Szerencse fel!

Ha ezt a szót halljuk: kaszinó, azonnal valami „bűnös” dologra gondolunk. Képzeletünk azonnal beindul, pontosan tudjuk, „mi történik ott”. Öltönyös férfiakat látunk, akiknek egyik kezében pezsgőspohár, másik kezében füstölgő cigaretta, oldalukon mélyen dekoltált frivol hölgy „díszeleg” – és hányaveti arccal kockáztatják a millióikat. A félhomályba lenyalt hajú maffiózókat képzelünk, akik itt bonyolítják kétes üzleteiket; vagy reszkető kezű szenvedélybetegeket, akik már a házukat is eljátszották. És a valóság? A valóság teljesen más. 

Nagy meglepetésünkre a Casino Győr egyáltalán nem tűnik sem feslett helynek, sem elegáns bűnbarlangnak. Leginkább így jellemezhetném: kellemes szórakozóhely, ahová többnyire hétköznapi emberek járnak – természetesen olyanok, akik szeretnek kockáztatni.

Itt van például az egyik vendég – nevezzük Évának. Éva ötvenes nő, férjével együtt egy kft. vezetője. Egyszerű, kötött fehér pulóvert és farmert visel, orrán szemüveg, fülében szolid arany fülbevaló. Férjével – sőt, néha a fiával és a menyével – jár ide, hetente egyszer vagy kétszer. Kizárólag gépeken játszik, ellentétben a párjával, akinek a gépek mellett a póker és a rulett a kedvence. 

– Az izgalom kedvéért járunk ide – mondja. – Számunkra ez a szórakozás. Kétszer volt eddig nagyobb szerencsénk, másfél, illetve egymillió forintot nyertünk. 

– Kockáztatni viszont nem sokat kockáztatunk: ha sokat veszítünk, abbahagyjuk a játékot, és hazamegyünk. Láttunk már ugyanis komoly tragédiát, olyan embereket, akik nem tudtak megállni, és egész vagyonukat elvesztették… Mi azonban mindig tudjuk, mikor kell megállni.

Éva első pillantásra nagyon szimpatikus nő, de bennem azért dolgozik a kisördög. Vajon tényleg meg tudja állni? Kérdéseimmel egyenesen a Casino Győr ügyvezető igazgatójához, Kovács Tamáshoz fordulok. 

– Péntek este van, az ajtónál sorban állnak az emberek, a terem egyre jobban megtelik. Mindig ekkora a forgalom? 

– Ez inkább a hét végére, péntek-szombatra jellemző. Ilyenkorra tesszük a népszerű programokat is, mint például zsetonsorsolás vagy pókerverseny. De ha nincs programunk, akkor is a péntek este a legkedveltebb időpont. 

Kovács Tamás

– Úgy tűnik, itt sem a szmoking, sem az öltöny nem kötelező. 

– Azt kérjük vendégeinktől, hogy ápolt legyen a külsejük, valamint, hogy ne viseljenek sportruházatot. A szabályon csak a forró nyárban enyhítünk.

– Gondolom, inkább a gazdagabb réteg jár ide… 

– Én úgy mondanám: azok, akik szeretnek játszani. Gazdag vagy kevésbé tehetős – nem számít. Itt mindenki megtalálja a maga játékát vagy tétjét. Van, aki úgy szeret játszani, hogy a rulettasztalon körönként száz forintot tesz fel. Van, aki úgy, hogy körönként egymilliót… Számunkra mindkét vendég vendég: azért jön, hogy játsszon, és jól érezze magát. Jellemző, hogy kaszinóba a műveltebb réteg jár: azok, akik tudnak viselkedni, akiknek nagyobb az önfegyelmük. Már ötezer forinttal is el lehet hozzánk jönni, azzal is elég sokáig el lehet játszogatni. 

A szerencsejáték-felügyelet szigorú szabályokat, törvényeket ír elő, amelyeknek betartását folyamatosan ellenőrzi. Ennek pedig nagyon komoly okai vannak: például a játékosvédelem. A kaszinók tehát – ellentétben néhány véleménnyel – korántsem engedhetik meg maguknak, hogy nyíltan becsapják, kizsigereljék a vendégeket.

– Ön is szokott játszani? 

– Már nem. Itt, ebben a kaszinóban nem is játszhatnék – sem én, sem pedig a személyzet. Tiltja a törvény. De nem játszom más kaszinókban sem, hiszen mindenhol ismernek, nem lenne tisztességes. Nem mondom, hogy nem játszottam sosem, de elsősorban külföl-dön. A „hév” azonban sosem kapott el. 

– És a hév másokat sem kap el? Az ide járó vendégek többségével elszalad a ló? 

