Összeállításunkban a jótékonyságról teszünk fel kérdéseket. „Mert éheztem, s enni adtatok”, olvashatjuk Máté evangéliumában. Az adományozás igen szép emberi gesztus – és csak az ember gyakorolja.

Nem könnyű jól segíteni. Néha nehéz kitalálni, hogy a másiknak mire van szüksége. Talán ezért is nélkülöz az a sok szegény ember, és nem az irgalom hiánya miatt. Mert az emberben a jó is kódolva van, a segítés vágya.

szeretetszolgalat-kezdo.jpg

"Ez itt nem a reklám helye”

Ha jótékonyság, akkor sokan a történelmi egyházak felé fordulnak: nem elég, amit tesznek, mondják. Mi erről a véleménye Puss Sándor jezsuita szerzetesnek, aki Ekecsen szolgál, de a Jóindulat Polgári Társulással a Csallóközben és a Mátyusföldön is eredményes munkát végez.

– Az egyház miként viszonyul a jótékonykodáshoz?

– Az egyház egyrészt intézmény, amely hiányosságokat szenved. Ha a katolikus egyház valamit elhanyagol, abból menten kinő egy szekta, vadhajtás, mint például az új egyházak. Ez általános jelenség, és a szerzetesek ezeket a hiányosságokat próbálják pótolni, mi igazából ezért vagyunk. Amikor az egyház túl gazdag volt, megjelentek a ferencesek. A jezsuiták akkor alakultak, amikor a papok műveletlenek voltak. Eredetileg a jezsuita rendnek sok száz éven keresztül az volt a dolga, hogy a műveltséget terjessze, és egyetemeket alapított. (Én is tanárként kezdtem pályafutásomat.) Nemrégiben Ferenc pápával jött egy fordulat. Ő már azt mondta: van már művelt fiatalságunk, most lépjünk egy nagyot, és próbáljuk meg a művelt embereket megtanítani jótékonykodni. Szinte kötelezővé tette, hogy vezessük be az egyházi egyetemeken a szeretetszolgálatot, a szolidaritást. Egyelőre nem kötelező, hanem szabadon választható tantárgy a jezsuita egyetemeken. Ezt kezdtem el tanítani én is pár évvel ezelőtt Rómában. Amikor hazajöttem, itt is szerettem volna bevinni a szeretetszolgálatot a köztudatba – és a művelt emberek világába egyaránt. 

– Mennyire népszerű a fiatalok körében?

– Ha a nagyszombati egyetemen a szociális szakosoknak felajánljuk a határon túli szeretetszolgálat lehetőségét, egyelőre azt nézik, ott épp milyen nyelven beszélnek. Tehát, hogy melyik nyelvterületre mehetnének ki. A maguk érdeke alapján döntenek, nem az alapján, hogy hol van rájuk nagyobb szükség. Ám van érdeklődés: évente 5-6 fiatal jelentkezik. Van egy nemzetközi szervezet, a JEV (Jezsuita Európai Önkéntesség), amely Európában 25 éve, nálunk pedig 15 éve működik. Általa kijuthatunk önkéntesként Angliába, Franciaországba, Németországba, Romániába, de akár Moldáviába vagy Afrikába is. A komoly önkéntesség az egyetemen kezdődik. Aki viszont mindjárt beáll dolgozni, vagy családot alapít, már nehezen talál magának erre időt.

Elhiteti magával, hogy nincs ideje jót tenni, és inkább az adója 2%-át adja jótékonyságra. Ezzel elaltatja a lelkiismeretét, pedig ez nem jelent lelki fejlődést. Nem a pénz, az önkéntes a kevés! Ha egy fiatalnak már nincs ideje külföldre menni, helyi szinten akkor is sokat tehet a közösségért. 

– Mit tapasztalt, külföldön hogyan működik mindez?

