A városközpont nem igazán élvezhető a forró nyári napokon. A múlt rendszer maradványaként ott álló hatalmas művelődési ház és az előtte lévő betontér csak úgy vonzza a nap sugarait, s így már délelőtt fullasztó a hőség.
Olvassák el az 1. részt és a 2. részt is.
A városháza történelmi épülete mellé egy párakaput állítottak fel. Lea sietve keresztülment rajta, s kissé felfrissülve haladt át a lebetonozott téren. Nem szereti ezt az utat, de így jut el leggyorsabban a városi parkba. Az árnyas fákhoz érve léptei lelassulnak, és tudatosan figyel a légzésére. Egy-két-be-szív. Há-négy-ki-fúj. Egy-két-be-szív. Há-négy-ki-fúj. Jó napot! – köszön a szembejövő bácsinak, aki nyilván azért nézett rá, mert hangosan számolta a lélegzetvétel ritmusát. Kuncogott magában, mint egy huncut gyerek, majd leült egy padra.
Ez a pad kedves emlékeket idéz fel számára. Innét figyelte Rebekát, amikor a pici lány szaladgált fel-le, dalolászott, dobálta neki az apró pöttyös labdát. Olyankor egy pokrócot is hoztak a hátizsákban, meg némi elemózsiát. A parkban ismerték meg Ibolyát, aki hosszú órákat töltött el itt a kutyáival. A két hatalmas berni pásztorkutya letelepedett a pad mellé, Ibolya pedig könyvet vagy magazint húzott elő a skarlátvörös tarisznyájából.
Saját alkotás, céklalével színezett szövet. Ibolyán minden kihívó volt. Az ötvenes nő boldogan viselt olyan kiegészítőket, melyek felkeltették az emberek érdeklődését, de soha nem esett túlzásba, s tudta, hogy egy idősödő hölgy hol húzza meg a határt. A skarlátvörös táska mellé fehér háromnegyedes nadrág és halvány rózsaszín blúz dukált. Persze a piros keretes napszemüveg nem maradhatott otthon. Úgy ismerte meg Leát és Rebekát, hogy a kislány elkódorgott az édesanyja mellől, amíg az egy pillanatra behunyta a szemét, hogy élvezze a lombok között átsikló napsugár finom cirógatását. Mire észbe kapott, a kislány sehol nem volt. Lea felpattant, s kétségbeesetten kezdte kiabálni Rebeka nevét.
Szerencsére a kislány azonnal válaszolt, Lea arrafelé futott. A kanyar után egy tisztás szögletében két hatalmas kutya nyalogatta lánya kis kezét. Halálmegvető bátorsággal rohant a kutyák felé, ám egy szelíd hang megállította.
– Nem bántják. Elnézést, ha megijesztettük, a kislány egy perce állt meg egy kis barátkozásra, ugye? – kacsintott Rebeka felé. Az alig hároméves lány boldogan vakargatta a hatalmas állatok nyakát, nyújtózkodnia kellett, hogy elérje őket.
– Nézd, anyu, milyen aranyosak!
– A frászt hoztad rám, kicsim! Miért nem szóltál, hogy menjünk sétálni. Unatkoztál?
– Hallottam a kutyusokat, kíváncsi voltam rájuk. Ne haragudj, anyuciiiii – engesztelte a kislány a megrémült Leát, majd kutyanyálas kezével átfonta a hozzá guggoló édesanyja nyakát.
– Ibolya vagyok. A kutyusaim, Berni és Barni szeretik az embereket, nem kell aggódni. De persze megértem az aggodalmadat, én is édesanya vagyok. – Míg beszélt, levette hatalmas, piros keretű napszemüvegét, s engesztelve nézett a megrökönyödött fiatal anyukára. – Te ki vagy? Mesélj. Nagyon szeretem a történeteket.
Így történt, hogy azt a délutánt együtt töltötték, s még nagyon sok délutánt ezután. Ibolya két fia Spanyolországban élt az édesapával.
– Nem vagyok jó anyaalapanyag – magyarázta Leának. – Pedig valóban igyekeztem, de miután kihűlt a szerelem közöttünk, Zoltán hozta fel ezt a lehetőséget.
