Aki benne él a nagyvárosban, azt hiszi, ez van mindenhol. Az El Caminót megjárt zarándokok mesélik, hogy vándorlásaik során a városokat mindig nagy porfelhők jelzik. Szemét és büdös. Aki ott benn él, azt hiszi, hogy a város a mindenható, és ami kívül van, az nem meghatározó. Pedig a természet, ha nem figyelünk, ugyancsak átveheti a hatalmat.

Régen az ember az őt körülvevő természetből élt, ideje nagy részét a szabadban töltötte. Ma legfeljebb sportolni járunk ki. Ha abból indulunk ki, hogy az ember milyen kapcsolatot tart a természettel, és hogyan bánik vele, akkor azt kell mondanunk, hogy a ma embere nemigen törődik a természettel. Ezt abból is láthatjuk, hogy mindenhová autón megy, sehová sem gyalog. Szlovákiában viszonylag sűrű a turistautak hálózata, és a turisztika a felvilágosodás korától kezdve mélyen gyökerezik a köztudatban. Erről tanúskodik az ország számos kilátója. A romantika újbóli feléledésére azonban hiába várunk…

Mit értünk újromantikán? A 19. században minden városlakó kirándulni járt, társadalmi osztályra való tekintet nélkül. A gazdagok kivitették magukat a természetbe, a betegeket a hozzátartozók szállították ki. A városi emberek rendszeresen kirándultak vidékre. Elég olvasni a francia írókat (Maupassant, Zola) vagy megnézni a francia impresszionista festményeket, amelyek mind a természetbe való vasárnapi kirándulást magasztalják. Romantikáról azért beszélhetünk, mert számos rendezvényt kint rendeztek a szabadban. Ezután elkezdték építeni a parkokat, ami azt eredményezte, hogy a polgárság egyre jobban hanyagolta a vidéket. Reméljük, hogy átlendülünk a mélyponton, és a romantika újra feléled. Jelenleg azonban még nem itt tartunk.

Mi lehet az oka? Valahol másutt keressük a romantikát, vagy talán már nincs szükségünk rá? Ezt pontosan nem lehet tudni, de annyi bizonyos, hogy a romantikának vége. Jól megfigyelhető ez a városok körül kialakuló településeken, amelyeknek lakói úgy tesznek, mintha vágyódnának a vidék után, mintha keresnék az érintetlen természetet, de amit találnak, az bizony messze van a TERMÉSZETTŐL. Az igazitól!

Nem túl romantikusak az elképzeléseink a vidékről? De igen, az ismert képzőművészeti alkotások erősen befolyásolják vágyainkat. A falut leegyszerűsítve, nyárfasorral, kacsaúsztatóval, egyszóval idillikusan képzeljük el, holott a falut mindig a hasznosság elve jellemezte. Falun mindig minden okkal történik. Rövid úton megbosszulja magát az, ha valaki szakszerűtlenül műveli a földjét, vagy elhanyagolja az állatait. Ha túl nagyot hibázik, akkor éhezni fog. Ilyen szemmel nézve a falu egészen más, mint ahogy elképzeljük.

Mit tegyünk, hogy ne csak a lakásunkat tekintsük otthonunknak? Az ember otthona az a vidék, ahol házon belül érzi magát, ahol minden kis változást észrevesz, például azt, hogy a templom mellett álló leanderbokor kiszáradt, vagy hogy a környező földeken már egy szál búzavirág sem nő, holott régen minden árokpart tele volt pipaccsal, szarkalábbal és búzavirággal.  

Helyes az, ha a környezetünkön apróbb változtatásokat végzünk? Nagy-Britanniában pontos terveket készítenek a táj gondozására, nagy tiszteletben tartanak minden talpalatnyi földet. Itthon az is elég lenne, ha ültetnénk egy-egy fát vagy bokrot, ahol madarak fészkelhetnének, vagy etetőt készítenénk a vadnak, esetleg rendbe hoznánk egy útszéli kőkeresztet, és ezzel megőriznénk az utókor számára. Mindenki tehet egy keveset a környezetéért, és ha tett valamit, azzal már felelősséget is vállalt érte.

Régebben az emberek nemcsak egy-egy helyet zártak a szívükbe, hanem a falvakat is tiszteletben tartották. Mára miért változott meg a hozzáállásunk? Ez is az előbb említett társadalmi felelősségérzettel függ össze, amely a TÖRVÉNYEKBEN is helyet kapott. (A mai szlovákiai ember nem tiszteli a törvényeket, nem akarja érteni a törvény szellemét.) Egy 16-17. századdal foglalkozó tanulmány igen részletesen leírja, hogy abban az időben kinek mi volt a kötelessége a közzel szemben. Például ha valakinek leégett a portája, akkor a községtől új házat és állatokat kapott, hogy újra dolgozni tudjon… A barokk korban az öregekről való gondoskodásnak is pontos szabályai voltak, jobbak, mint a mai öregotthon- vagy hospice-megoldások.

A hanyagság nemcsak a törvényekről, hanem a viszonyulásról is tanúskodik. A mai emberek talán lustábbak? A mai állapotot több összetevő idézte elő. Ehhez kapcsolódik az, hogy ma mindinkább virtuális világban élünk. Magunkkal törődünk, nem a környezetünkkel. A másik dolog, ami összefügg a közös térrel, hogy az ünnepek tartalmukat veszítik, és lassan-lassan kivesznek életünkből. A napok összemosódnak, holott ha nincsenek hétköznapok, nem érzékeljük az ünnepnapokat sem, hiszen nincs miből kiemelkedni... 

