Idegen városba vezetett az utam, egy árnyas park fáinak apró, kora tavaszi rügyei mellett be-besurrant egy-egy gyenge napsugár. Elidőztem egy robusztus fapad mellett, a háttámláján bevésett felirat: városunk híres szülöttje. Annyira megtetszett ez az emlékpad, hogy letelepedtem rá, hátha még egy picit elkapok a délutáni nap gyengécske melegéből.
Még az sem tántorított vissza, hogy tudtam, pár perc ülés ezen a kemény fapadon igencsak meg fogja nehezíteni a feltápászkodást és az utam folytatását. Így is mindenem sajgott.
– Jó napot.
A hang irányába fordulok, riadtságomat próbálom leplezni.
– Jó napot, jó napot, szia – lágyul el a hangom, miközben magam mellett egy legénykét pillantok meg. – Elnézést, nem láttam, hogy foglalt ez a pad. Megyek is tovább! – Emelkednék, már amennyire engedi a fájó derekam.
– Maradjon. Hova siet? Nagyon szép tavaszi napunk van, érdemes ücsörögni egy kicsit.
Bólintok egy aprót, majd a köves út túloldalára bámulok a semmibe. Nyugtalanul érzem magam az idegen fiú társaságában, magam sem tudom, miért.
– Figyelj... – fordulok felé. – Megkérdezhetem, mit csinálsz itt, a városi parkerdő padján? – Magam sem tudom, miért csúszott ez ki a számon, hiszen semmi közöm hozzá.
– Persze. A bodobácsokat jöttem megnézni.
– Bodobácsokat – ismétlem elég értetlenül.
– Aha, azokat az aranyos piros-fekete hátú bogárkákat, akik akár többen is össze tudnak kapaszkodni. Ilyenkor tavasszal rengeteg van belőlük. Gyerekkorom óta minden évben megbámulom őket. Olyan helyesek. Örülök, hogy az idén is sikerült eljönnöm.
Nagyon bárgyún nézhetek, mert a legényke így folytatja:
– Tetszik tudni, már elsőéves egyetemista vagyok külföldön. Karácsonykor voltam itthon, meg most. Tavaszi szünetet kaptunk.
– Óha – hirtelen nem is tudom mire reagáljak. A bodobácsokra, amelyek egyéltalán nem helyesek, inkább ijesztőek, vagy hogy letegeztem egy felnőtt fiatalembert. – Bocsánat a tegezésért, nem tudtam…
– Semmi gond nincs. Fiatalabbnak nézek ki. Amikor cigarettát veszek, még a személyimet is elkérik – nevet fel. – Pedig már húszéves is elmúltam.
– Aha – konstatálom nem túl udvarias arckifejezéssel, mert valóban: a legényke állán még csak néhány gyengécske pihe keresgéli a helyét, hogy majd egyszer megerősödjön. Ám, hogy mentsem a menthetőt, másfelé terelem a szót.
– Mit tanulsz?
– Informatikát. Még nem tudom, hogyan tovább, az első három év csak az alapképzés. Majd utána specializálódok.
– Hú, ez nagyon érdekes, ez a jövő – lelkesedek, de a fiatalember csak biggyeszt egyet.
– Biztosan. Jaj, ne értsen félre, tanulok rendesen, meg tudom, hogy jó munkám lesz, ha ezt elvégzem, csak… nem is tudom. Nem igazán élvezem, de lehet, hogy még meg kell szoknom az új környezetet, s majd megjön a lelkesedés, a motiváció is. Legalábbis apám ezt mondja. Ő csak jót akar.
– Miért? Te mást szerettél volna tanulni? – puhatolódzok óvatosan.
– Nem is tudom. Jó, hogy a szüleim segítettek a suli kiválasztásában, mert engem úgy igazából semmi nem érdekel. Tanulok, ahogy eddig is, a szüleim meg büszkék rám. Legalább ebben az egyben egyetértenek. Az én jövőképemben.
Kezd érdekes lenni a dolog, faggatom tovább, bár úgy érzem, ez már egy kicsit illetlenség tőlem. A fiatalember azonban teljesen megnyílva, készségesen válaszol mindenre.
– Miért, másban nem?
