Nagy ívben kerültem a tükröket. Főleg azokat, amelyek elég méretesek voltak ahhoz, hogy tetőtől talpig lássam magam bennük. Szemből még csak elment valahogy, de oldalról! Katasztrófa! Skrovan Boglárka vallomása.
Sosem voltam nádszál. Inkább vastag csontú. (Fatornyos falunkban legalábbis ilyeneket mondtak az enyémhez hasonló alkatra.) Gyerekként nem törődtem vele, de tinédzserként már nagy pácban voltam. Nem voltam kibékülve a megjelenésemmel, a temperamentumommal, de a világgal sem. Serdültem és lázadtam, de ennél több is volt a sztoriban. Csavar is volt, mégpedig hormonális, ami szorosan tartott, s nem lehetett csak úgy egyszerűen kitekerni, annyira beragadt. Pedig még a sokéves, rozsdás csavarokat is ki lehet szedni. Ha sikerül meglazítani, utána nyert ügyünk van. Az elfogadásról beszélni könnyű, hazudni magunknak nehéz. Nem tudtam elfogadni magam. Próbálkoztam, de nem ment... (Fotók: Dömötör Ede)
Kísérlet a lazításra
Soha nem volt rendszeres a ciklusom. Az alhasi görcs, kísérőivel együtt, mindig meglepetésszerűen érkezett. Különösképpen nem zavart, hiszen nem tudtam, milyen az, amikor rendes kerékvágásban mennek a dolgok. Mégis éreztem, hogy ez nem maradhat így, lépni kell. Én a sátorfámat fogtam, édesanyám pedig a kezemet, aztán szépen lassan elballagtunk a nőgyógyászhoz. Tizennégy éves voltam akkor. Először éreztem, hogy milyen huzatos is tud lenni a vizsgálószék. Megalázó volt, pedig nem volt semmi komoly vizsgálat, szimpla hasi ultrahang. Mégis, hazaérve csak feküdtem az ágyamban, fülemben Avril Lavigne számai szóltak a walkmanről, és csendesen folyt a könnyem... Az orvos felállította a diagnózist: fogyjak le. Akkor majd beáll a ciklus. Rendszeres lesz.
Biciklipedállal a talpamon
Nem voltam étkes gyerek. Ám meglehetősen aktív, a biciklipedált csak a természeti törvények akadályozták abban, hogy a talpamhoz nőjön; ugyanez volt a helyzet a falut körülölelő földutak porával. Néha persze volt csoki, gumicukor, neadjisten kóla. De messze nem abban a mennyiségben, ami józan ésszel felmérve nagy hatással lehetett volna a súlyomra.
Egyszóval egyetlen dolgot értem el azzal, hogy elmentem nőgyógyászhoz: csak még jobban megutáltam magam.
Ebben a kellően áldatlan állapotban kerültem a gimnáziumba. Semmi sem változott. (Mitől is változott volna valami?!) Ugyanúgy összevissza sodort az ár. Érettségi után tettem egy újabb kört az orvosnál. Megint nem volt semmi látnivaló, igyekezzek továbbra is lefogyni, de azért jó lenne megpróbálkozni a fogamzásgátlóval. Az segíthet: hangzott a javallat. Szedtem is becsülettel, közben mondogattam magamnak, hogy csak legyek türelmes. Három hónapnyi pirulázás alatt majdnem tíz kilót híztam. Nem akarom leírni, mit éreztem, mikor az észrevétlen felszaladt súlytöbbletet kimutatta a szobai mérlegem. A kijelzőn egyszer csak ott állt a szám...
Éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy visszatornázzam magam a gyógyszerezés előtti állapotomba. Akkoriban a futócipő volt a leghűségesebb társam. Majd egy szép áprilisi délelőttön kibuggyant a hasam a farmerből. Puffadtam, mintha egy méretet nőtt volna a csípőm, a combom is bedagadt: pár óra alatt megfordult a körméretem. Mit csinál ilyenkor egy földi halandó? Rákeres a problémájára a neten. Miután megtudtam, hogy valószínűleg összeomlott a nyirokrendszerem, de nem kizárható az emésztőrendszer megbetegedése és a rák sem, enyhe pánikban ücsörögtem a piros bársonyfotelemben. Persze hogy túlgondoltam. Analizáltam. Itt a vég, a teljes reménytelenség. A rádöbbenés még jobban megtépázta viharvert önérzetemet. Megsemmisültem.