Míg ezt meséli, azért érezni a hangján, bántja, hogy így alakult. Akkor tíz- és tizenkét évesek voltak a fiúk. De ma is jó a kapcsolatunk, a fiúk rendszeresen repülnek ide, s ő is szívesen látogat a napfényes Andalúziába.
Ezekre emlékezett Lea a padon ülve. Közben elszaladt az idő. Felpattant, sietnie kellett az iskolába. Mérges volt magára, nem szerette a rohanást. Olyankor mindig becsúszik valamilyen galiba.
– Szia – köszönt be a tanáriba Zsuzskának, míg szaporán szedte a levegőt a rohanástól. – Már veszem is át a gyerekeket.
– Hol jártál? – Zsuzska közelebb jött, majd egy apró ágat meg néhány bogáncsféle termést halászott ki Lea hajából. – Randi egy árnyas fa alatt?
– Jaj, dehogy! Mire nem gondolsz! Délelőtt egy kicsit kiültem a parkba pihenni, aztán elvesztettem az időérzékemet. Még tükörbe sem néztem, úgy kellett sietnem – magyarázta.
– Megesik – mosolygott Zsuzska, majd az aznapi verset nyomta Lea kezébe, ezt kell gyakorolni a gyerekekkel. – Tulajdonképpen te miért nem randizol? A lányod felnőtt, lassan önálló, te meg még fiatal vagy, és csinos. Ne mondd, hogy nem érdeklődnek irántad a pasik.
– Nem tudom, nem figyelem a pasikat. – Lea felkapta a füzeteket és rajzlapokat, intett Zsuzskának, de kifelé menet bizony eszébe jutott Gábor, a minap felbukkant ősz hajú férfi mosolygós szeme. Ah. Idős hozzám – döntötte el magában,és benyitott a tanterembe.
Fiatal és csinos. Persze. Bolondokat beszél ez a Zsuzska. – Lea gondolatai az aznapi beszélgetéshez tértek vissza, miközben otthon egy trikóban és bugyiban beállt a folyosói nagy tükör elé. Hasát behúzta, bár nem volt igazán mit behúznia, hiszen jó genetikájának köszönhetően a szülése után nemhogy gyarapodott volna a súlya, hanem még lejjebb állt meg a mérleg mutatója. Cicim és popsim van, szerencsére nem vagyok amolyan vasalódeszka – forgolódott tovább a tükör előtt. Beletúrt vállig érő barna hajába, és énekelni kezdett, mint aki mikrofont tart a szájához: Ma-ma-ma, ma-ma-maria-ma. Ma-ma-ma, ma-ma-maria-ma…. – énekelte a kedvenc olasz slágerének refrénjét, és eszébe jutott, hogy gimnazistaként mennyit hülyültek a lányokkal Dóri dupla ágyának tetején.
Festették a körmüket, aztán egész hétvégén azt kapargatták, mert tilos volt festett körmökkel iskolába menni. Felpróbálták egymás bizsus karika fülbevalóit, amiben az utcára is kimerészkedtek, de a diri, ha meglátta, úgy szakította ki a fülükből, hogy az vérzett. Közben szólt a rádió, s a csajok pusmogtak a legújabb kalandjaikról. Tizenhat évesek voltak, és csak Lea volt még szűz. A tizenhetedik születésnapjára a csajok beszervezték neki meglepetésnek Lórót, tisztességes nevén Lorándot, aki pusztán szívességből is boldogan lefektetett egy csajt. Főleg hogy Lea még csak csúnya sem volt, ámbár olyan szürke egérkének nézett ki, mint aki két szót nem tud szólni.
A nagy meglepinek az lett a vége, hogy Lea, odaérkezve a találkahelyre, egy hatalmas pofont kevert le a közeledő fiúnak. Lóró olyannyira meglepődött, hogy érdeklődni kezdett a lány iránt. Lea azonban magába zárkózott, barátnőit is messzire elkerülte, akik utána elterjesztették, hogy csak megjátssza a szüzet, amúgy az egész iskola legnagobb k-ja. Lea hetekig sírt, iskolába sem akart járni.
Anyja ráparancsolt, hogy ne gyerekeskedjen, s különben is már igazán felszedhetne valakit, ne legyen ilyen tehetetlen. Más szót mondott, csúnyábbat, és Lea nem értette, hogy édesanyja miért nem az ő pártját fogja.