– Talán furcsán hangzik, de mi azoknak a játékosoknak örülünk, akik ismerik a határaikat. Sem nekik, sem nekünk nem mindegy, milyen érzésekkel hagyják el a termet, vagy milyen érzéseket keltenek másokban. Szerencsére vendégeink kilencven-kilencvenöt százaléka nem esik túlzásokba. A szenvedélybetegség igazából nem a kaszinókban probléma, hanem a kis kocsmákban, ahová betesznek egy-két játékgépet. Ezeken olyanok játszanak, akik isznak két-három italt, és aztán már mindegy nekik. Félóra múlva pedig arra ébrednek, hogy eljátszották az egész havi segélyt… Lehet, hogy az ilyen ember nem veszít annyit, mint ha a kaszinóban veszített volna, de neki ez az egész havi jövedelme. Az egyszerű falusi kocsmákban sokkal több sorsot lehet látni összetörni. 

– Ön sosem látott sorsokat összetörni? 

– Természetesen láttam, de nem olyan sokat. Mikor észreveszem, hogy a vendégen eluralkodik a játékszenvedély, és jó kapcsolatban vagyunk, megpróbálok a kaszinón kívül elbeszélgetni vele. Az esetek többségében beválik. 

– Tulajdonképpen mennyi a visszajáró vendég? 

– Az először nálunk járó vendégek aránya 10-15 százalék havonta. A „kemény magból” naponta körülbelül húsz-huszonöten jönnek be, de nem mindig ugyanazok. A vendégek azért is szeretnek visszajárni, mert a miénk nem egy személytelen „gyárkaszinó”. Itt családias a hangulat – mindenki ismeri egymást. Sokan még napközben is felugranak egy kávéra. 

– Hogyan tudják biztosítani a nyugodt, kellemes légkört?

– Egyszerű a válasz: jó a személyzet. Itt mindenkinek kedvesnek és diszkrétnek kell lennie. A krupiékat törvény kötelezi a titoktartásra.

Például ha a krupié elmegy a barátaival egy étterembe, és a szomszéd asztalnál ott ül egy vendégünk, nem mondhatja: „Odanézzetek, ez a pasas hozzánk jár.” 

– Milyen a jó krupié? 

– A diszkréció és a kedvesség mellett fontos a fürge ész. És szorgalmasnak is kell lennie, mert itt sok mindent meg kell tanulni: például pontosan számolni, koncentrálni. Megesik, hogy az asztalnál egyszerre hat-hét emberre – és azok kártyáira is! – kell odafigyelni. Emellett a krupiénak rendelkeznie kell bizonyos testi adottságokkal, mert hiába jó „fejben”, ha nem tudja úgy megfogni a zsetonokat, osztani a lapokat, ahogyan kell. Ahhoz, hogy valaki kicsit kényelmesebben érezze magát a szakmában, legalább egy év gyakorlat szükséges. 

A teremfőnök-helyettes, Horváth Edina már eléggé kényelmesen érezheti magát a szakmában, hiszen már tíz éve krupié. Dolgozott már Szegeden, a budapesti Lidóban és Hiltonban, és számos külföldi kaszinóban. Játéktechnikai szempontból végigjárta az összes fokozatot, nemsokára teremfőnök lehet.

– Ebben a pillanatban mi a feladata?

– Egyik nap inspektor vagyok (azaz az asztalnál én felügyelem a játékot), a másik nap pedig amolyan „beugró” teremfőnök. Ma este teremfőnök vagyok, azaz én irányítok. Beosztom a krupiékat, csillapítom a „majrésabb” vendégeket, megoldom a konfliktusokat.

– Milyen konfliktusok adódhatnak?

– Szituációfüggő. Ha egy vendég veszít, ideges lehet, ilyenkor meg kell nyugtatni.

Előfordulhat, hogy egy zsetonra többen is rájelentkeznek, ilyenkor elsimítom a vitás szituációt, esetleg kamera segítségével ellenőrzöm, kinek van igaza. Itt sokféle ember megfordul, és a játékszenvedély hevében néhányan kifordulnak magukból. Nagy emberismeret kell ahhoz, hogy megtaláljuk a megfelelő hangot.

– Ez fokozatosan alakult ki?

– Igen. A kaszinó nemzetközi világ, sokféle náció jár ide, ezért nem árt ismerni az egyes országokra jellemző mentalitást. Ugyanabban a helyzetben teljesen másként viselkedik egy izraeli férfi, mint egy ukrán hölgy. Ezt azért fontos tudni, mert ha például egy vesztésre álló magyar férfi úgy viselkedne, mint egy vesztésre álló kínai, azt hinném, megbolondult. Ma már első pillantásra ki tudom szúrni, kivel lehetnek gondok.

Horváth Edina

– És a vendégek elfogadják egy törékeny hölgy döntéseit? Nehéz ebben a szakmában nőként érvényesülni?

