Hogyan él egy igazán fiatal nővér, aki az onkológián dolgozik, a nehéz esetek mellett? Mit érez, mit gondol? Ne lapozzunk tovább azzal, hogy a rákról nem akarunk olvasni. Veronika jó hírt is fog közölni. Ő az a nővérke, aki segít rajtunk, amikor baj van, és sok sikeres gyógyulásról mesél.

Jó látni azt, ha valaki annyira elkötelezett a szakmája iránt, mint a nyárasdi Csölle Veronika (23). Veronika a pozsonyi Nemzeti Onkológiai Intézet intenzív osztályán dolgozik. Fiatal kora ellenére rendkívül elhivatott, életerős és kitartó. 

– Egy alkalommal, amikor látogatást tettünk a középiskolából az onkológiára, akkor úgy voltam vele, hogy soha, de soha nem akarnék ott dolgozni (somolyog). Soha! Ezt ki is jelentettem – kezdi Veronika

Mikor és miért döntöttél a nővér szakma mellett?

– Gyerekkorom óta segíteni szeretnék az embereken, ezért segítő szakmát választottam. Nővérképzőbe mentem, a Dunaszerdahelyi Egészségügyi Középiskolába, majd Pozsonyban végeztem mint diplomás nővér. A szerdahelyi iskola sokat adott, azonban a pozsonyival nem voltam megelégedve. Alig volt gyakorlatunk, és nem is tudtam rendesen szlovákul, amiért a tanáraim állandóan kicikiztek. Szerencsére később a barátoktól megtanultam a nyelvet.

Tiltakoztál az onkológia ellen, mégis oda kerültél. Hogyan?

– A cél az intenzív osztály volt. Ez az a hely, ahol életeket mentenek. Ám csupán az onkológiai intenzíven volt szabad hely, ahol ugyebár 18 év feletti rákos, daganatos betegeket látnak el. Itt zajlanak az operációk, valamint a műtétek után nálunk lábadoznak a betegek. 

Abszolvensként csöppentél ide. Könnyen felvetted a ritmust?

– A feletteseim azt szerették volna, ha a palliatív osztályon kezdek, vagyis az elfekvőben, mert úgy vélték, hogy újoncként nem fogok tudni megbirkózni a feladattal. Viszont én erősködtem, hogy maradok! A három hónapos betanulási idő alatt állandó szakmai felügyelet alatt álltam. Voltak nehéz pillanatok, de nem adtam fel.

Mesélj róla, hogyan telik egy napod?

– Két műszakban dolgozunk: reggel héttől este hétig vagy este héttől reggelig. Ez egy hónapban 15 munkanapot jelent. Egy nővérnek maximum 2 betege lehet, és abból csak az egyik lehet lélegeztetőgépen – a nővérek betegágyakhoz mért számarányát tehát nálunk betartják. Kardélen táncolunk, mert néha másodperceken múlik itt az élet. Ha hibázol, az emberi életbe kerülhet. Fegyelem és lélekjelenlét: ez a jelszavunk. Főleg ha vészhelyzet van, és nincs a közelben orvos. Akkor nekünk kell dönteni helyette.

csolle-veronika01.jpg

Apropó, nálatok milyen az orvos-nővér kapcsolat?

– Tény, hogy az egészségügyben erős a hierarchia. Az orvosok sok helyen nem tekintik egyenrangú félnek a nővéreket, de nálunk az orvos és a nővér kapcsolata nagyon jó. Ez egy igazi kiváltság. Naponta megbeszéljük, mit fogunk csinálni. Vizitelünk, aztán védőruhába öltözünk, ha éppen multirezisztens kórokozókkal* fertőzött beteghez megyünk. Ezek a betegek biztonsági boxokban vannak, mivel a szervezetük kevésbé immunis, és számukra már egy sima húgyúti fertőzés is végzetes lehet. Órára pontosan vezetjük a kezeléseket, állandóan figyeljük és jegyzeteljük a páciensek állapotát. Az orvosok pedig mindenben a segítségünkre vannak: magyaráznak és tanítanak. 

Tű a szénakazalban. A nővérek inkább Ausztriába mennek, nemcsak a jobb bánásmód, hanem a magasabb anyagi juttatások végett is.

– Köztudott, hogy a kórházak pénzügyi problémával küzdenek, és a szakma sincs megbecsülve. Aki családot tart, az nem engedheti meg magának azt a kevéske fizetést, amit nálunk a nővérek kapnak. Nálunk az onkológián szerencsére megbecsülik a nővéreket, az ellátás magas színvonalú, eszközökben és gyógyszerekben sincs hiány. Nővérekben annál inkább. Hiába a jó környezet és a kedvező fizetés, kevesen bírják a munkát a lelki megterhelés miatt.

Ha ennyien feladják, hogy lehet az, hogy te mégis bírod?

– Mindig is erre a pályára készültem. Nekem ez nemcsak munkám, hanem hobbim is. Az esetmegbeszélések a kollégákkal mindennaposak, így könnyebb feldolgozni a stresszt. Plusz állandóan fejlesztjük magunkat. Kötelező képzéseink vannak a nővérkamarában, és a részvétel után kreditpontokat kapunk, ami a fizetésünkben is lecsapódik.

Előfordult már veled, hogy egy páciens a szívedhez nőtt?