Ez a jelenség általános… Az. Aki vallásos, az érzi a hétköznapok és ünnepek váltakozásának ritmusát. Viszont senkit sem győzködhetünk, hogy járjon templomba, tartsa meg a szabályokat… Az kellene, hogy több alázat legyen bennünk, mind az emberekkel, mind a környezetünkkel szemben. Ha kint a határban meglátunk egy keresztet, rögtön tudjuk, hogy ez múltbeli örökség, amelyet őseink hagyományoztak ránk. A kereszt nemcsak az alázat, az Isten iránti tisztelet jele, hanem azt is jelölte, hogy itt mezsgye van, véget ér az egyik uradalom, és kezdődik a másik, vagy közelben folyik egy folyó, esetleg hogy ezen a helyen valamilyen jelentős esemény történt. Emléket jelzett, és úgy is kellett viszonyulni hozzá.

Az ünnepek eltűnéséről szóltunk az előbb. A mai ember számára minden nap ünnep lehet, hiszen bármikor elmehetünk színházba vagy egy vendéglőbe vacsorázni… Már aki. Egy kisvárosban, ahol csak egyetlen mozi van, és abban is csak hétvégén van vetítés, más a helyzet, mint a nagyvárosokban, ahol mindennap százféle szórakozásra van lehetőség. Bár ennek is megvan a hátránya. Mivel az ünnep bármikor elérhető, elveszíti kivételes voltát. A hagyományok ugyanúgy elveszítik jelentőségüket, mint a közelben rozsdásodó kovácsoltvas kerítés vagy az elhanyagolt park. 

Hogyan értsük azt, hogy eltűnnek az ünnepek? Az emberek nincsenek tisztában azzal, hogy mit jelent az ünnep. A hagyományok kiüresednek, ezért rendkívül sérülékenyek. Évszázadokon keresztül keresztény világban éltünk, az ünnepek vagy keresztény ünnepek voltak, vagy velük szemben álltak. Gondoljunk csak a népszokásokra, a böjtre, a majálisra, a boszorkányokra vagy a tavaszköszöntőkre… Az emberek azonban mindig pontosan tudták, mit ünnepelnek, milyen egyházi ciklusok ismétlődnek, mi a liturgia tartalma. Mindezt valamivel helyettesíteni kell.

Mi manapság a falvak legnagyobb problémája? A munka és a munka becsületének elvesztése. A falu emberemlékezet óta önellátó volt, eltartotta magát, élelmet és kézműves termékeket szállított a városnak. Csakhogy mára ez megszűnt. A nagy változás 1989 után történt. A falunak újra meg kell találnia elvesztett öntudatát. Valamikor minden falusi ember büszke volt rá, hogy ebben vagy abban a faluban született és élt. Szerette a faluját, fontos volt számára a faluközösség. Erkölcsi hitelességét mindenki a köz által nyerte el. A semmirekellő embernek, aki elitta a gyerekei tízóraipénzét, semmi hitele nem volt – gazembernek tartották, nem pedig betegnek, mint manapság. (Ma, ugye, az alkoholizmust betegségnek tartják, amiről szegény delikvens nem tehet.) Az emberek ismerték egymást, összetartottak, a bajban volt kihez fordulni. A falu mai helyzetének kialakulásában a szocializmus is nagy szerepet játszott, mert az „elvtársak” következetesen el akarták törölni a falu és a város közti különbséget. Mostanában szerencsére lassan kezd visszatérni a falu önérzete, mégpedig az ökológiai gazdálkodásnak köszönhetően. Például azzal, hogy jó minőségű termékeikre ismét büszkék lehetnek.

Nem a szűk tér a mai idők fő problémája? Nyilvánvaló, hogy túl sokan vagyunk Európában. Mégis az utóbbi években egyre többen költöznek el vidékről a városokba. Spanyolországban például százszámra néptelenednek el a falvak.

Sok községben eltűntek azok a helyek, ahol az emberek össze szoktak jönni, például a kocsmák vagy a piacok. Mivel lehetne ezeket helyettesíteni? Az emberek ma ugyanúgy összejárnak, mint régen, a társaság utáni vágy változatlanul bennük él. Csak a beszélgetések témája változott meg. A férfiak ugyanúgy összeülnek a vendéglőkben, mint régen, csak már nem a falu ügyeit, hanem a saját gondjaikat tárgyalják. Az EGO, az ÉN került előtérbe, nem a MI.

Milyen hatással vannak a falura azok az emberek, akik a városokból költöznek vidékre? Sokan, akik falura költöznek, felújítják a megvásárolt parasztházat, de a nappalin vágott új ablak már nem az utcára, hanem a szántóföldre néz. A garázsajtót kulcsra zárják, és magas fallal választják el birodalmukat a külvilágtól. A kocsmába nem járnak el, és csak tavasszal vagy adventkor mennek ki az utcára. Ahhoz az embertípushoz tartoznak, akik nem faluközösséget építenek, hanem csak aludni járnak haza a faluba. Behúzódnak a magas kerítések mögé, vicsorgó kutyákkal veszik körül magukat.

Mit lehetne tenni ellene? Ha egyáltalán ajánlani lehet valamit, akkor az az lenne, hogy ne csak pihenni járjunk a faluba, ne úgy éljünk, hogy „most pedig becsukom magam mögött az ajtót, és engem hétfőig senki se zavarjon”, hanem érdeklődni kell a környezet iránt, körbejárni a falut és a környékét, és megkeresni azt a leanderbokrot, amelyik éppen kiszáradni készül, hogy fogalmunk legyen róla, hol is élünk.

Varga Klára

Szeresd a természetet!
Szabaduljon ki a természetbe! A régi városi ember jól ismerte a jelszót, a hétvégi kiruccanásnak a párizsiaknál kultusza volt. Lásd Renoir festményét.