Tudjátok, hogy kik voltak a „kanárinők”? A háború alatt a nőknek nem kellett már szelíden pislogni, kiragadták őket az otthon falai közül, hogy a fegyvergyárakban robotoljanak. A kanárinők szó szerint a bőrükön viselték a védjegyüket. A gyárakban ugyanis olyan vegyi anyagokkal dolgoztak, amelyektől besárgult a bőrük (a további egészségromboló hatásokról nem beszélve).

rosie_the_riveter.jpg
Szegecselő Rozit és társait később a feministák előfutárának tekintették, a plakát pedig a női erőt demonstrálta a modern kori popkultúrában

75 évvel ezelőtt ért véget

Mi, emberek azok a lények vagyunk, akiknek több ezer év alatt sem sikerült meglelni a békés élethez vezető arany középutat. Valaki azt gondolhatná, hogy ez a mi világűrben pörgő golyóbisunk elég közös pontot kínál ahhoz, hogy megegyezzünk egymással, hiszen olyan egyedül vagyunk ebben a nagy sötét űrben! Pedig dehogy. Gyakran még a szomszédunkkal is hadban állunk, mert ne adj’ isten, ugatni merészelt a kutyánk...
Ezért sem csodálkozom már a háborúkon. De ez a kis szösszenet nem erről szól, sokkal inkább a nőkről, akik jócskán megfizették az első és a második világháború árát, pedig ők nem vonultak be. Ők épp hogy otthon maradtak. Azonban az ő életük is gyökerestül megváltozott – a háború során gyásszal, nélkülözéssel, erőszakkal kellett szembenézniük. Később pedig, a hadiállapotok idején, munkába állították őket, hiszen a férfiak kiestek a termelésből.
A kanárinőként elhíresült nőknek a bőrük volt a jellegzetességük, ugyanis a fegyvergyárakban robotoltak, ahol olyan vegyi anyagokkal dolgoztak, amelyektől megsárgult a bőrük (a további egészségromboló hatásokról nem beszélve). A fegyvergyártás mellett nők dolgoztak a mezőgazdaságban is, de sofőrként és karbantartóként is helytálltak. Ennek persze nem minden férfi örült, főleg azok nem, akik arról értekeztek hosszú tanulmányokban, hogy a nők ne dolgozzanak (mert menstruálnak és gyakran várandósak, s már csak ezért sem tudnak a férfiéval egyenértékű munkát végezni).

Érdekes, hogy az ember szeret úgy gondolni magára, mint intelligens lényre, aki felegyenesedett, eszközöket készített, majd egy csomó olyan dolgot talált fel, amivel megkönnyítette az életét. Hogy aztán olyan dolgokat is feltaláljon, amikkel elvehette mások életét...

Szegecselő Rozi segített

Amerika büszkén viseli a korlátlan lehetőségek hazájának plecsnijét. Nos, ott a nők a második világháborúban valóban ritka lehetőséget kaptak: a háborús propagandagépezet munkába hívta őket... 1942-ben hangzott el először a Rosie the Riveter (Szegecselő Rozi) című dal, amelynek szövege minden költői homály nélkül arról szól, hogy Rosie is kiveszi részét a háborúból, így segítve hozzá hazáját a győzelemhez.
A dal tulajdonképpem kétféle motivációs üzenetet is hordozott: rámutatott arra, hogy Rosie is képes minden teketória nélkül elvégezni a férfiak munkáját, másodrészt ezzel hazafias tettet hajt végre (ez az üzenet, lássuk be, a ma Amerikájában is erős motivációs erővel bírna).
A második világháború alatt sorra jelentek meg az olyan plakátok, amiken a nők már nem konyhai eszközöket szorongattak, hanem nadrágot viseltek, és büszkén tartották a vasvillát, a kalapácsot, a fúrót. Vagyis minden olyan szerszámot, amit egyébként ma is a férfiakkal hozunk kapcsolatba. A dolgos lányok olyan sokatmondó szövegek kíséretében mosolyogtak, mint a „The more women at work the sooner we win!” (Minél több nő dolgozik, annál gyorsabban nyerjük meg a háborút). Rosie ikonikus karaktere 1943. május 29-én jelent meg a The Saturday Evening Post címlapján. A címlap a kor egyik kiemelkedő illusztrátorának, Norman Rockwellnek a munkáját dicséri.

norman_rockwell_es_mary_doyle_keefe_.jpg
Norman Rockwell és Mary Doyle Keefe

A címlapon szereplő nő (uzsonnadoboza szerint Rosie) piszkos overallt visel, ölében lazán pihen a szegecselő, ruháján kitüntetések sorakoznak, testfelépítésben pedig nem éppen törékeny háziasszonykára hajaz. Keze és arca maszatos a munkától, de azért feldobott egy kis rúzst, a zsebéből pedig púderdoboz kandikál ki. A körmét is kifestették, tehát azért maradt rajta pár női jegy... A háttérben az amerikai zászló lobog, miközben Rosie a Mein Kampfot tapossa. Azt hiszem, ennél ösztönzőbb plakátot ki sem találhattak volna. Vagy mégis? Érdekes, hogy végül egy másik plakát vált a háborúban dolgozó nők szimbólumává – és nem is a háború alatt. Ezt a plakátot J. Howard Miller készítette 1943-ban, hogy tartsa a lelket a Westinghouse Electric gyár női dolgozóiban, és egyben emelje a munkamorált. We Can Do It! Azaz: Meg tudjuk csinálni! A piros-fehér pöttyös kendőt viselő hölgy a modern popkultúrában is a női erőt hirdeti, s hogy ne menjünk messzire: például Pink is Rosie-pózba vágja magát a Raise Your Glass című számának klipjében...

we_can_do_it_1.jpg

We can do it!