– Volt egy betegünk, aki három hónapig feküdt nálunk, az orvosok már elbúcsúztak tőle. Őt nagyon megszerettük, olyan volt számunkra, mint egy családtag. Ma már jól van, már otthon játszik a gyermekével! Ezen kívül volt egy bácsi, akit szintén nagyon megszerettem, de ő, sajnos, elment. Az ő esete nagyon megviselt. 

Tanulható a távolságtartás?

– Igen. Mert ez az élet rendje: születünk és meghalunk. Megvisel a halál, de tudom, hogy nem veszhetünk bele a fájdalomba. Tovább kell lépni, másként majd nem tudom a beteget ellátni. A betegeim nagyon szeretnek, mindig azt mondják, hogy milyen aranyos vagyok. Bár a szlovákom még mindig nem tökéletes... (nevet).

Mi a trükköd? 

– Mindenki másképp foglalkozik a beteggel. Én sokat mosolygok, és nagyon szívesen beszélgetek. Az életről, a fiatalságról, arról, hogy mi újság van a nagyvilágban. Sok érdekes emberrel lehet itt ám megismerkedni! Persze akad köztük olyan is, aki kötekedik vagy parancsolgat. Adja ide!, mordul rám. Ekkor megjegyzem, hogy kedves szóval mindig többet elér az ember... Ezen a többség elgondolkozik. Egyrészt persze érthető, ha a beteg fásult, depressziós, hiszen kórházban van. Egyébként azt tapasztalom, hogy a fiatalokat jobban megviseli az állapotuk. Látom a hatalmas félelmet a szemükben. Viszont mindenki nagyon küzd. A pozitív hozzáállást nagyon fontosnak tartom a gyógyulás szempontjából. 

El tudsz szakadni ettől a világtól?

– Eleinte volt ezzel gondom. Este lefeküdtem, és hallottam a monitorok sípolását a fülemben. Zakatoltak a gondolatok a fejemben, hogyan lehetne a gyógyszereket kombinálni, a mellékhatásokon gondolkodtam. Most már ki tudok kapcsolni. Ha van időm, kirándulok, a természetet járom. Néha az is elég, ha csak kimegyek a Duna-partra. S mikor túlteng bennem a munkaláz, kisegítek mentősként. Ez is nagyon érdekelt, úgyhogy belekóstoltam. Nyughatatlan vagyok! (mosolyog)

 

Többet kéne foglalkoznunk az elmúlással. Veronika elmondja, miért..."

 

Jövőbeli tervek és célok?

– Érdekel a rákkutatás. Az aneszteziológiára specializálódom, tehát most kis gyakorlatot szerzek, és nemsokára újra a főiskola padját koptatom, munka mellett. Erős célom, hogy képezzem magam!

Nyugalmat árasztasz! Ennek biztosan hasznát veszed...

– Az intenzíven mindig nagy a zűrzavar és a rohanás! Ha újraélesztés van, akkor csak felkapjuk a hátizsákot, és futunk. S mikor hazamegyek, jó érzéssel tölt el az, hogy ma megint tettem valami jót. És igen, az egyik nővér abban segít, hogy a gyermek világra jöjjön, mi viszont a halálhoz vagyunk közelebb. S erről keveset beszélünk. Mi történik ilyenkor? Mit csináljunk, ha közel kerülünk a halálhoz? Azt mondják, a test féltése a halál...

Mit kell tudatosítanunk véghelyzetekben?

– Elsősorban, ugye, meg kell tenni mindent a betegért. De azt is el kell fogadni, ha a test feladja a harcot. Erről sokat tanulunk, és fontos, hogy már a gyermekkorban se legyen tőlünk a téma teljesen idegen. Nem szabad kizárni a halált az életünkből, és úgy tenni, mintha sosem következne majd be! Oldani kell ezt a zártságot. Ahol kezdet van, ott vég is van: a halál az élet természetes velejárója. Ha többet foglalkozunk vele, talán nem lesz akkora trauma, amikor eljön. A halál tabunak számít, mint a rák, megrémiszti az embereket: érthető, hiszen nem szeretünk a rossz és a fájó dolgokról beszélni. Pedig mindannyian tudjuk, hogy előbb vagy utóbb elveszítjük a barátainkat, a családtagjainkat, s végül mi magunk is meghalunk. Bár én hiszem, hogy a halál nem a vég, s hogy a lélek örökké él... Nekem is nehéz gyászolóval beszélni. A hozzátartozó csak sír, és kérdőn néz rám, mintha tőlem várná a választ: Miért éppen ő? Miért most? Egyáltalán: miért...? 

– Az élet igazságtalan.

– Bizony, és most nagyon sok a beteg. Az idősebb kolléganőim is azt mondogatják, hogy sokkal több a rákos megbetegedés, mint bármikor valaha. A leggyakoribbak pedig az emésztőrendszeri megbetegedések, ezenkívül a női bajok, a petefészek-, a mell- és a méhnyakrák. Szörnyű betegségek ezek, de sok a csodás gyógyulás is!

Mi az, ami szerinted itt segíthet?

– A hit. Nem szabad negatívan gondolkozni, mert az aláássa a gyógyulást. Tudom, hogy ezt könnyű mondani, de nap mint nap látom, milyen keményen harcolnak a betegeink, és velük együtt küzdök én is. Azért vagyok ott, hogy segítsek rajtuk. Nekem ez a munkám. Az életem!

Derzsi Bernadett

 

* Nagy problémákat okoznak az intenzív osztályokon kiszelektálódó multirezisztens baktériumok.  A szuperbaktériumok ma az orvostudomány nagy kihívása, mert ellenállnak az antibiotikumoknak.