Decemberi nem lehet! – rázott kezet anya és apa, amikor eldöntötték: elég a bátyám egyeduralmából, most már jöhet a kistestvér. Nem tudom, ki mit rontott el, de valahol hiba csúszott az egyezségbe. Idén ugyanis 29. éve, hogy családunkban a szilveszteri ebédnél torta az előétel.
Jó-jó, a kézrázós jelenet nem biztos, hogy így történt (csak a képzeletem lódult meg, amikor a szüleim erről meséltek), a megállapodás viszont tényleg megköttetett.
Minekután a tesóm szenteste előtt hat nappal született, ráadásul anyának éppen az Ádám név tetszett meg, sikerült egyetlen hétre besűríteni a bátyám életének összes jeles eseményét. Szüleim ezért elhatározták, hogy kisebbik gyerekük ellen nem követnek majd el hasonló „merényletet”. Hát mit ne mondjak, nem igazán tartották magukat a tervhez… Egy atomóra se tudta volna pontosabban beidőzíteni, hogy én meg épp szenteste után hat nappal kívánkozzak világra. Ha ehhez hozzáadjuk nagypapám december 25-ei születését, őszintén csodálom, hogy a családunkban az évek során senki nem kapott még az év végén tortamérgezést.
…merthogy torta mindenkinek jár!
Az első pezsgősdugó nálunk november végén, apa szülinapján durran ki (a változatosság kedvéért idén az ő buliját is decemberben tartottuk): s ezzel megkezdődik az év végi őrület. Tulajdonképpen újév napjáig minden hétre jut egy-két koccintós összejövetel, ami egyben azt is jelenti: ha a karácsonyi eszem-iszom alatt netán nem kúszik fel pár pluszkiló, a későbbi tortamaraton biztos gondoskodik a hízásról. (Ha valaki csodálkozna, miért futok telente esztelenül a töltésen – hát ezért.)
Lényegében ugyanis tök mindegy, hányféle süteménytől – mézes krémestől, őzgerinctől vagy zserbótól – roskadozik az asztal, szülinapi torta nálunk mindenkinek jár.
Rendeléskor ráadásul minden alkalommal emlékeztetjük a cukrászt, hogy jó sok krémmel, extra csokisan szeretjük. Mert hát mi lenne velünk, ha egyszer elfelejtené…
Boldog új évet! Ja, meg szülinapot…
A szülinapomhoz kapcsolódó emlékeim egyébként meglehetősen ambivalensek. Kiskoromban úgy éreztem, nem létezik menőbb dolog annál, mint hogy ezen a furcsa dátumon születtem. Ezért aztán, ahogy közeledett az év vége, a többieket is elkezdtem becsületesen (egy ötéves diszkréciójával) emlékeztetni: „Nemsokára felköszönthettek!” Ám hiába kötöttem a lelkükre, hogy jöjjenek el hozzánk a karácsonyi szünetben (hisz nem fognak senkit sem zavarni), végül egyszer sem jöttek. Mondjuk azért megnéztem volna anya arcát, amikor váratlanul betódul egy csapat óvodás a háromszobás panellakás ajtaján. Vele ugyanis a spontán zsúrjaim ötletét valahogy elfelejtettem közölni…
Igazság szerint nagyon vágytam rá, hogy a szülinapomon én is cukorkát osztogathassak, mint mindenki más – meg hogy nekem is elénekeljék az osztálytársaim az „Ez a nap más, mint a többi” kezdetű örökzöldet. Ezzel tinikoromig várnom kellett, onnantól viszont minden egyes szilveszteri bulin legalább fél órára elloptam a show-t. (Végül is tőlem meg a szilveszter lopta el.) Megszámolni sem tudnám, hány emlékem van, ahogy vadászházak klubhelyiségében vágom fel a tortám – süteményes doboz nélkül évet búcsúztatni nem nagyon mentem.
Családtagjaim persze minden évben összecsapták a kezüket: „Ki fog megenni ennyi tortát?” Életemben egyszer, egyetlen egyszer egyébként saját bulim is volt. A 17. szülinapomra kibéreltük a falubeli kultúrház kistermét, ahová sikerült vagy 25 embert összecsődítenem. Azóta sem értem, hogyan tudtuk ezt a bravúrt december 30-án véghez vinni, de köze lehetett a tinik szűnni nem akaró „bulizhatnékjához” – na meg a barátaim jófejségéhez. Ám mivel halálra izgultam magam, hogy minden sikerüljön, rögtön a parti másnapján megfogadtam: ezentúl legfeljebb öt vendéget hívok. S azóta is becsületesen tartom magam az ígéretemhez.
Egy „nagy” ajándék…
Szülinapom okán persze egyéb viszontagságok is értek. Biztos vagyok benne, hogy minden „ünnepi” gyerek pontosan ismeri az összevont ajándék jelenségét. Nálam mindez egy jókora csomaggal kezdődött. A papírja rózsaszín volt, csillogós és Mickey egeres: soha azelőtt nem láttam ilyen gyönyörűt. Rögtön a bejárati ajtóban kiszúrtam a mama kezében, aki két cuppanós kíséretében azt mondta: „Pintyőke, ezt a Jézuska nálunk tette le. És képzeld el, már a szülinapi ajándékod is benne van!” Azt már nem tudom, hogy a doboz mit rejtett vagy hogy elégedetlenkedtem-e a „két ünnepre egyetlen ajándék” miatt – mára viszont ez az egyik legkedvesebb szülinapos emlékem. (Annál is inkább, mert mamáékat nagyon szerettem.)
Az esetek többségében persze én is meg a tesóm is külön ajándékot kaptunk. Anyáék maximum akkor vonták össze az apropókat, ha valami nagyobb ajándékra vágytunk. Mondjuk a rollervásárt tutira megbánhatták: jutalomképp heteken át hallgatták, amint két megvadult gyerek veszettül hajkurász a folyosón.
Év végi számvetés
Ha hihetünk abban, hogy születésünk hónapja meghatároz minket, kijelenthetem: ízig-vérig téli lány vagyok. Vonzanak az északi desztinációk, a síelés és a mély, ünnepi színek; a nyár forróságával nem tudok mit kezdeni. És időközben valahogy magát a dátumot is megszerettem. Az olyan nüanszok, mint hogy hány ajándékot kapok vagy hányan köszöntenek fel, már rég nem érdekelnek. Amire nagyobb hangsúly tevődik, az az év végi számvetés. Pláne most, hogy idén decemberben 30 éves leszek.
S hogy mivel vetek számot?
Egy biztos: hálát adok. Hálát például azért, hogy a szülinapjaimon sose volt a felsoroltaknál nagyobb gondom. Lehet ugyanis viccelődni az abszurd dátumokon meg a vég nélküli tortaevésen, valójában azonban nem is kaphattam volna nagyobb ajándékot annál, ami megadatott. Hogy a szüleim életet adtak nekem...
A decembernek a képzeletemben bársony anyaga és ezüst színe van. Az összhatás hűvös és sötét, mégis van az egészben valamiféle ragyogás. Ha egyszer önmagam legjobb verziójává válnék, talán magamat is így jellemezném. Addig viszont megelégszem a tudattal, hogy decemberi lány vagyok, aki le sem tagadhatná, hogy lételeme a tél.