– Még a nyakamon maradsz, kell az nekem? – morogta maga elé az anyja a koszos edények felett, majd kezét a konyharuhába törölte. Egy évvel később éppen az a konyharuha került a keze ügyébe, amikor kitudódott Lea terhessége. Dühében apró darabokra szaggatta, miközben úgy ordított a szegény kislánnyal, hogy a szomszédok már aggódva lestek át a kerítésen, mi lehet a gond.
Lea lehuppant az ágyra, nem volt kellemes a régi dolgokra emlékeznie. Mégis, amikor egyedül van, mindig előjönnek az emlékfoszlányok. Olyan jó volt az elmúlt huszonvalahány év! Nem volt ideje ilyesmire, Rebekával kellett törődnie napi huszonnégy órában. A kislánya fényt vitt az életébe. Egy férfi csak megbolygatta volna szépen kialakított rutinjukat. Az igazat megvallva Lea félt. Nem volt soha kapcsolata férfival. Azt az egy alkalmat is csak néhány rövid beszélgetés előzte meg olyan balgaságokról, mint: te milyen zenét hallgatsz? Mit szeretnél tanulni, ha befejezed a gimit?
Feri gyorsan rájött, hogy minél korábban a tettek mezejére kell lépni ennél a szégyenlős, halk szavú, bizonytalan lánnyal. A melle formás volt, bár a behúzott vállak miatt kisebbnek látszottak a bő póló alatt, mint a valóságban. Feri ámulatára Lea gyorsan beadta a derekát, biztosan az is benne volt a pakliban, hogy a suliban mindenki ismerte a pletykát. A fiú kíváncsi volt, hogy Lea valóban szűz-e. Szinte meg sem lepődött, amikor a behatoláskor Lea fájdalmasan felszisszent. Nem tudta megmagyarázni, de valahogyan vonzotta a lány. Kár, hogy nem lehet vele diszkóba járni a barátokkal, ahol a piálás a fő program.
Nem. Ez nem volt kapcsolat. Lea tudatosan bújt a lánya mögé, így esélye sem volt gondolni arra, hogy esetleg valaki belépjen az életébe, aki mellett nőnek érezhetné magát. Anya volt, és nem is akart más lenni.
– Majd pont most kezdek el pasizni – morgott magában Lea, miközben pólóért nyúlt a polcra. – Még viccnek is rossz. Megvoltam eddig is, ezután is – győzködte magát, majd fogta a kerti szerszámait, és kilépett az ajtón.
Sok munkája van ebben a kis kertecskében. Amikor megvette a lakást, olyan boldog volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Lett otthonuk, csak neki és a kislányának. A falakat a saját két kezével festette le, az előszoba apró mintásvirágos tapétát kapott. Sokáig az eredeti használt bútorok szolgáltak nekik, egyenként tudta csak lecserélni az asztalt, szekrényt, konyhabútort. A függönyöket megvarrta édesanyja varrógépén, a biciklijét és pár holmiját elhozta a szülői házból. Rebeka az ötödik szülinapjára kapott egy rózsaszín kerékpárt, rápattant, és szinte azonnal megtanult pedálozni. Hétvégenként a kisváros határában lévő tavacskához tekertek, aminek az egyik részén szabad strand volt büfével, napozókkal, sakk-asztalokkal és csocsóval. A mai napig szeretnek ide járni, tavaly is úsztak egy jót a hosszúkás alakú kavicstóban. Még együtt. A hófehér bikiniben úgy néztek ki, mint két lánytestvér. Lea ezt a fürdőruhát szándékozik vinni az Ibitől beígért tengerparti kirándulásra.
A virágoskert pedig úgy lett az övé, hogy sokáig nézegette a néhány négyzetméternyi füvesített területet, melynek szélén egy hatalmas orgonabokor burjánzott. Először a bokrot metszette meg elvirágzás után, majd a Zsuzskától kapott büdöskéket ültette el a félbevágott autógumi közepébe. Persze előtte szép fehérre festette piros szívecskékkel. Sokan megdicsérték a munkáját. Az idősebb lakók a lépcső melletti padról éppen a lassan alakuló virágoskertre láttak. Icuka hozott neki tulipánhagymákat, a szomszéd Imre bácsiék pedig a kiskertjükből szereztek virágmagokat. Lea ezeket csak elszórta, és izgalommal várta, milyen lesz a végeredmény.