– Nálunk még nem igazán fogadják el a női vezetőket. Ha például odamegyek egy nyugat-európai vendéghez, automatikusan nyújtja a kezét. A szlovák vagy a magyar pedig elcsodálkozik, zavarba jön…

– Önök éjszaka élnek, nappal alszanak. Hogyan egyeztethető ez össze a magánélettel?

– A kaszinó világában általában összefonódnak a párok – még ha nem is egy kaszinón belül. Van egy ilyen mondás: Ha kaszinósok összejönnek, miről beszélgetnének másról? Csak kaszinóról. Ezt pedig egy „kívülálló” nehezen viseli. Az én párom is itt dolgozik, ugyanaz az életritmusunk. Nehezen tudnám elképzelni az életemet olyan emberrel, aki akkor indul munkába, amikor én hazaérek.

– Tíz éve dolgozik a kaszinóban. Miért szereti csinálni?

– Ezt már sokan kérdezték. Talán, mert sok emberrel találkozom, mert fiatalokkal dolgozom együtt, és ez egy kicsit nekünk is játék. Annak ellenére, hogy ez a munka nagy fegyelmet és szigort követel meg: minden lépésünket, mozdulatunkat szabályozzák. És a szabályokat kőkeményen be kell tartani, hiszen mindent kamera rögzít. És mégis: megszerettem és rabja lettem... Maga a légkör, a hangulat, az elegancia… Nehéz ezt megmagyarázni. Izgalmas – bizonyos fokig együtt élünk a játékkal. Tény, hogy ez alatt a tíz év alatt jó pár száz krupiéval találkoztam már. És aki ki akart szállni belőle, nyolcvan százalékban nem tudott… Számunkra ez az egész a világ.

A szőgyéni származású Centár Emőke (29) ma Mallorcán él. Az egyébként szolid és nagyon visszafogott lány bébicsőszként kezdte Angliában, majd Prágába került, ahol egy elegáns kaszinó pénztárában dolgozott három évig. Ezt követően amerikai, miami hajók kaszinóiban dolgozott négy évig – szintén pénztárosként. Hét év pénztárosnői munka után hogyan látja a kaszinók világát?

– A pénztáros adja ki a zsetonokat, pénzt vált, kifizeti a nyereményeket, kiszámolja az eredményeket (mondjuk az automata gépekét), és „zárja” az asztalokat. Nem vesz részt úgy a kaszinó életében, mint a krupié – kívülálló marad. Számomra az egész „munka” volt, semmint „élvezet”. Eleinte érdekesnek tűnt, de mostanra már picit meguntam. Elsősorban azért, mert az éjszakai élet nem nekem való, hamar kifáradok. Másodsorban pedig józan, két lábbal a földön járó ember vagyok.

Centár Emőke

– A hazai és az amerikai felfogás közötti különbség az, hogy míg nálunk az emberek „bűnös helynek” tartják a kaszinót, addig Amerikában a kaszinózás teljesen elfogadott szórakozási forma. Prágában épp ezért nagyon kevés cseh vendégünk volt, annál több rossz arcú kínai, bolgár és orosz, akik hatalmas tétekben játszottak… Amerikában egész más a helyzet, itt a kaszinózás majdhogynem a kultúrához tartozik. Igaz, hogy az egész USA-ban csak Las Vegas államban működhetnek kaszinók és játéktermek, az amerikaiak többsége viszont évente egyszer-kétszer leutazik ide egy hétre szórakozni. A két-három napos hajóutak épp ezért nagyon vonzóak, sok visszajáró vendégünk volt, akik aztán reggeltől estig a rulettasztal körül ültek.

– Az évek alatt sok szomorú dolgot láttam-hallottam. Szerintem a vendégek húsz százaléka szenvedélybeteg – naponta 8-10 órát töltenek a gép előtt…

– Aki azzal a céllal jön, hogy mindenáron nyerni akar, annak nehéz leállni. Ilyenkor az ember már csak annyit mond: na még egyet, na még egyet... Az egyik legszomorúbb eset egy fiatal, csinos, férjezett mérnöknőé volt, aki a szemünk előtt ment tönkre. Meggyőződésem, hogy a krupiék nyolcvan százalékában szintén dolgozik a játékszenvedély. Például amikor a hajón szabadidőnk volt, a legtöbb krupié játszani ment egy másik kaszinóba – annak ellenére, hogy már nyolc órát lehúzott a saját kaszinójában. Volt egy krupié ismerősöm, aki a fél év alatt összespórolt egy csomó pénzt. Hazafelé a repülőtéren volt egy kaszinó, s miközben várakozott, gondolta: beugrik megduplázni a vagyonát. Aztán a frankfurti repülőtéren eljátszotta szinte az egész keresetét, ráadásul még a repülőgépét is lekéste… Nem tehetett mást, fel kellett hívnia a szüleit: „Anyuka, vegyél nekem repülőjegyet, mert eljátszottam a szerencsémet…”