Csodálatos és egészen kivételes ez a kép, mert a rajta szereplő Rosie nem csupán egy nő a sok közül. Rosie az a nő, aki nők millióit tudta mozgósítani a megjelenésével – nagyjából hatmillió nőt vitt be a termelésbe. Mi ez, ha nem abszolút siker? Tudni kell, hogy 1940-ben még nem léteztek nőknek gyártott munkaruhák és cipők. A nők ezért férfinadrágot húztak, és férfi módjára bepiszkolták a kezüket. (Érdekesség, hogy Amerikában abban az időben több száz mosodát voltak kénytelenek bezárni a női munkaerő hiánya miatt.)

A gyári dolgozók között olyan nők is voltak, akik még sosem dolgoztak, és azelőtt elképzelni sem tudták, hogy képesek lennének rá, de most hazafias hevülettől hajtva mégis munkába álltak. És onnantól kezdve már nem volt visszaút... A dolgozó nők száma Amerikában a háború után sem csökkent. A nők egyszer s mindenkorra munkába álltak Amerikában. Pedig az ötvenes években még volt egy visszarendeződés, amikor a nőket ismét csak mosolygós, gyöngysort viselő háziasszonyként ábrázolták, mégsem sikerült teljesen visszahajtani őket a konyhába.

Hetvenöt éve ért véget a második világháború! Ha a történelem egészét nézzük, a második világháború rendkívül gyorsan követte az elsőt. („Ez nem béke volt, hanem fegyverszünet húsz évre.”) Véleményem szerint a második világégés az emberiség egyik legnagyobb szégyenfoltja, ami több millió ember életét követelte, és nem csupán az ipart, de a nőket is a háború szolgálatába állította. 1940 után minden és mindenki a frontra termelt...

Európában nincsenek plakátok

Mi volt a helyzet a világ más tájain? A nők Európában is dolgoztak – ám a legtöbb plakáton, ahol a nők hajókat vagy repülőket szerelnek, javarészt amerikai hölgyeket láthatunk. Ez nemcsak azt mutatja, hogy Amerika már akkor is mesteri szinten űzte a vizuális biztatás műfaját. Az árnyalt képhez az is hozzátartozik, hogy az európai nők közel voltak a frontvonalakhoz, vagyis nehezebben lehetett nekik „édes élet”-ként eladni a háborút.
Az európai nők is dolgoztak a háborúk idején, hiszen nem állhatott meg az élet, de valahogy kevesebb buzdítás mellett tették ugyanezt. Közben ők még kiszolgáltatottabbak voltak a háborús viszontagságoknak, mint amerikai társnőik, hiszen bármikor átvonulhatott rajtuk a front (néha szó szerint, ha morbidok akarunk lenni).

Éjszakai boszorkányok

Voltak olyan nők is, akik belevetették magukat a harcok sűrűjébe. Ilyenek voltak az Éjszakai Boszorkányok: a szovjet haderő női pilótákból álló bombázócsapata. Marina Raszkovának, a szovjet légierő első női navigátorának fejéből pattant ki az ötlet, hogy alakítsanak női csapatot, ugyanis rengeteg nő írt neki levelet, akik részt akartak venni a háborúban. A csapat végül 1941-ben alakult meg. Hivatalosan ők voltak az 588. éjszakai vadászbombázó-ezred, vagyis az Éjszakai Boszorkányok. Találó név! Egyszerre megtisztelő, félelemkeltő, ugyanakkor tagadhatatlanul utal (nem épp hízelgő módon) a pilóták női mivoltára.

ejszakai_boszorkanyok_0.jpg

Bizony, ezeknek a nőknek boszorkányos ügyességgel kellett rendelkezniük, hiszen ósdi repülőkkel, férfiakra szabott ruhákban és cipőkben állították őket hadrendbe. Egy gép egyszerre két bombát tudott csak szállítani, de már így is annyira súlyosnak bizonyult, hogy csak alacsonyan tudott repülni. Ezért, mivel napközben könnyű célpont lettek volna, a női pilóták mindig éjszaka repültek... A németek a repülők hangját a seprűk hangjához hasonlították, így ragadt rájuk a Nachthexen (Éjszakai Boszorkányok) név. A szovjet „boszik” 1942-től 1945-ig nagyjából 23 ezer tonnányi bombát dobtak le a németekre.

Nő a fronton

A fentiekből talán világos, hogy a nőket a második világháború nehéz próbatétel elé állította: nem csupán azért aggódtak, hogy mi lesz a férjükkel, a családtagjaikkal a frontvonalon, hanem a gyerekeikről is gondoskodniuk kellett. Ők dolgoztak otthon a földeken, nekik kellett bebiztosítani a napi betevőt az öregeknek és a gyerekeknek. A gyárakban pedig gyakran feleannyi fizetést sem kaptak, mint a férfiak – tehát közel sem volt annyira Rózsás a helyzetük, mint ahogy azt a képen Rosie sugallja.
S hogy ezenkívül még mennyi viszontagsággal kellett szembenézniük, azt Polcz Alaine írja le Asszony a fronton című könyvében. Ennél jobb háborús könyv nem létezik nő tollából, minden benne van, amit egy szép nőnek fizetnie kellett egy pusztító háborúban. Olvassátok, keressétek!

Király Anikó

 

Kapcsolódó írásunk: Túlélni a háborút...

web-bannerek-hirlevel-02_0.jpg

Új Nő csapata