– Külföldön szinte természetes, hogy az egyetemista, miután befejezi tanulmányait, legalább egy fél évre kimegy a harmadik világba, Afrikába vagy Dél-Amerikába. A szeretetszolgálat ott becsületbeli kötelesség. A fiatal öt évet tanult az állam vagy a szülők pénzén, s ezt szeretné valamilyen módon megszolgálni. Igyekszik legalább fél évet vagy egy évet önkéntesként dolgozni, mielőtt munkába lépne. Míg nálunk egy fiatal, aki még be sem fejezte az egyetemet, már azon töri a fejét, hogy jó munkát találjon, ahol sok pénzt tud keresni. Sajnos, a mi fiataljainkból hiányzik az igyekezet, hogy valamit visszaszolgáltassanak a társadalomnak. Pedig nem egészséges, ha minden csak a pénz körül forog. Ezt a szemléletet kéne valahogy a köztudatba bevinni, ami hosszú folyamat lesz, és még csak az elején vagyunk. Sokan nem értik, minek törődünk a szegényekkel. Én a fiatalokat támogatni szeretném abban, hogy rádöbbenjenek: elsősorban nekik van szükségük a szeretetszolgálatra. Mi, jezsuiták azt az elvet valljuk, hogy nem a szegényeknek van szükségük a szolgálatra – hanem nekünk van szükségünk a szegényekre. Mert ha én nem tanulom meg a szeretetszolgálatot, akkor én leszek szegényebb. Az én lelkemnek van szüksége minderre. Itt, a Csallóközben, pontosabban Nagymegyer és Gúta között nagyjából 80 tanya található. Több nyolcgyermekes családot ismerek, amelyek nagyon szegényen élnek, de nincsenek rászorulva a szeretetszolgálatra. Ők megélnek, sőt egészségesebbek, mint mi. Igaz, a lányok 16 évesen szülnek, és néha otthon, ahol fürdőszoba sincs, de a gyermek egészséges. Igazából nem nekik van szükségük a szeretetszolgálatra, hanem azoknak az egyetemista orvostanhallgatóknak, akik soha nem láttak ilyen családot, és mégsem éreznek felelősséget, hogy meglátogassák őket. 

– Létrehozta a Jóindulat Polgári Társulást. Mit tudhatunk a társulásról, mi célt szolgál?

– 2011 őszén a szlovák kormány jóváhagyta az önkéntességről szóló törvényt, és novemberben már meg is alapítottuk a polgári társulást. A legfőbb célunk az önkéntesek felkutatása és integrálása. Eddig ha hozzám fordult egy fiatal, hogy szeretne önkéntes munkát végezni, akkor elintéztük Böjte Csabánál – vagy kimehetett a Kárpátaljára. A Szent Erzsébet Főiskolától pedig, ahol témavezető tanár vagyok, Vlado Krčméry professzor munkacsoportján keresztül lehet kijutni Afrikába. Vannak fiúk, akik minden évben kimennek a fekete kontinensre: kiásnak egy kutat, majd hazajönnek.

puss-atya.jpg
Puss Sándor jezsuita szerzetes

– Mit lehet tudni a tagokról?

– 35 állandó tagunk van, de nagyon sok a szimpatizáns is. A korosztály inkább a húsz év fölötti egyetemisták, de a nyugdíjasok is örömmel jönnek. Főként a Csallóközben és a Mátyusföldön vannak tagjaink. Továbbá Rozsnyó környékén is vannak önkéntesek, akiknek saját polgári társulásuk van, Gondviselés néven.

– Mit adhat az ilyen önkéntesség egy fiatalnak?

– Általában azzal térnek haza, hogy sokkal többet kaptak, mint adtak. Kapnak egy felnőtt dimenziót. Magyarországon már kezdik bevezetni – mi még nem tartunk ott –, hogy aki például az egyházban bérmálkozásra jelentkezik, az előtte végezzen szeretetszolgálatot, ami a felnőtté válás része. Azzal, hogy te tudsz másnak önként adni, attól válsz felnőtté. Egy gyermek addig gyermek, amíg önző. Minden az övé, mindent ő szeretne megkapni. Gyakran egy főiskolás is még nagyon gyerekes. Neki kell a legjobb számítógép, a legjobb motor... 

