Félünk tőle
Szakítás. Rettegünk tőle. Mert fájdalommal jár, a gödör legmélyére kerülünk, és minden erőnket össze kell szedni, hogy ki tudjunk kapaszkodni belőle. Amikor véget ér a szerelem, felkészülhetünk legalább egy féléves mély depresszióra. El is lehet felejteni valakit, de az időbe telik. És fájdalmas.
Veronika szombaton lakásszentelőt tartott, és meghívta pár kolléganőjét. Ültek a rekamién, itták a pezsgőt, ropogtatták a sós kekszet, nézegették a keleti mintás tapétát a falon. Egyszer csak Luca felállt, hogy nem jól érzi magát, hát hazamegy. „Zsolttal találkozik” – szűrte a foga között Veronika, amikor Luca mögött becsukódott az ajtó. A többiek nagyot néztek, ugyanis öt hónappal ezelőtt Luca hűtlenségen kapta Zsoltot. No nem in flagranti, hanem indiszkrét képeket talált a mobiljában, amelyeket nem lehetett félremagyarázni. Olyan képek voltak, amelyek mélyen beleragadnak a retinába, és ott maradnak évekig. Luca azonnal szakított Zsolttal. Vagy mégsem? „Mégsem. Egy idő után Zsolt megint íméleket kezdett írogatni, és Luca nem tudott ellenállni neki. Érthetetlen. Nálam örökre elásta volna magát!” – mondta Veronika.
Csontváz a szekrényben
A másik embernek mindig meg tudjuk mondani, mit kéne tennie, hogyan kéne viselkednie. De csak azért, mert mi KÍVÜL VAGYUNK azon a viszonyon. A barátnők mind okosabbak voltak, mint Luca. Ők aztán összecsomagolták volna Zsolt holmiját, és abban a minutumban kitették volna a folyosóra. De csak azért, mert ő Zsolt, akit sose láttak, sose vacsoráztak vele, sose fogták a kezét, nem beszélgettek vele éjfélig. Luca mindezt végigélte vele, sőt sokkal többet. Az első közös nyarat, és utána még kettőt. Reggeleket, amikor egyiküknek sem volt kedve felkelni az ágyból. Sok közös reggelit, ebédet, vacsorát, éjjeli beszélgetéseket. Bevásárlásokat a plázákban, Párizsban, a Rue Montaigne butikjaiban. Ígéreteket, a közös jövő tervezgetését. Zsolt gazember, ez világos. De jó volt Zsolttal együtt lenni, és az élet nélküle gyötrelem.
Valószínű, hogy minden nő szekrényében rejtőzködik egy-két csontváz. Férfiak, akiket nem lehet elfelejteni, pedig igencsak csúnya húzásaik voltak. Veronika fiúját Péternek hívták, és Veronikán kívül volt még egy barátnője, de erről Veronikának elfelejtett szólni. Amikor kiderült, Veronika már fülig bele volt esve Péterbe, és jó három évig tartott, amíg rászánta magát, hogy végleg kitörölje a telefonjából – és az életéből. Péter meg közben vígan randevúzott a másik nővel. A szombatokat vele töltötte, a vasárnapokat Veronikával, és ez így ment jó ideig. Mert mindig kitalált valamit, hogy miért nem szakíthat a másikkal, és romantikus hazugságokkal tömte Veronikát, hogy őt is megtartsa: kirándult vele a közeli-távoli várakba, kastélyokba, virágot vitt, csokoládét, kisebb ajándékokat… Veronikának el kellett viselnie, hogy nem ő az egyetlen nő az életében, miközben a kínok kínját állta ki…
„Fütyülj rá, nem érdemli meg, hogy szenvedj miatta! Ne hagyd magad megalázni!” – mondogatták a barátnők. De hiába. Veronikának fenékig ki kellett ürítenie a keserédes poharat, hiszen úgy érezte, sorsszerű kapocs köti össze őt Péterrel, egy különleges vonzás, ami nem engedi, hogy elhagyja. De fájdalmas is az első szerelem!
A fantázia ereje
Tulajdonképpen mi okozza azt, hogy még akkor is fenntartjuk a nem működő kapcsolatot, amikor biztosan tudjuk, hogy nem happy end lesz a vége? Sőt, pontosan tudjuk, hogy HIBÁT követünk el, és sárba tapossuk önbecsülésünk utolsó morzsáit. Magyarázatul idézzük fel egy pszichológus véleményét. „Veronikát megcsalta a fiúja a lány legjobb barátnőjével. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Veronika nem fogja szükségét érezni, hogy Péter mindennap délután négykor felhívja, hiszen ezt tette éveken keresztül, amikor még élő, eleven volt ez a kapcsolat. A pszichológiában nem ismerünk fájdalmasabb és hosszabban elhúzódó aktust, mint a szerelmi szakítás.”
