Benkő Géza szabadúszó színész, blogger, verselő. A színház kedvelőinek biztosan nem kell bemutatnom, hiszen hosszú éveken át játszott a Komáromi Jókai Színház társulatában, és dolgozott Kassán is. Önálló estjeivel is megfordult már jó néhány helyen, és más társulatok előadásaiban is fellépett.
Elsősorban és mindenekfelett azonban – színész. A tévénézők, sorozatkedvelők leginkább a Jóban-rosszban Száraz Emiljeként ismerik. Benkő Géza Komáromban élő családapa, férj, akivel össze lehet futni reggelente, kutyasétáltatás közben. Szerepelt filmekben, de dolgozott pincérként is Angliában és Írországban. Blogját (http://www.bumm.sk/blog/g/) sokan olvassák az interneten.
– Szeretem az esőt. Egy kelet-európai eső vagy köd a nyomába sem ér annak az angolnak, amit ott tapasztaltam az alatt a tizennégy hónap alatt, míg kinn pincérkedtem. Szívesen visszamennék, de most inkább Skóciába vagy esetleg Norvégiába, Svédországba vagy Izlandra – mondja Géza, és úgy érzem, tényleg komolyan gondolja. – Mindenképpen elmennék innen, mert úgy érzem, túl sokat voltam itt. Ha másért nem, akkor látni, tapasztalni, élni, és lelkileg is gazdagabban térhetnék vissza. Menni kell, mert úgy érzem, itthon a politikába, a kultúrába, az életünkbe beszökött az igénytelenség.
– És külföldön nem jellemző ez az igénytelenség?
– Brutálisan el van bulvárosodva és ugyanolyan igénytelen az élet ott is. Negatív kultúrsokkot éltem meg eleinte.
Nem táplálok én hamis illúziókat Shakespeare földje irányában, de az elvégzett becsületes munkát megbecsülik, és írni ugyanúgy lehet, mint itthon.
– Nyilvánvaló, hogy sokat olvasol, mert a műsoraidhoz is magad válogattad össze az írásokat. Mikor jöttél rá, hogy írni is tudsz?
– Nem tudok írni, csak írok, ami nagy különbség.
– Hogyan jött az ihlet?
– Nem volt ennek semmilyen háttérszele, csak úgy jött. Ha nagyon szépen akarnám megfogalmazni, akkor meg tudnám ideologizálni: ahogy évekig mások szövegeivel dolgoztam, kíváncsi voltam, felszínre tudom-e hozni a bennem rekedt gondolatokat és érzéseket. De nem így van. Van bennem egy belső kényszer. És ha úgy tetszik, az írás egyben terápia, gyógymód is: hogy csak úgy egyszerűen elmondjak dolgokat. Kísérletezzek. Hosszú évek óta a szavak között élek, szeretem a szavakat. Jó dolog velük játszani.
– Novelláid annyira őszinte önvallomásnak tűntek, hogy közeli ismerőseid is meglepődtek, mi mindent nem tudtak rólad.
– Kiírtam magamból a gyerekkoromat, amit aztán a fantázia picit felcicomázott. De ezek nem eredeti, teljes önéletrajzi dolgok. Apró történetrészletekből duzzadt egy novellányira az írás, és én voltam olyan „szemtelen“, hogy megjelentettem.
– Vissza tudnál költözni gyerekkorod helyszínére?
– Nem, már nem tudnék visszamenni Kiskövesdre. Más faluba, valahol valahova, nagyon szívesen. Vagy egy tanyára, kicsit belassulni, vágyom erre is. De már nem mennék vissza.
– Nem mondták soha szemrehányóan, hogy te is elhagytad „keletet”?
– Nem jöttem elég messzire, talán az a baj. Nem, soha nem vetették a szememre. De próbálkoztam ott is. Miután visszajöttem Írországból, egy évig voltam szerződésben a kassai Tháliánál, de a távolság és az anyagiak miatt nem működött: két gyereket eltartani egy színészfizetésből, 400 km-távolságból – lehetetlen. A feleségem pedig ezer szállal kötődik Komáromhoz, nem tudna elköltözni.
– Verseket is írsz, és sokan ajánlják, hogy zenésítesd meg azokat.
– Van is köztük egypár, amelyeket egy kedves barátom megzenésített. Én csak megírom a verseket, kirakom az oldalamra, és útjukra engedem: aki elolvassa, elolvassa, aki nem, nem. Mást nem tudok hozzáfűzni. Szabadon kezelendő. Ez az egyik legújabb:
„Barátommá szelídültél.
Közömbös, néma, baráttalan barát.
Megkopott fényű huszonnégy karát.
Buborékját vesztett pezsgő.
Napbarnította arcon szeplő.
Címétől megfosztott nemes.
Humorista, ki már nem szellemes.
Kifakuló lábnyom.
Köddé foszló álom.
Esőben elhamvadt tűz.
Fogócska, hol senki nem űz.
Barátommá szelídültél.
Sótlan, szótlan, baráttalan barát.
Emlék maradtál a ködös légen át.“
Ezt eleve dalszövegnek írtam. Atipikus dalszöveg, refrénmentes. De hát olyan sokan megzenésítenek verseket, melyek nem dalszövegnek készültek, akkor ezt is meg lehet zenésíteni. Egyrészt valaminek az elmúlása izgatott, valamint egy műsorra készülünk Szarvason a barátságról.