– A fogyasztói társadalom diktálja, hogy mindenből a legjobbat vegyük. 

– Arról viszont nem beszél, hogy ne a legtöbbet akarjál, hanem a legjobb legyél. Elsősorban nem birtokolni kell, hanem lenni. Sajnos, ez a fogyasztói társadalom számára nemkívánatos elv. Az önkéntes fiatal lelkileg lesz gazdagabb. Látja a világ nyomorát, és megtanul relativizálni. A saját problémája, amit néha csak eltúloz, már nem is lesz olyan nagy.

Önkénteseink közül még senki se mondta, hogy a jótékonykodással elvesztett egy évet az életéből, vagy elvesztett heti egy órát. Van egy felvidéki barátom, aki jól menő vállalkozó Budapesten – emellett hetente 2-3 órát önkénteskedik az onkológián. Azt vallja: e nélkül már nem tudna meglenni, pedig igazán kevés szabadideje van. 

– Régen is működött a szeretetszolgálat?

– Hajdanán a híres egyházi emberek majd mind egy szálig tudósok voltak. Pedig a középkorban is voltak olyan szent életű papok, akik szeretetszolgálattal foglalkoztak. Csak az egyháztörténelem ezekről az emberekről elfeledkezett. Ez is a feladatunk, hogy felkutassuk ezeket az ismeretleneket, és példaképnek állítsuk őket az utókor számára. Régen is voltak Böjte Csabák, csak nem írtak róluk, mert nem voltak érdekesek. A szentté avatásra jelölt Batthyány-Strattmann László például körmendi kastélyában ingyen gyógyított: a szegények orvosaként volt ismert (járt a Csallóközben is). Vagy voltak például erős szociális érzékű nők, akik óvodákat alapítottak, s ezzel szolgálták a közt. Ma egy közszereplő felesége gyakran főként a reklám miatt jótékonykodik, s nem maga miatt. A szeretetszolgálat azonban nem a reklám helye! Adni szívből kell – akár névtelenül –, és nem várni cserébe hírnevet, se kicsit, se nagyot.

hirlevel_web_banner_1_161.jpg

A MAGYAR MEGMARADÁSÉRT

A Magyar Megmaradásért Polgári Társulás öt évvel ezelőtt úgy gondolta, hogy segítő kezet nyújt a székely gyermekeknek, egy kis napfényt visz az életükbe. Az önzetlen adásról és a nyári táborukról beszél Juhos Norbert, a társulás mátyusföldi elnöke (Nádszeg).

– A Magyar Megmaradásért ötödik alkalommal szervezett tábort a rászoruló erdélyi gyerekeknek. Hogyan indultak?

– Társulásunk öt évvel ezelőtt alakult. Az alapító, Aranyosi Szabolcs a leszakadt régiók magyarságán szeretett volna segíteni. Rögtön a kezdeteknél javasolta, hogy a leszakadt részekből hozzunk árvákat, és szervezzünk számukra tábort. Böjte Csaba testvér jutott az eszünkbe: ismerjük őt személyesen. Úgy gondoltuk, először az ő gyermekotthonait keressük fel, mert a szemünkben ő a legnagyobb magyar. Azóta több szervezetünk van, és évente mindig máshol ütnek tábort. A tavalyi évben a Duna és a Garam mentiek, idén mi, mátyusföldiek voltunk soron. 25 gyermeket hoztunk a Székelyföldről, és további 10 felvidéki gyereknek adtunk egyhétnyi élményt. Ekecs mellett, Kovács Péter tanyáján volt a főhadiszállásunk.

,,Köszönöm, hogy elvittetek fürödni, habfürdőzni, ugrálóvárazni, versenyezni, csónakázni, sütögetni és szórakozni! Finomak voltak az ételek is. Jó volt az ostorozás meg a botforgatás. Nagyon szerettem itt. Jó volt a szentmisén énekelni, szavalni. Köszönöm, hogy eljöhettem ebbe a táborba, és jövőre is szeretnék visszajönni. Egyszóval: köszönöm ennek a hétnek a minden napját! Isten áldja meg a szervezőket! Szeretettel: Fancsali Eszter, Fenyéd  (Máréfalva mellett)"

– Mi mindent csináltak az egy hét alatt?

