Hatalmas virágfejek között sétáltunk, virágos tortát szeltünk fel, barackillatú krémekkel kenekedtünk, andalító gitárzenét hallgattunk – és a világ legjobb táncosa táncolt nekünk. Ez volt az Új Nő jubileumi fogadása.
Hetven éve alakult meg sok felvidéki család kedvenc lapja. Két régi kolléga, M. Nagy László és Nagyvendégi Éva visszaemlékezéseit olvashatjuk a hetvenes-nyolcvanas évekből.
Igazság szerint a nagy hajszában szinte elfeledkeztünk róla: hetven éve, hogy megjelent a Nő. A múlt kötelez, így az évforduló alkalmával majd minden számunkban találhat olyan cikket a kedves olvasó, ami csak neki és róla szól.
Decemberi nem lehet! – rázott kezet anya és apa, amikor eldöntötték: elég a bátyám egyeduralmából, most már jöhet a kistestvér. Nem tudom, ki mit rontott el, de valahol hiba csúszott az egyezségbe. Idén ugyanis 29. éve, hogy családunkban a szilveszteri ebédnél torta az előétel.
1952-ben indult útjára a Dolgozó Nő. Mikor erre az első lapszámra gondolok, nem bekötött példányokat látok a szemem előtt, hanem az olvasókat. Az első nőket, akik a kezükbe kapták a nekik szerkesztett lapot...
Hetven év. Mondhatni, egy emberöltő van a Komáromi Jókai Színház mögött. Voltak nehéz időszakok, de a színészek elhivatott munkájának köszönhetően ebből a nézők sok mindent nem észlelhettek.
"Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni."