– Mi még a réz gyertyacsipeszekre, az aranyhajra és a szikrázó csillagszóró sercegésére emlékszünk. Ám az ünnep változik – mondja riportalanyunk, Liszka József néprajzkutató. – Ma műrózsákat és balerinát rakunk a karácsonyfára, de sebaj, ebből is népszokás lesz egyszer! 
 
– A köztudatba, és ahogy látom, az újságírók gondolkodásába is alaposan befészkelte magát az a tévhit, hogy a néprajzkutatás tárgya csak valami régi, veszendő dolog lehet – sóhajt fel Liszka József. – Miközben a néprajz nem archaizmusokat, régiségeket kereső tudomány, hanem művelődési. Jelenségeket vizsgál és értelmez. Ezért is törekszünk arra, hogy a jelenben történő változásokat is dokumentáljuk. Az egyik jelentős változás térségünkben például az adventi koszorú elterjedése volt 1989 után. Addig mi ilyet legfeljebb az osztrák televízió műsoraiban láthattunk, hiszen Németországban már a 19. század elején meghonosodott. (1839-ben egy német evangélikus lelkész felfüggesztett egy szekérkereket 24 gyertyával, s minden nap eggyel többet gyújtott meg rajta.) Az adventi koszorú nálunk sokáig teljesen ismeretlen volt. Nem valamiféle ősi magyar szimbólum – mint azt páran ma is gondolják. A növekvő fényt szimbolizálja: ahogy közelebb kerülünk a karácsonyhoz, úgy gyújtunk meg mindig eggyel több gyertyát. Így erősödik a fény, jelezve a Megváltó születését. Ezzel sokan a mai napig nincsenek tisztában. A Fórum Intézet égisze alatt 1999-ben készítettünk egy néprajzi kérdőíves felmérést Dél-Szlovákia területén: azt próbáltuk felmérni, hogy a lakosság menyire ismeri az adventi koszorút. Sokan csupán a karácsony közeledtével szerezték be, és mivel nem tudták, hogy mi a négy gyertyának a funkciója, egyszerre gyújtották meg azokat. Akkoriban a magasan iskolázott, katolikus fiatal felnőttek közt volt a legnépszerűbb. Tíz évvel később, amikor megismételtük a felmérést, már a megkérdezettek száz százaléka ismerte. Időközben egyre közkedveltebbek lettek a kopogtató koszorúk és egyéb ablak- és ajtódíszek is. Ami a néprajzkutató szemszögéből nézve most igencsak érdekes, az a városi tereken megjelenő hatalmas adventi koszorú, amit a lakosok együtt díszítenek. Mindenki ráakaszthatja a saját díszeit, amitől még inkább a sajátjának érezheti. 
 
– A karácsonyi jelképek valóban változnak. Elég végignézni a lakberendezési boltok kínálatán. A karácsonyfadíszek között van minden: sárkányok, flamingók, pávák és balerinák, na meg glitteres művirágok minden mennyiségben!
 
– Igen, az ember lépten-nyomon giccsekbe botlik az üzletekben. Hihetetlen mértékben eluralták az életünket. De ha belegondol, régebben nem volt nekünk húsvéti nyuszink vagy karácsonyfánk sem. A régi népi tárgyak között is sok giccs volt, csak nem azok vannak a múzeumokban kiállítva. A kultúra, azon belül a népi kultúra is, folyamatosan változik. Az időt nem lehet megállítani! A kérdés csupán mindig az, hogy milyen időmetszetben nézzük a tárgyainkat. Száz év múlva a későbbi nemzedékek lehet, hogy már ősi magyar jelképként fognak tekinteni a flamingókra, a sárkányokra, a pávákra... Akik beleszületnek, azoknak az adott jelenség „örök idők óta” létező. Valahol még jó is ez a sokszínűség, mert mindenki eldöntheti: mi az, ami neki tetszik. És ha a sárkányfarok tetszik meg a télapósapkás Batman, ám legyen! Beolvad majd a kultúránkba – pontosan úgy, ahogy a karácsonyfa-állítás szokása. Ez eredetileg csak Németországban dívott. Magyarországon először 1824-ben Brunszvik Teréz (ő alapította nálunk az első óvodát) követte a bécsi arisztokraták köreiben már meghonosodott szokást. A főúri családoknak sem kellett több: gyorsan követték a „divatot“. Tőlük átvették a módosabb polgárok, majd legyűrűzött az alsóbb rétegekhez, míg a század végére el nem jutott a parasztsághoz. Nem egész kétszáz év alatt teljesen beépült az életünkbe, és ahogy azt a Szép karácsony szép zöld fája című monográfiájában írja Lukács László: teljesen kiszorította elődjét, az asztal fölé vagy a gerendára felfüggesztett örökzöld ágat. És itt, ezen a ponton jelent meg a karácsony üzleti jellege is, hiszen a fenyőfát már mindenkinek meg kellett vennie. 
 
 
„Sokan nem tudták, miért van négy gyertya az adventi koszorún..."
 
 
– A fát aztán szépen feldíszítették... A német Hans Greiner üveggyárának dió és gyümölcs alakú karácsonyfadíszei az egész világot meghódították. Ezek a csodás üveggolyók azonban sokak számára megfizethetetlenek voltak. 
 
– A parasztemberek nem engedhették meg maguknak (meg talán logisztikailag sem állott módjukban), hogy ajándékokat vagy bármi „felesleges” dolgot vásároljanak. Amit csak lehetett, házilag, saját kezűleg készítettek el. Például az a népviselet, amelynek a szépségére, kidolgozottságára a ma embere rácsodálkozik, tulajdonképpen otthon szőtt, varrt, hímzett ruházat volt. És eleink ugyanolyan természetességgel hordták, mint mi most a tépett farmernadrágunkat. Nekik csak ez volt – mint ahogy nem volt lehetőségük arra sem, hogy mindenféle karácsonyfadíszt vegyenek. Azzal kellett beérniük, amit otthon találtak: alma, dió, aszalt gyümölcsök és később az otthon főzött szaloncukor. Ezek persze mindenféle ősi hiedelmekhez kapcsolódtak, például a hasonlósági mágiához. Ennek lényege, hogy hasonló hasonlót von maga után. Perióduskezdő időszakokban (ilyen a karácsonyi ünnepkör) az emberek úgy gondolták, hogy az elkövetkező időszak vagy esztendő annyira lesz gazdag, amennyire megadják a módját az ünnepeknek. Például Thomas Mann A Buddenbrook ház című regényében a szenátor karácsonyeste a vacsorához vásárolt ponty egy pikkelyét – ami a pénzt jelképezi – eltette a pénztárcájába, hogy a következő év anyagi jólétben teljen. Karácsonykor, szilveszterkor azért is tobzódunk az ételekben, a bőségben, mert abban reménykedünk, hogy ezzel bevonzzuk a jólétet az új évre. Régen a paraszti kultúrában pontosan ismerték az ételek mágikus jelentését. Tudták, hogy minek van bőségteremtő (asztal alá helyezett gabona, széna, szalma), minek termékenységvarázsló (mák, dió, alma) vagy éppen védelmező (fokhagyma) jelentése. Ám mára mindez kiveszett a köztudatból. Amit talán ma is mindenki ismer, hogy az újévkor fogyasztott bab, lencse pénzt hoz a házhoz, ám a szárnyasokból készült étellel elröpül a szerencse. Nálunk gyerekkoromban az volt a szokás, hogy az almát a családfő annyi szeletre vágta, ahányan voltunk, hogy ha valaki eltévedne, a közösen elfogyasztott almára gondolva hazataláljon... És mindig olyan kerek, egész legyen a családunk, mint egy alma. Ám ezek a szokások is változnak! A szülőfalumban, Köbölkúton például a nagyszüleim még mézbe mártott fokhagymával (ennek betegségmegelőző, gonoszűző erőt tulajdonítottak) kezdték szenteste a vacsorát, míg a szüleim és a mi generációnk a szokást már mézes ostyára finomította. 
 
 
Miért sárkányok? Érthető, hogy a régi karácsonyi díszek már keveset mondanak az embereknek. A mai fiatalok azt a világot szeretnék a hagyományba belevinni, amiben élnek. Ezért jelentek meg a Batmanek és a sárkányok. Ha azt szeretnénk, hogy egy szokás fennmaradjon, hagyni kellene, hogy szabadon változzon. Én ennek a pártján vagyok."
 