Ilyen mögöttese volt, és nem lélekbeli gyötrelmek. (Szarvason kétnyelvű, szlovák–magyar nemzetiségi színház működik, és mindkét nyelven játszó színészek kellenek hozzá, akik leginkább a Felvidéken találhatók. Először egy darabot fordítottam nekik, azután játszani hívtak – azóta folyamatosan együttműködünk.)
– A múzsákra igazán nem panaszkodhatsz, hiszen sok nő vesz körül az életedben...
– A nők fontosak, olyanok, mint a hívő embernek Isten. Engem „istenek“ vesznek körül, folyamatosan. A szerető anya, a feleség, a lányom, a nővérem, aki már nagymama, a dramaturg barátnőm, Emese, a súgó barátnőm, Edit, a kolleganők, akikkel dolgozom. (A sógornőmmel, Stubendek Katalinnal is sokat szerepeltem színpadon, lennék is még, de ő Pécsett van alkalmazásban.)
– Milyen apának lenni, egy lány és egy fiú apjának?
– Nagyon szép – és nehéz. Rettentően nehéz megfelelni. Az apai szerepemet beárnyékolja egyfajta görcsös igyekezet, hogy megteremtsem a biztonságot, anyagilag bebiztosítsam a gyerekek jövőjét. Ez eléggé megnehezíti az életemet. Úgy érzem, hogy ebben a kihívásban alulmaradok. De mindennaposak az ölelések, a puszik, a hogyvagyok, a szeretlekek – és ez azért kompenzálja azt, amikor hónapok óta otthon ülök, és nem csinálok semmit. Ez azért jó. A mindennapok, amikor tanulni kell Mátéval, aki most ötödikes. Rebeka lányom tizenhat éves, ő a feleségemmel szokta megbeszélni a dolgait. Amire engem méltónak tart, azt azért elmondja. Meghagytam neki ezt a szabadságot, nem kérem, hogy feltétlenül mindent elmondjon nekem. Szépen kialakult az évek során, hogy milyen témakörben keresi édesanyját, Máriát, és engem milyen témakörben preferál. Azt hiszem, az apává válásnak – így, a tizeniksz év után – még csak a kezdeti stádiumában vagyok. Kifogott rajtam a gyerekkor. A két gyerekem mellé elég nehéz volt visszamenni gyereknek. Pontosan azért, mert családapaként kellett működnöm, és a kettő – akár tetszik, akár nem – néha üti egymást. Igyekszem fiatalos apa lenni, fiatalos családfenntartó, és eleve nem akarok beleöregedni a gondokba. Annak ellenére, hogy néha kilencvennégy évesnek érzem magam! Próbálom úgy nevelni őket, hogy boldogok legyenek. Minél felnőttebbek lesznek, annál több közös dolgunk lesz.
A Jóban-rosszban Száraz Emilje
– Családapa vagy, legalábbis igyekszel lenni, de ez nem zárja ki, hogy a külsődön rendszeresen változtass valamit. A tetoválásokra gondolok.
– Szeretem magamon tudni azt, ami nekem tetszik. Van egy kelta kereszt a karomon. Az életfát őrző oroszlán, ami szkíta harci jelkép, egy őrző-védő szimbólum. Van saját nonfiguratív skorpióm (a skorpió jegyében születtem), és vannak rajtam teknőcök, akik a bölcsesség és a megfontoltság istenei. Az örök élet körforgása, az örök visszatérés reinkarnációs jelkép. Van örök élet labirintusa, van jin és jang, továbbá japán skorpió, ami a küzdelmet jelképezi, és egy harmadik skorpió, körötte a fiam, lányom és feleségem jegye (mind a hárman a Szűz jegyében születtek). A lábamon Picasso Don Quijote-ja. Ez is én vagyok, a kis szélmalomharcaimmal. És még újabbak is lesznek.
– Hogy érzed, hol tartasz most az életedben?
– Közvetlenül a töréspont előtt. Már nem vagyok olyan fiatal, hogy fejetlenül, de olyan öreg sem, hogy teljesen bölcsen, megfontoltan döntsek. Nem tudok dátumot mondani, és nem tudom előre döntésem következményeit. Ezért gondolkodom sokat, és ezért van az, hogy még nem lépek. Valószínűleg majd a sors lép helyettem. Nagyon magányos vagyok, úgy érzem. Nem mondom, hogy ez rossz dolog. Néha kifejezetten jó magányosnak lenni, de egy színésznek, amikor a színészet egy társas műfaj, nem az igazi. Hogy miért van ez így? Megtehetném, hogy mint ahogy a nád, meghajlok, ha fúj a szél, aztán kiegyenesedek. Erre nem vagyok képes. Éppen ezért nem vagyok sehol sorszínész, inkább egyedül vagyok. A szakmámban nem vagyok képes megalkudni. (Mondhatnák, hogy a sorozatszereplés is megalkuvás, de nem az. Ez egy szakma, amelynek sikerült elsajátítanom a trükkjeit. Más a technikája, mint a színpadi színészetnek.)