– Dehogy! Tetszik tudni, az egész gyerekkorom arról szólt, hogy anya és apa veszekszik. Anyától azt hallottam, hogy az a féreg csak a szajhákat kergeti, apám meg mindenért kritizálta az anyámat. Fiam, neked más életed lesz, meglásd. Csak tedd, amit mondok. Sokszor hallottam ezeket a mondatokat a szájából. Hozzám mindig kedves volt, támogatott, anyámmal meg csak üvöltözött. Nem is csoda, hogy elváltak.
– Ó, nagyon sajnálom. Ez rossz lehetett neked.
– Az a rossz, hogy azóta is egy fedél alatt élünk, mert egyik sem akarja kifizetni a másikat, csak idegesen várják, hogy az egyik végre beadja a derekát és lelépjen. Azóta még rosszabb a helyzet, hogy apám már a barátnőjét is elhozta a házba. Azt hittem, anyám ott esik össze, olyan vörös volt az ordítozástól.
– Sajnálom. Ezért mentél olyan messzire tanulni?
– Nem. Ez is apa ötlete volt. Szerinte jó egyetem csak külföldön van. Nem azért taníttatott különórákon, hogy itthon vesszek el a tömegben. Így mondja. Meg aztán anya és apa egész életében azért spórolt, hogy én tanulhassak. Tartozom nekik ennyivel. Bár az igazat megvallva, nem találom ott a helyem. Se barátok, se egy jó közösség. Aztán csak a billentyűket nyomogatom hajnalig, hogy szórakoztassam magam.
– Hm. Mit csinálnál szívesebben?
– Nem tudom. Talán keresnék egy munkahelyet, hogy tudjak albérletet fizetni. Itt, a városban. Minden ideköt.
– Milyen munkára vágysz?
– Az mindegy. De lenne pénzem. Saját pénzem. De mindegy is, apáék ezt úgysem engedik meg. Most még azt is megtiltották, hogy munkát vállaljak a suli mellett, pedig a hétvégéim szabadok. De ahogy apám mondja: Csak tanulj, az a te dolgod.
A fiatalember affektálva utánozza az édesapja szájából százszor elhangzott mondatokat, s erre mindketten elnevetjük magunkat. Kissé felenged a hangulat.
– És maga, nénike, mit csinál errefelé? – ez a mondat, amilyen kedvesen hangzik el, olyan fájdalmasan döfi át a szívem. Igyekszem mosolyogva válaszolni.
– Idehozott a munkám. Szociális dolgozó vagyok, családlátogatáson voltam. Beszéltem a szülőkkel, a gyerekekkel, ellenőriztem, hogy betartották-e az egy hónappal ezelőtt ígért változtatásokat. Volt egy kis időm a busz indulásáig, így hát sétálgattam egy kicsit a parkban.
– Érdekes. – A fiatalember kissé elnyújtja az utolsó hangzót. – Maga olyan szülőnevelő?
Felnevetek.
– Igen, olyasféle. De a te szüleidet nem tudom ám megnevelni, ha erre gondolsz. Nagyobb problémákat oldunk, például, hogy az anyuka vigye iskolába az iskolaköteles gyerekeit. Ruhát szerzünk nekik, hogy fel tudjanak öltözni. Tüzelőt, hogy ne fagyjanak meg télen. Az iskolában asszisztens foglalkozik a szegényebb gyerekekkel, hátha rájuk ragad egy kis tudás. Bizony, nekik az lenne az egyetlen lehetőségük kitörni az áldatlan helyzetükből, ha tanulnának. Lenne szakma a kezükben, és máris sokkal többre lennének képesek, mint a szüleik. Azok még olvasni sem tudnak.
– Én meg itt panaszkodok magának a szüleimről...
– Figyelj, az nem baj, ha kimondod, amit érzel. A szüleiddel is tudsz erről beszéni? – A fiú csak rázza a fejét. – Barátnő esetleg? Tudod, akivel minden gondolatodat megoszthatod.
– Arra való a barátnő? Hehe. Ez új infó számomra. Olyan régimódi. Ma már szexre kell a barátnő. Legalábbis a haverjaimon ezt látom. Nem, nincs barátnőm. Nincs nekem annyi pénzem, hogy legyen. De nem is igazán hiányzik.
– Ah. Milyen érdekes. Harminc év alatt mennyi változás történt a világban! – csodálkozok el a hallottakon.
– Harminc? – a fiatalember felém fordul, majd kissé vontatottan kimondja, amit gondol. – Maga ötvenéves? Azt hittem, sokkal több. Bocsánat – teszi hozzá egy kedveskedő mosoly kíséretében, mint aki ezzel felmenti magát. Erre én csak nevetni tudok, mintsem haragudni.