Az éj leplébe burkolózva
Legjobban a puffadás zavart. Azontúl olyan ruhát kellett hordanom, amelyikbe napközben még „nőhetek”. Az emésztésem sem működött úgy, ahogy az elvárható lenne egy húszas évei végén járó nőtől. Lassú volt. Reggelente kicsit jobban éreztem magam, de ahogy haladtam előre a napban, úgy lett egyre elviselhetetlenebb. Dühös voltam, hiszen mindig igyekeztem kalóriadeficitben maradni, azaz kevesebb kalóriát bevinni a szervezetembe, mint amennyit napközben elégetek. Edzettem is, heti kétszer. Thai boxoltam: ez az a fajta harcművészet, ahol az ember lánya úgy megizzad, mintha ruhában zuhanyozott volna. Emiatt még nehezebb volt eljutnom a megértésig, hogy most valami olyan történik velem, ami megmagyarázhatatlan.
És hiába minden erőfeszítés, egyre rosszabbul érzem magam a bőrömben. Összegörnyedve jártam, nem mertem új barátokat keresni, kiöltözni, idegenekkel ismerkedni. Hogyisne! Legszívesebben a föld alá bújtam volna szégyenemben. Testi tüneteim ugyancsak nagy hatással voltak lelki egészségemre. (Úgy kellett ez a plusz szorongás, mint hátamra a púp.)
Egyre kevesebbet és kevesebbet ettem, hátha akkor kevésbé fogok puffadni. Nem árulok el nagy titkot: ez sem segített. Olyan kevés volt a bevitt élelem mennyisége, hogy szegény szervezetem jajveszékelni kezdett, s elraktározta az összes kalóriát.
Úton lenni, tovább keresni
Hamar rájöttem, hogy ez már nem fog magától elmúlni. Első körben meglátogattam a gasztroenterológust. Tesztek, vizsgálatok, igen, azok a bizonyos trükközős tükrözős vizsgálatok, melyektől mindenki tart egy kicsit. „Semmi baj, remekül néz ki minden. Csak funkciós zavarom van...” Szedjek emésztésjavító gyógyszert, egyek rostosat. Mivel a Covid kellős közepén voltunk, több mint fél évbe telt, mire eljutottunk ehhez a jótanácshoz. Jött a következő kör, a belgyógyász. Sok a beteg, sajnos, nem tudnak fogadni.
Már a negyedik orvos asszisztensét próbáltam meg győzni arról, hogy ígérem, rövid leszek, csak mondhassam el, milyen tüneteim vannak. Kellemes meglepetés ért: a nővérke odahívta a dokit a telefonhoz. Gyorsan eldaráltam a mondandómat. A doki kis hezitálás után kijelentette, hogy véleménye szerint hormonális problémáról van szó, ezért forduljak a nőgyógyászomhoz, készíttessek labort, nézzük meg a hormonszinteket. Remek hír!
Rendszeresen járok szűrésre, a nőgyógyász mindenről tud, a puffadásról, lábdagadásról, és szerinte minden rendben. De azért tettem még egy próbát. Emlékszem, nem időpontra mentem. Egyszerűen csak bekopogtam. Akkor már nem érdekelt túlzottan, hogy mi illik és mi nem. Határozottan kértem, hogy készítsünk hormontérképet, vegyünk vért, ne csak rámondásra diagnosztizáljunk. Mit ad Isten, a dokinak igaza lett: kiderült, hogy progeszteronhiányom van. Nem is kicsi. Emiatt rendszertelen a ciklusom.
Tizenöt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjünk a nagy titokra. Hónom alá csaptam az eredményeimet, s nekiláttam másik orvost keresni. Találtam is egy fiatal, nemrég végzett nőgyógyászt. Na, ő biztosan ismeri a legújabb módszereket. Lelkiismeretesen megvizsgált, alaposan kikérdezett, de ő is csak fogamzásgátlót javallt. Ezek az új generációs bogyók nagyon jók, nem fogok hízni. Tévedett.
