
Tamás mindig utánajár a műnek: mikor írta a szerző és milyen indítékból? Fontos, hogy mindent megtudjon a műről, akkor érzi igazán magáénak. Szereti meglátogatni a zongoraművekkel kapcsolatos helyszíneket. Legutóbb Mallorcán járt a feleségével, és elmentek a valldemossai kolostorba, ahol Chopin prelűdjei születtek.
– Csodálom Chopin akaraterejét, emellett érzem a szenvedést is a műveiben – mondja Tamás. – Mert micsoda lelkierő kellett, hogy a betegsége ellenére is komponálni tudjon. Tuberkulózisa volt, s az akkor még gyógyíthatatlan betegségnek számított. Csak csodálni lehet a teljesítményét! Varsóban minden nyáron megrendeznek egy világhírű Chopin-fesztivált: 7-8 ezer lengyel ünnepli ilyenkor kedvenc zeneszerzőjüket. Legalább hatszor játszottam már a hatalmas Chopin-szoboralatt. Az ilyen élmények aztán inspirálnak – így hoztunk létre itthon is egy nyári fesztivált Klassz a pARTon! névvel.
– Ez a fesztivál ugye a Balatonnál van?
– Idén nyáron már tizenegyedik éve lesz, hogy megszólal a klasszikus zene a Balaton körül. Legalább 20-25 vízparti városban várnak bennünket nyárestéken, és egyre többen – sokan itt fedezik fel, hogy nem is olyan komoly ez a komolyzene.
– Kikkel koncertezel itt?
Tamás: Gyerekkoromban egy évtizeden keresztül édesanyám szervezett egy nemzetközi alkotótábort, ahol a határon túli Cimbora-rajongókat is fogadtuk, akik hozták magukkal a szlovák, román, szerb és kárpátaljai barátaikat is. Sokszínű volt ez a tábor, de nem csak koncerteztünk: voltak köztünk filmesek, versírók, képzőművészek, és szinte minden este játszottunk valahol. Vagy 70 tévéműsor készült a két hét alatt. Nos, ezek a – ma már híres – művészbarátaim boldogan jönnek vissza erre a fesztiválra.
Márta: Tamást mindenhol megszerették, ahová csak koncertezni mentünk. Egy kuvaiti eseményen például a város híres iszlám múzeumának igazgatója – akinek volt egy amerikai iskolája – odajött hozzánk, és megkérdezte, játszana-e másnap Tamás az ő iskolájában is. „Miért is ne?” – mondtuk. Akkora volt a siker, hogy az iskola Mozart rajongóvá vált. Hosszú ideig postán jöttek utánunk az arab nyelvű levelek, rajzok, versek. Az igazgató egy szép levélben megköszönte Tamásnak, hogy elvarázsolta Mozart-koncertjével a gyerekeket, és küldött egy ezerdolláros csekket.
Minél több néző, annál több koncert!
Márta itt megjegyzi, hogy ez volt a tizenéves Tamás életének első honoráriuma. Az meg szinte mesébe illő, hogy az igazgató úr fia, Tarek olyannyira megszerette a zenét, hogy évekig visszajárt a táborba. Kilencévesen felültették a szülők a repülőgépre Kuvaitban, Mártáék pedig Budapesten levették. Minden alkalommal sírva búcsúzott tőlük... És hogy ki volt a legkedvesebb barátja? A dunaszerdahelyi Sandra, akire hamar rátalált, mert a táborban ő beszélt legjobban angolul, ezért Tarek el sem mozdult mellőle. (Hab a tortán, hogy interjúnk Tamás dunaszerdahelyi koncertje után készült, ahová Sandra anyukája, a komáromi színház egykori színésznője, Kucman Eta hívta meg. Ők ugyanis jó barátnők voltak Mártával.)
Érdi Tamás édesanyjával, Mártával, fotó: Dömötör Ede
Tamást örök kapocs köti édesanyjához. Befejezik egymás mondatait, a dunaszerdahelyi koncerten édesanyja minden darab előtt odatette a kezét a zongora széléhez. Ő volt az, aki ki- és bekísérte a zongoraművészt.
Tamás: Gyerekkoromban minden koncertemre a szüleim szállítottak. Igazából tehát nekik is részük volt a sikereimben...
Márta: Kanadában úgy hirdették Tamás két lemezét, hogy Pianist Bocelli. Tamás ugyanis a Királyi Zeneakadémiára járt Torontóba, ott szerzett művészdiplomát. Az American Record Guide újságíróitól pedig olyan lelkes kritikákat kapott, hogy ezeket azóta is idézik. Az egyik kijelentette: Érdi Tamás Mozart-zongorajátéka az emberi lélek bátorságának és rugalmasságának a testamentuma.
– Neked ezek a dicséretek mit jelentettek?
Tamás: Ösztönöztek. A pozitív kritikák és a díjak is. Nekem az az örömöm, hogy minél többet tudjak koncertezni, minél több embernek szerezzek örömet. Szeretem érezni, hogy ott vannak körülöttem a hallgatóim, és velem együtt lélegeznek. Ezért érdemes gyakorolni!
A beszélgetés végén megtudom: bár lenne lehetőség, hogy újabb műtét vagy műtétek által visszanyerje valamilyen mértékben a látását, Tamás nem gondolkodik ilyesmiben. Nem kockáztatja a zenei kincset, amit a fejében őriz – és a világból csak annyit enged közel magához, amennyire igénye van. Érzékeny ember, érzékeny művész. Nem akar látni. Nem szereti ezt a mai világot, nem érti, milyen jogon támad egyik ember a másikra... Réka szemén keresztül szemléli a világot – és ez neki tökéletesen elég. Így teljes az élete, így boldog.