– A vasárnap szentmisével indult, ami már hagyomány. Idén kimentünk a nádszegi szőlősbe, ahol a helyi fiatalok szórakoztatták a gyerekeket. Este pedig váratlanul megjelent Vadkerti Imre, Zsapka Attila és Sipos Dávid – és egy fantasztikusat zenéltek nekünk. Ezen a napon a gyerekek nagyon megnyíltak, szinte együtt sírtunk. Napi két programot szerveztünk nekik, számos jóérzésű ember segítette a munkánkat. Megvendégelt minket a Slovakia Ring, és Dunatőkés polgármester asszonyára minden évben számíthatunk: idén légvárral és habfürdővel kedveskedett a gyerekeknek. Pozsonyeperjesen Bögi Gábor tutajtúrára vitte a gyerekeket. A nyárasdi és a dunaszerdahelyi termálfürdőben is ingyen fürödhettek. Elvittük őket a Pannonhalmi Főapátságba, a királyrévi Harkály tanyára és csónakázni Csölösztőre. Nagyon sok segítőnk van, ám amit a nádszegi hívők vállalnak minden évben, az mindennek a csimborasszója. Egy tonna száraz élelmiszert és más adományt kaptak tőlük a gyerekek. Hazainduláskor az autóbusz rakodótere megtelt, és komoly pénzadományt is tudtunk adni mindhárom gyermekotthonnak és napközinek.

– Bizonyára nagy élményben részesültek a gyerekek.

– A gyerekek nem tudták, hova jönnek, csak annyit, hogy a Felvidékre. Az egy hét alatt nagy barátságok alakultak ki. Két nap múlva a gyerekek már csak úgy hívták a tábort, hogy kis mennyország. Zsoltika azon a héten volt épp 13 éves, és a társulásunk meglepte őt egy laptoppal,  tűzijátékkal és két hatalmas tortával. A tábor fénypontja pedig a pénteki Ki mit tud? volt. Minden gyerek komoly műsorral készült, a végén a zsűri pontozással döntött. A fődíj egy tablet volt, de három televízió és fényképezőgép is gazdára talált. Igazság szerint nem könnyű összehozni a tábort, mert pályázatainkat sorra elvetik. Viszont Nádszeg település, a helyi plébánia, a Szent István Király Polgári Társulás támogat bennünket. Mi úgy gondoltuk, hogy jól tesszük, ha a székelyeknek megfogjuk a kezét – és ők is a miénket. Máréfalva és Oroszhegy a két gyűjtőpontunk. Böjte Csaba gyermekei csak akkor tudnak kirándulni, ha valaki felkarolja őket, az állam ebben nem segít.

juhos.jpg
Juhos Norbert, A Magyar Megmaradásért Polgári Társulás elnöke

– A gyerekek hogyan viselték a nagy váltást?

– Az utolsó nap kaptunk tőlük egy füzetet, amelyben egyenként megköszönték a tábort. S ami érdekes, hogy mindig külön megköszönték az ételt. Nagyon jól nevelt gyerekek a székelyek, maguktól mondtak áldást. Este kilenc órakor már aludni készültek, nem kellett figyelmeztetni őket. És ha a kisebb gyerek nem tudta magát ellátni, a nagyobb azonnal segített neki. Hiszen egy vérből valók vagyunk!

ÖNKÉNTESKÉNT

A 28 éves baszk gyógytornász, Elixabete Larrea Garcia bejárta Dél-Amerikát, legutóbb pedig Indiából tért haza önkéntes munkájáról. A spanyolországi San Sebastián városában született, nyolc nyelven beszél, és másfél éve (egy nagy szerelem hatására) úgy döntött, megtanul magyarul, és nálunk fog élni. 

– Hogy kerül egy fiatal spanyol lány a Csallóközbe?

