Tisztelt Szerkesztőség! Végső elkeseredésemben döntöttem úgy, hogy Önökhöz fordulok a gondommal, mert egyszerűen nincs senki, akivel megoszthatnám a bánatomat.
A legrosszabb, hogy magányomat, szomorú gyermekkoromat a szüleimnek köszönhetem, akik – „mi a legjobbat akarjuk neked” mondatot szajkózva – teljesen tönkretették az életemet. Fiatal vagyok, és a barátom szerint nagyon szép. Mégsem tudok örülni az életemnek.
Anyu szerint hálátlan vagyok, hiszen ők mindig mindent megadtak. De a márkás ruhákért, egzotikus utazásokért cserébe megfosztottak szabadságomtól és a gondtalan diákévektől. Reggel anyu visz az iskolába, és tanítás után már az iskola előtt vár rám. Nem mehetek soha be a városba az osztálytársaimmal, nem jöhet el hozzánk senki, mert szerintük hozzám nem méltó, hogy a csőcselék gyerekeivel „lepaktáljak”.
Hosszú ideig tűrtem ezt az életformát, de amikor tavaly rám talált a diákszerelem, minden megváltozott. A barátom megért ugyan, de egyre többet panaszkodik, és én igazat adok neki, hiszen egy kapcsolat nem állhat csupán az órák közti szünetekben eltöltött beszélgetésekből és egy-egy titokban adott pusziból. Mindketten többre vágyunk. Szeretném, ha én is elmehetnék vele moziba, szórakozni, mint a többi osztálytársnőm. Csak abban reménykedtem, hogy ha elkerülök Pestre egyetemre, ott már nem lesz a szüleimnek lehetősége arra, hogy testőrként kövessenek, állandóan ellenőrizzenek, és többet lehetek majd a barátommal is. Tévedtem.
Először is kijelentették, hogy őket az én buta kis álmaim nem érdeklik, és megtiltották, hogy szociológiára jelentkezzem, mert az szerintük csupán egy áltudomány. Ráadásul az elvégzése után lehetetlen érvényesülni.
Az elkeserítő csupán az, hogy számukra az érvényesülés fogalma egyet jelent a harácsolással. Bezzeg ők! Már hányingerem van, ha ezzel kezdődik a mondanivalójuk. Belefáradtam a rongyrázásukba, kivagyiságukba. Azt hiszik, hogy csak az a teljes értékű értelmiségi, aki a jogi egyetemen szerzett diplomát. Értelmiségi?! Néha olyan közönségesen, ocsmány szavakat üvöltve veszekszenek, hogy még az emeleti szobámban is hallani minden egyes szitkot.
Szörnyetegnek érzem magamat, hogy nem tudom elfogadni a saját szüleimet. Már megfordult az is a fejemben, hogy az érettségi után itt hagyom őket. De félek. Nem ismerem az embereket, nem tudom, hogyan működik a világ, hiszen elzártan, burokban éltem. Az átlagemberek gondjait csupán hallomásból és a médiából ismerem. Nálunk soha nem az volt a kérdés, hogy esetleg be tudjuk-e fizetni a lakbért, hanem az, hogy befektetésként vegyünk-e még egy lakást. Ha szót fogadok nekik, akkor tanulhatok évekig olyasmit, ami egyáltalán nem érdekel. És elveszítem az egyetlen embert, aki szeret. Viszont félek, milyen lenne az életem a szüleim anyagi támogatása nélkül, a már megszokott biztonság és jólét nélkül. Nem ismerem a pénztelenséget, számomra a szegénység ijesztő. Mit tegyek? Mi lenne a helyes döntés?
K. E.
Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket! Amennyiben szeretnék velünk és olvasóinkkal megosztani örömüket, bánatukat, problémáikat, szívesen állunk az önök rendelkezésére: akár névtelenül vagy álnéven is írhatnak. Kérjük, az ímél tárgya ,,LEVÉLTITOK'' legyen!
Ímélcímünk: office [at] ujno.sk