Indulat és lázadás
Ott ücsörögtem tehát a zsákutca végén, erőtlenül. Néha felálltam, de mintha a világ azt akarta volna, hogy maradjak csak szépen a helyemen. Ne hadonásszak és kapálózzak. Jó ott nekem a félhomályban. Gombóc a torkomban, gyomorgörcs, feszülő állkapocs. Dagi voltam és szomorú. Feladtam. Az orvosaimban nem lehet feltétel nélkül megbízni, mert mióta elhagyták az iskolapadot, nem nyitották ki a szakkönyveiket. Ennyi tud a huszonegyedik század orvostudománya. Progeszteronhiány. Pótoljuk pirulával. Nem vált be? Akkor fogamzásgátlót kell szedni. Attól meg hízik? Azt nem szabadna!
Légyszi, mondják meg a testemnek, parancsoljanak rá, hogy szedje össze magát. Mert rám nem hallgat. Utálom is érte. Szerintem nem a rajongóm, ellenem dolgozik. Pedig örülnünk kellene egymásnak. Mégis idegenek vagyunk. Félelmetes volt számomra, hogy ennyi indulat gyűlt össze bennem. De ne sírj a kiömlött tej miatt...
Örültem, hogy kimondtam a kimondhatatlant. Fájdalmas, ugyanakkor felszabadító pillanat volt. Azt éreztem, hogy az utat nem lehet megspórolni: araszolva jutunk el odáig, hogy tisztábban lássuk magunkat.
Hormontánc, avagy a nagy kivétel
Átlagos hétköznap este volt, szokás szerint görgettem az Instát, egészen addig, míg meg nem akadt a szemem egy poszton. „A haspuffadás megfosztotta önértékelésétől? Rendszertelen a ciklusa? Hiába a sport, a mérleg nyelve nem mozdul?” – hirdette egy dietetikus. Mentor személyre szabott tanácsadással, hormonabyvivien. Micsoda parasztvakítás, gondoltam. Ráírtam, s később kiderült, hogy nem volt az. (Mert ő mentett meg.) Nem volt mire várni.Végignéztem az összes posztját. Mintha mindegyiket nekem címezték volna. Ingyenes konzultációt biztosítanak.
A program lényege, hogy egy nagyon alapos kérdőív alapján személyre és hormonális problémára szabott étrendet kap a kliens, mellé pedig bőséges segédanyagot. A csomaghoz mentorálás, kísérés is jár. Ez azt jelenti, hogy van egy személy, akit el lehet érni, akitől lehet kérdezni. Aki biztat, erősít, támogat, ha kell. Ez a személy Matkó Vivien. Ő az, aki saját tapasztalatait összegyúrta szakértőkből álló csapatának tudásával, hogy nők százainak segítsen egy jobb életminőség elérésében. Előfizettem a két hónapos csomagra. Hamarosan megérkezett minden tudnivaló. Lényeg, hogy tartsam az étrendet. Igen, mindent grammra pontosan. Eszembe se jusson kihagyni a reggelit, ami általában fehérjében gazdag. Kávét sose igyak éhgyomorra. Szedjek táplálékkiegészítőket: inozitol, ómega-3, D-vitamin, magnézium, ashwagandha. A fogyáshoz, a jólléthez elég, ha sétálok. Nem kell meghalni az edzőteremben. Ha mégis mennék, súlyzós mozgásformát válasszak.
Az étkezéseim között teljen el négy óra. Igen, tudom. Nem kis tudatosság az, amit kér a program. De mégis kinek a felelőssége, hogy megadjuk magunknak a legjobbat? Őszinte leszek, az eleje nehéz volt. De nem éheztem egy percig sem, nem sóvárogtam édesség után, nem voltam fáradt, könnyen vettem az akadályokat. Már az első hét után csökkent a puffadás, a csípő- és combdagadás. Két hónap alatt 8 kilót fogytam. A ciklusom is megemberelte magát. Néhány nap késést ugyan még megenged magának, de ezt már végképp nem rovom fel neki. Krisztusi korba kellett lépnem, mire megtanultam, hogy a testem nem az ellenségem. Jóban vagyok vele is, és azt hiszem, már a tükröktől sem tartok. Megnézem magam bennük... Oldalról is. Abszurd gondolat, de van, hogy a közösségi oldalak nagyobb segítséget jelentenek, mint az orvosok.
Jó tanács: Amennyiben orvosunk nem együttműködő, hormonjaink szintjét a Medirex weboldalán megrendelhető vérvétellel ellenőrizhetjük. A Medirexnek minden nagyobb városban van laboratóriuma (lab.medirex.sk)
