Zsuzsát kislánykorában mindenki nagyon szépnek tartotta. „Igazi reklámgyerek!” – mondogatták róla a felnőttek. Szabályos arcocskájából nagy, fekete szemek nevettek a világba, hullámos, barna haja tündérivé tette. Emellett örökmozgó, cserfes volt, ezért a szomszédok és a barátok imádták.
Zsuzsa cseperedni kezdett, és szép lassan megszokta, hogy mellette más nem rúghat labdába. Sorra nyerte az iskolai versenyeket, később ő lett a diáktanács elnöke. A lányok rá akartak hasonlítani, a fiúk pedig körülrajongták.
Tizenhat éves volt, gondtalan és jókedvű. Azt gondolta: boldogságra született. Ám az élet kegyetlen fordulatokra képes. Egy sötét decemberi napon, amikor hazafelé tartott a diáktanács üléséről, két férfi földre teperte, brutálisan megverte és megerőszakolta.
Két hét múlva az intenzív osztályon tért magához, arcán óriási kötéssel. Később, amikor levették a kötést, és tükröt adtak a kezébe, felsikoltott: a bal szeme egy centiméterrel lejjebb csúszott, alatta hatalmas varrás éktelenkedett. „Istenem! Mint egy torzszülött!” Valami megszakadt benne, sírni szeretett volna. A sírás azonban még sokáig nem ment neki. Öt év telt el félelemben, pszichológustól pszichológusig járt. Szánalomból visszavették ugyan a diáktanácsba, de csak bajt csinált, mindent összekevert. Belül fásult volt és üres. És soha, egyetlen percig sem tudott elfeledkezni az arcát elcsúfító hegről. Arról, hogy végérvényesen a másik oldalra került. Csúnya lett. Ronda, ronda!
Akármit csinált, akárkivel beszélt, nem tudott megszabadulni a gondolattól, hogy a másik undorodva néz rá. Megkeményedett. Gyűlölte a vidáman nevetgélő barátnőit, még jobban a férfiakat, végül az egész életet.
Tamással az egyetemen futottak össze.
„Kölcsönadnád a jegyzeteidet?” – kérdezte a fiú.
„Persze, persze” – hebegte Zsuzsa.
Aztán Tamás másnap és harmadnap is próbálkozott, nem sok sikerrel.
„Mit akar tőlem? Nem látja az arcom? Vagy gúnyolódni akar? Különben is, tanulni jöttem ide, nem beszélgetni!”
De Tamás nem tágított. És lassan, nagyon lassan Zsuzsa nyiladozni kezdett. Sikerült belőle kicsalogatni egy tétova mosolyt, máskor egy jókedvű nevetést. Egyre többet beszélgettek. Zsuzsa maga is észrevette, hogy kedvesebb és kiegyensúlyozottabb, hogy kezd hasonlítani arra a régi, szép Zsuzsára. És kénytelen volt beismerni, hogy szerelmes. Nagyon szerelmes.
„Csak az arcom!” – szorult össze a torka, valahányszor tükörbe nézett.
Aztán egy meleg tavaszi napon sétálni indultak. Felballagtak a kilátóhoz, ott aztán megálltak, rákönyököltek a langyos betonra, és szótlanul nézték a várost.
„Tudod, hogy különleges kisugárzásod van?” – törte meg a csendet Tamás.
Nem, nem tudta. Sőt, jobb lenne, ha Tamás nem jönne közelebb, ha most nem érne hozzá. Tamás szó nélkül átkarolta a vállát.
„Ugye tudod, hogy szeretlek?” – kérdezte halkan.
„Én csúnya vagyok, Tamás, nagyon csúnya” – mondta könnyeivel küszködve, és közben szeretett volna elszaladni, elmenekülni valahova jó messzire.
„Engem nem érdekel a seb az arcodon” – mondta Tamás. „És nekem nem vagy csúnya. A hosszú, hullámos hajad például gyönyörű, ezt vettem észre először. Kivételesen jó az alakod, nincs ruha, amely rosszul állna rajtad. Fekete szemed pedig tele van érzéssel.”
Zsuzsa remegve nézte az alattuk elterülő várost.
„De mindez csak külsőség” – folytatta Tamás. „A szépséged, amelybe beleszerettem, belülről fakad.”