– Ez rézvirág – magyarázta neki Imre bácsi, mert Lea számára ismeretlen volt ez a virágfajta –, fogja bírni a meleg napos nyarakat. Nálunk a faluban legényrózsának is hívják. Kártevő nem tudja elpusztítani, de akkor a legszebb, ha gondozva van. Tápanyagra van szüksége.
Leának tetszettek a teli virágfejek, melyek narancs, sötét rózsaszín, liláspiros színekben pompáztak. Most éppen arra készült, hogy az elnyíló virágfejeket metszőollójával lekapdossa, ezzel ösztönözve a ma már egész nagy területen elterülő virágokat. Imre bácsitól tanulta, hogyan kell bánni ezzel a virágfajtával.
– Szép jó napot, szia – köszönt rá Gábor vidáman. – Várj, segítek, sok a munka még egy ilyen kis kertben is.
– Viszont a sok munkát még szebb virágfejekkel hálálják meg – vette a lapot Lea, majd végignézett az elegáns öltönyben feszítő férfin, aki közelebb lépett hozzá.
– Ebben akarsz te nekem segíteni? – nevetett fel. – Nem hiszem, hogy jó ötlet. Meg amúgy is mindjárt befejezem a munkát. Azt a pár virágfejet már lenyisszantom egyedül is. Óvatosan kerüld ki azt a részt – figyelmeztette a közelebb lépő férfit. – Oda körömvirágmagokat szórtam, csak még nem volt időm egy kis táblával jelezni az ágyást.
Lea az utolsó nyesszintéssel is végzett, majd óvatosan kikerülve nagy becsben tartott virágocskáit, Gáborhoz lépett. Egészen közel álltak egymáshoz, Lea zavarában a vödröt Gábor kezébe nyomta, aki hosszú léptekkel indult a konténer felé.
– Köszönöm. Tényleg, mi a helyzet a lakással? Meg fogod venni? – néz Lea a másik bejárat felé.
– Éppen ma írtuk alá a lefoglalást, most van három hónapom, hogy összekaparjam rá a pénzt. Tetszik, hogy hozzáértően újíttatta fel az itt lakó fiatal pár, nem lesz vele sok dolgom. És még az ízlésemnek is megfelel. Majd gyere fel egyszer, megmutatom – tette hozzá Gábor. Lea nem tudta rejtegetni zavarát, egy apró udvarias reakció sem jött ki a száján. Gábor rámosolygott. – Viszont a bejáratunk mellől hiányzik egy csodálatos virágoskert. Abban majd segíthetnél.
– Én sem értek hozzá, csak elültettem néhány virágot. – Lea felenged, elneveti magát. – Meg aztán öltönyben nem lehet kertészkedni – élcelődött tovább.
– Hatalmas kertem van. Illetve volt. Esztert nem érdekelte a föld, mindent én csináltam. – mondta Gábor, és valahogy eltűnt a vidámság a hangjából. – Eszter a volt feleségem. Illetve papíron még az. Az édesapja házára építettünk emeletet, a válás után az övé marad. Úgyhogy most nincs hol laknom – nézett a meglepődött Leára. – Nem olyan vészes, mint ahogy hangzik. Felnőtt fiú, régen kihűlt kapcsolat, klasszikus forgatókönyv. Csak furcsa így ötven év felett újrakezdeni az életet. Valahogy nem erre vágytam. Szeretem az otthonunk illatát, a kertünk összes zugát ismerem. De talán jót is fog tenni a változás, mert már kezdtem otthon ülő öregember lenni, aki csak a nyugdíjas éveit és az unokákat várja.
– Unokák? – Lea csak ennyit tudott kinyögni.
– Valamikor biztosan, tavaly nősült meg a fiunk. De ne csak rólam beszéljünk, mondtad, hogy van egy lányod. – Jaj, elnézést – néz idegesen az órájára Gábor –, most mennem kell, de egy kávé? Esetleg holnap? Holnapután? Beszélgethetnénk.
– Most nem jó. Holnap jön haza a lányom. egy hétre. Majd esetleg utána. – Lea maga is meglepődött, milyen határozott lett. – Köszönöm a meghívást – tette hozzá hangosabban a távolodó férfinak, aki csak intett neki, hogy oké, másik kezével már telefonját tartotta a füléhez.