 
– Sokáig minden rokonunknál halászlé és rántott hal volt vacsorára. Sokan ma már a böjtöt sem tartják, és a háziasszonyok olyan különlegességgel lepik meg a családot, mint a lazacsteak. A rendszerváltás óta miben változott a szlovákiai magyarság ünnepi asztala? 
 
– Azt kellene megnézni, hogy pár generációval korábban mi került az ünnepi asztalra. Nagyjából az üknagyanyámig vissza tudom követni, hogy miképpen fejlődött családunkban a gasztronómia, és bizony már akkoriban is generációról generációra változtak a főzési szokások. Változik a világ, csak az üteme eltérő, attól függően, hogy falusi vagy városi kultúráról beszélünk-e. A városokba mindig hamarabb eljutottak az újdonságok, mint az elzárt falusi kultúrákba, ahol a fejlődést igencsak hátráltatták a „hétkrajcáros” mindennapok. Ám a hétköznapokhoz viszonyítva, amikor főtt krumplit ettek tejjel, karácsonykor több minden került az asztalra. Azt, hogy konkrétan mi, nagyban befolyásolták a helyi nyersanyagok és természetesen a vallási hovatartozás. A szlovákiai magyar nyelvterületre soha nem volt jellemző egy egységes gasztronómia. Palócföldön például, ahol az állattartás volt meghatározó, sokkal több tejterméket fogyasztottak, mint a Csallóközben. Ehhez jöttek még az interetnikus hatások. Az elmúlt évszázadok során tatárokkal, törökökkel, szerbekkel, ruszinokkal, németekkel, szlovákokkal keveredtek őseink. Ezen a területen nincs olyan család, amelynek ne lenne más etnikumú tagja. Ők pedig hozták a saját hagyományaikat is. Ezek aztán szép lassan beolvadtak a kultúránkba. Ugyanúgy, mint amikor a házastársak más-más régióból valók. Nálunk otthon, a kisalföldi Köbölkúton például szentestén rántott ponty, krumplisaláta, rumos tea és bejgli volt az asztalon, míg a feleségeméknél, a palócföldi Rudnán káposztaleves és mákos guba. Ebből alakult ki nálunk egy kisalföldi-palóc karácsonyi étrend, rántott ponttyal és káposztalevessel. Az impériumváltások és határtologatások hatása is megfigyelhető az asztalokon: a kulinária rajongói sokat köszönhetnek az Osztrák–Magyar Monarchia időszakának, amikor meghonosodott nálunk a bécsi szelet, a gőzgombóc, a kuglóf, a császármorzsa, a linzerek… Míg a „csehszlovák” időszakban a knédli került rá az étlapunkra. A rendszerváltás óta pedig sok esetben multikulturalizmus jellemzi étkezési szokásainkat. 
 
 
„Azért is tobzódunk karácsonykor az ételekben, mert ezzel reméljük, hogy bevonzzuk a jólétet. Ez a hasonlósági mágia!"
 
 
– Pásztorjárás, aprószenteki korbácsolás – a népszokások zöme mára eltűnt. Mintha más lenne a helyzet a Luca-napi szerelmi jóslásokkal... 
 
– Meglepődve tapasztalom, hogy ezek a praktikák még mind élnek! A múltkor megkérdeztem az egyetemen a diákjaimat, ki hord rontás ellen piros szalagot, és nagyon sokan jelentkeztek. A Luca-napi gombócfőzés hagyománya is dívik. A lányok közt mindig is a szerelmi jóslások és praktikák voltak a legnépszerűbbek, miközben ritkán köttettek szerelmi házasságok. A tendencia a szülők által révbe ütött érdekházasság volt. Legalábbis ezt tanultuk! A valóság azért ennél nyilván bonyolultabb lehetett. Kicsit olyan ez, mint a mindenki által emlegetett gyerekkori fehér karácsonyok. Nemrég egy meteorológus feldolgozta a Kárpát-medence időjárását, és bebizonyította, hogy az elmúlt száz év alatt mindössze 15 alkalommal volt hó, tehát fehér a karácsony mindhárom napja. Mivel a képeslapokon és a reklámokban mindig havas karácsonyt látunk, az rögzül bennünk. A belső képeink befolyásolnak minket. Átírjuk a saját emlékeinket. Amit a valóságnak hiszünk, az sokszor csak egy álomkép, és nem egzakt valóság.
 
Janković Nóra