– Mindig is érdekelt Közép-Európa. Másfél éve az Európai Önkéntes Szolgálat (EVS) révén érkeztem ide. Pontosabban a nagymegyeri ifjúsági központba, ahol egy évig végeztem önkéntes munkát.

– Mit szólt a családod, hogy világgá indultál?

– Minden szülő szeretné, ha gyermeke otthon lenne, vagy legalább közel élne hozzá. 2009-ben, az egyetem elvégzése után kezdtem járni a világot. Három testvérem van, két fiú és egy lány, én vagyok a legfiatalabb.

Évente kétszer-háromszor látom őket. Utoljára októberben találkoztunk. Vagy én utazom haza, vagy a család jön. Összecsomagolnak, beülnek a kocsiba, és eljönnek utánam.

– Hogy kezdtél el önkéntes munkát végezni?

– Az egyetemi évek alatt gyakornoki munkát végeztem, számos központban dolgoztam, megismertem az egészségügyet. (Eredetileg orvos akartam lenni, később döntöttem a gyógytorna mellett.) Az egyik tanárunk felhívta a figyelmünket, hogy gyógytornászként rengeteg önkéntes munkát tudunk vállalni a világ számos részén. Tanulmányaim befejezése után visszatértem a Baszkföldre, ám egyre jobban érdekelt az önkéntesség. Rájöttem, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, mentálisan sérült, illetve fogyatékkal élő gyermekekkel. Ez olyan munka, amihez rengeteg türelem kell, mégis, ez benne a szép. Akár évekig eltarthat, mire látható egy kis fejlődés – és az emberek, sajnos, türelmetlenek.

– Csillog a szemed, ha erről beszélsz. Hogyan vélekednek a körülötted lévők az önkéntes munkáról?

– Az egész világban szinte ugyanazt tapasztaltam: Bolíviában is van olyan ember, aki nem érti – és nem is akarja megérteni –, mit jelent az önkéntesség, és itt, Szlovákiában is. Olyan, aki még csak hallani sem akar róla. A legszomorúbb, hogy ők többségében fiatalok. Sokszor kérdezik tőlem, hogy miből élek, és mikor van erre időm. Erre mindig az a válaszom, hogy az ember arra szán időt, amire akar. Ha önkéntes munkát végzel, nem gondolsz arra, hogy ingyen dolgozol. Bárcsak egész életemben ezzel tudnék foglalkozni!

elixabete_larrea_garcia0.jpg
Elixabete Larrea Garcia

– Merre jártál a világban?

– Leghosszabb ideig – egy évig – Bolíviában voltam, ezenkívül Peruban töltöttem három hónapot, Nicaraguában pedig fél évet. Mindez saját költségre, az utazást és a szállást is én fizettem. Rehabilitációs központokban dolgoztunk, főként gyerekekkel. Latin-Amerika különleges hely, de nagy előnnyel indultam, hiszen ott mindenki spanyolul beszél. Láttam nagy szegénységet, sok helyen műanyag falak közt élnek az emberek. Itt találkoztam életemben először egy 13 éves anyukával. Otthon dolgoztam ötcsillagos szállodában is: megtapasztaltam a fentet és a lentet is. Nálunk azt mondják, masszőr bárki lehet, de a gyógytornászok egyetemet végzett szakemberek. Nálunk a vendégek a szállodákban igényt tartanak a gyógytornára és a gyógymasszázsra is.

– Indiai utad négy hónapig tartott.

– Indiában vak és süketnéma gyerekekkel foglalkoztam. Sokat tanultam tőlük, megtanultam a jelbeszédet is. Csodálatos érzés volt, hogy megértettük egymást: sokszor egy mosoly is elég volt. Ha máshogy nem ment, lerajzolták, hol és mi fáj nekik.

– Mik a terveid?

– Egy időre itt keresek munkát. Az önkéntességet biztosan folytatom – a következő úti cél remélhetőleg Afrika lesz. Oda mindenképp szeretnék eljutni. A jövőmet viszont a Csallóközben képzelem el. Ideköt a szerelem.

M. Ando Krisztina, Derzsi Bernadett
Cookies