– Nem baj. Bizony, én még csak most lettem ötvenéves, ebben a szép tavaszi hónapban. Tegnapelőtt – súgom meg a fiú felé fordulva, mintha államtitkot árulnék el. – Tudom jól, a hajam teljesen ősz – már meguntam állandóan festegetni. Az alakom meg... mint egy kövér nénié, aki egész nap a galambokat eteti a kiflijéből.
– Isten éltesse a nénit sokáig. De kedves kövér néni tetszik lenni, ha nem haragszik meg – mondja a fiú, és valóban nem lehet rá haragudni. Olyan jóságos az arca. Kerek, mosolygós, szeretetre méltó. – A néninek van gyereke? – A hirtelen váltás meglep, nem vagyok rá felkészülve. A mosoly egy kicsit az arcomra fagy, de igyekszem gyorsan rendezni a vonásaimat, hogy a beszélgetőpartnerem ebből semmit ne vegyen észre.
– Nincs – mondom egy kicsit magasabb hangon – Így hozta az élet. De nagyon sok gyermek életét van lehetőségem jobbá tenni, ez kárpótol engem. És elárulom, ha galambokat nem is etetek a téren, van egy aranyos kutyusom, egy uszkár. Macus a neve.
– Macus – a fiúnak fülig ér a szája. – Ez kedves. Én is szeretem a kutyákat. A macskákat is.
– Meg a bodobácsokat is – teszem hozzá. – Talán biológusnak kellett volna menned. Vagy valami ilyesfélének.
– Lehet – mondja csak úgy maga elé a fiatalember, majd elmereng. Picit én is csendben maradok, élvezem a természet neszeit. Aztán mozgolódni kezdek, indulnom kell a buszra. Hát, a fájó derekammal kissé hosszadalmas lesz a két lábra állás.
– Hadd segítsek! – ugrik fel mellőlem a beszélgetőtársam, s erős karjába kapaszkodva valóban könnyebben felhúzom magam. Meg is dicsérem, milyen udvarias és erős, de ő csak szégyenlősen elhessegeti a dicsérő szavakat.
– Mostanában egy kicsit súlyzózok, csak ennyi. Látná az apámat. Kigyúrt, mint a Schwarzenegger. A barátnőjéért teszi, aki odavan érte. – Kicsit közelebb hajol a fülemhez, úgy súgja: – Kőgazdag a csaj, apám be akar vágódni nála. Anyám meg féltékeny. Mit mondjak erre? Ők a szüleim. – Majd egy rövid szünet után hozzáfűzi. – Végül is szeretem őket. Anyát is, apát is. Ők is szeretnek engem. Tudom. – A fiatalember illedelmesen karomra segíti a jegyzettömbökkel teli táskámat, majd amikor már elköszönnék, közbevág.
– Néni. Lenne még egy kérdésem. – Kérdőn nézek rá, habozás nélkül folytatja. – Mi az élet értelme?
Elönt a víz, egy kissé szédülni kezdek. Összeszedem magam, mert a fiú várja a választ. Hogy miért éppen tőlem, nem tudom. Néz, néz, de nem látja azt, hogy három sikertelen gyermekvállalás után a férjem szó nélkül elhagyott. Hogy hónapokon keresztül néztem magam elé a fűtetlen szobában; hogy senki sem volt kíváncsi arra, mi van velem; hogy a pánikrohamomat evésrohamokkal ellensúlyoztam; és hogy csak egy kérdést tudtam mormolni, mint egy mantrát. Mi az élet értelme? A fiú felé fordulok.
– Az élet értelme bármi lehet, amiben megtalálod az életed értelmét. Lehet az egy hivatás, család, vallás, egy hobbi. Végül is bármi. A saját útját mindenkinek magának kell megtalálni. Dönteni. Dolgozni érte. Élni. De tudd, ha nem próbálkozol, az élet akkor is megy tovább. A bodobácsok jövő tavasszal is kirajzanak, és viccesen összekapaszkodnak. De hogy te hol fogsz tartani egy év múlva, az csak rajtad múlik.
Nem várom meg a fiatalember reakcióját, útnak indulok. A kavicsos út kanyarulatánál visszanézek. Ott áll, majd felemelia jobb kezét, és int egyet. Visszaintek.