A pszichológus szerint ennek legfőképpen a képzeletünk az oka. Szakításkor gőzerővel dolgozik a fantáziánk. Életünk folyamán konkrét emberekkel kerülünk szoros kapcsolatba, akik kitörölhetetlenül elraktározódnak az emlékezetünkben. Ezekhez az emberekhez kapcsolódnak az emlékeink, szokásaink, vágyaink, elvárásaink… Hasonló érzelmek képezik alapját annak a huzalhálónak, ami évekkel a szakítás után is egymáshoz köti a szerelmeseket. A lakásból ki lehet dobni a hűtlen társat, az emlékeinkből nem. Beleégett hosszú időre! Hogyan is lehetne megszabadulni valakitől, aki mindennap, a nap minden órájában eszünkbe jut?
Szamárság azt gondolni, hogy a szerelmes Veronika csak megrázza magát, ajtót mutat a hűtlen gazembernek, és esélyt sem ad neki a visszatérésre. A szakítás ennél sokkal bonyolultabb valami. Az, hogy többé nem élünk egy fedél alatt, még nem jelenti azt, hogy örökre szakítottunk. Kedvesünk eltűnik ugyan a látómezőnkből, de a szívünkből és a gondolatainkból nem.
Ezt Szandi is megerősíti. „Amikor öt évvel ezelőtt véget ért az első komoly kapcsolatom, teljesen összetörtem. Szabályosan beteg lettem, a lelkemről nem is beszélve. Nem tudtam aludni, és egyszerűen képtelen voltam másra gondolni, mint a hűtlen szerelmemre. Még rosszabb lett a helyzet, amikor megtudtam, hogy új barátnője van. Ezeket a hónapokat csak azért tudtam kibírni, mert visszagondoltam azokra a hónapokra, amikor még együtt voltunk. Számtalanszor elképzeltem, mit mondanék neki, ha összefutnánk az utcán, sőt, az új lakásomat is úgy rendeztem be, ahogy neki tetszene. Egyszóval: Tomi velem volt a nap minden percében, hiába ment el.”
Régi társunk a szakítás után is velünk van a gondolatainkban. Véget nem érő párbeszédeket folytatunk vele, számon kérjük rajta azokat a rég elhangzott mondatokat, amelyek azóta is fájnak. („Soha nem szerettelek, csak szánalomból jártam veled, mert sajnáltalak…”) Ilyen típusú mondatokat csak egyszer mondott a szerelmünk, de mi gondolatban százszor elismételjük. Ezek az emlékezés hátulütői, amelyek meggyötörnek bennünket, megnehezítik a felejtést, ugyanakkor át is segítenek a legnehezebb pillanatokon.
Megiszunk egy kávét?
Aztán, amikor már némileg belenyugszunk a veszteségbe, következik a második, a paradox fázis. Tudjuk, milyen ez: mikor mi már nem törődünk az exszel, váratlanul ő kezd érdeklődni irántunk. Átlátszó ürügyekkel íméleket ír, SMS-eket küld. Ő, aki szakítani akart, hirtelen ismét közeledni próbál, folytatni kívánja azt, ami már régen véget ért. Az a kapcsolati huzal, amiről az elébb írtunk, őt is fogva tartja. A veszteség valahol az ő számára is – veszteség. Elveszített egy másik embert.
– Amikor Marci egy évvel a szakításunk után újra jelentkezett, vegyes érzéseim támadtak – mondja Anita. – Egyrészt meglepődtem, mert erre végképp nem számítottam, hiszen volt már barátnője, én pedig közben rájöttem az önállóság ízére, végre örülni tudtam a felkelő napnak – másrészt hízelgett a közeledés. El kellett döntenem, hogy újrakezdem-e, vagy pedig örökre istenhozzádot mondok neki. Annak idején nem értettem, hogyan tudott mindennek hátat fordítani, ami összekötött minket, most meg azt nem értettem, hogy mégis szeret kicsit...
A paradox fázisban nagy remény van a kapcsolat felújítására – mondja a pszichológus. Csakhogy az ajánlat legtöbbször túl későn jön, akár egy évvel a szakítás után, amikor a seb már behegedt, az emlékek megfakultak. Ilyenkor már tisztábban látunk.
Anita így folytatja: – Végül elmentem Marcival ebédelni, azzal, hogy a továbbiakat majd meglátjuk. Forró nyár volt, harmincfokos hőség, de én a legszebb ruhámat vettem fel, hadd lássa, kit hagyott el. A vége az lett, hogy én néztem nagyot. Marci ugyanis egy sortban jelent meg, amelyik rövidebb volt a kelleténél, és a szandálhoz bokát takaró zoknit húzott. Ezután már mondhatott akármit, a dolog eldőlt.
Anita a bizonyíték, hogy nem mindig a nagy dolgok döntik el, mi lesz később. Néha egy öltözködési hiba többet nyom a latban, mint a hűtlenség. Ilyen a szerelem – néha apróságon múlik, hogy kiszeressünk a nagy Ő-ből.
Varga Klára
Popper Péter: Lélekrágcsálók
(részlet)
Amikor az egyik amerikai egyetemen tanítottam, sokat beszélgettünk a hallgatókkal mindenféle lelki ügyekről. Az egyik lány például azt mesélte el, hogy a barátja csúnyán átverte, becsapta, megcsalta. A csoport felháborodva kérdezte tőle:
– Ugye, kirúgtad?
– Dehogy rúgtam ki! – így a lány.
– Továbbra is együtt élsz egy olyan emberrel, aki ilyen lényeges kérdésben becsapott téged?!
– Hát persze!
– De miért?!
– Mert szeretem.
A csoport felháborodott, és tanári tekintélyemhez fordult, hogy szóljak hozzá a kérdéshez.
– Mit gondol erről a tanár úr? A pasi becsapja alapvető kérdésekben, ő meg nem rúgja ki, nem szakít vele, mert azt mondja, szereti!
– Azt gondolom, hogy ő az egyedüli felnőtt ember a csoportban, akit nem az infantilis bosszúvágy vezérel, hanem pontosan tudja, hogy igenis lehet szeretni egy aljas embert is, egy stricit is, olyat is, aki rosszul bánik vele, becsapja, megcsalja. Egy intellektuális belátástól még nem fognak megváltozni az érzelmei.
Bizony – a szerelem sem döntés kérdése.
Egy kapcsolat addig él, amíg úton vannak. Ameddig valahonnét valahova tartanak. Véget pedig akkor ér, ha már nincsenek úton, ha már mókuskerékben vannak, ha már csak ismétlik önmagukat, ha a konfliktusaikban már végszavaik vannak, és mindenki pontosan tudja, mire hogyan reagál a másik. Én azt gondolom, hogyha ez bekövetkezik, akkor a kapcsolat meghalt. Persze lehet élni egy halott kapcsolatban is – de minek? Mert ez egyben el is zárja a lehetőséget mindenféle újrakezdés elől. Úgyhogy azt gondolom, fel kell tenni a kérdést, hogy van-e még dolgunk együtt? Ugyanoda tartunk, vagy valahol az együttélés évei alatt szétváltak az útjaink? Vagy valami meghibásodott a kapcsolatban? Ilyen is van.
Füst Milán mindig azt mondta, hogy a férfi-nő kapcsolat egy négylábú asztal.
Az első láb, hogy két ember életstílusának közel kell lennie egymáshoz. Nem jó, ha az egyik a meleg tengerekhez vonzódik, a másik viszont síelni szeret, ha az egyik imádja a macskákat, míg a másik allergiás a macskaszőrre. Az kell, hogy hasonlóképpen szeressenek élni.
A második láb, hogy egymást is szeressék. Anélkül nem megy! Ez viszont egy érdekes dolog. Amikor adjunktus voltam az egyetemen, egy este felhívott a professzor, és azt mondta, „Péter, most láttam egy filmet, ami nagyon fontos dologról szól! Találkozik egy férfi és egy nő, és tulajdonképpen nem akarnak egymástól semmit, csak örülnek, hogy a másik a világon van. Nézd meg!” A professzor nagyon okosat mondott szerintem. Én azt gondolom, a szeretet ezt jelenti: hogy a másik létezése öröm a számomra.
A harmadik láb: szexuálisan is stimmeljenek. Néha beáll egy tragikus helyzet, hogy két ember érzelmileg erősen kötődik egymáshoz, de testileg nem passzolnak össze. Pedig a dolog valószínűleg e nélkül nem fog menni. Sajnos, még a legjobb pszichológus sem tudja megmondani, hogy a szimpátiák, az antipátiák, az erotikus vonzalmak miből fakadnak, ezeket csak konstatálja az ember.
És a negyedik lába az asztalnak – mondta Milán bácsi, ujját felemelve a nyomaték kedvéért –, hogy a házasság egy gazdasági kapcsolat is, gyerekek! El ne felejtsétek! Mert olyan csak az olvasókönyvekben van, hogy a nyomor nem öli meg a szerelmet. Megöli.
A férfi-nő kapcsolat tehát egy négylábú asztal, és ha bármelyik lábbal baj van, akkor az asztal döcögni kezd, felborul, majd összetörik.
