Volt egy festő, Monet, aki közel három évtizedig csak liliomokat festett. Kicsiket, nagyokat, sárgákat, homályosakat – élete végén ugyanis már rosszul látott. Egyik legnagyobb álmom az volt, hogy egyszer élőben is lássam legalább egy szeletét ennek a kétszázötven festménynek. És lássanak csodát, július második hetében láttam őket. Jól hangzik, igaz?
Azt hiszem ezek a képek meg is érdemlik a heves érzelmeket, hiszen Monet egy emberöltőnyi időt áldozott rájuk az életéből. Huszonkilenc éven át kétszázötven változatát festette meg a Vízililiomoknak. Egyik legnagyobb álmom volt, hogy egyszer élőben is lássam egy darabját ennek a művészi kiteljesedésnek.
A Tavirózsák Monet leghíresebb festményeinek sorozata. A nagy francia impresszionista festő erről a kedvenc témájáról mintegy 250 vásznat festett.
Péntek volt. Hajnali négy óra. Nem tudtam aludni, ezért a teraszomon ültem, és egy Monet életéről szóló könyvet lapozgattam, miközben előző esti szúnyogcsípéseimet vakargattam lustán. A szúnyogcsípések színe nem volt túl szép, ellentétben a nagy művész festményein játszó árnyalatokkal. A könyv eleje tele volt városok színpompás sziluettjeivel, piknikező hölgyekkel, vízen ringó hajókkal, a Saint-Lazare pályaudvar mozdonyainak pufók gőzfelhőkbe burkolózó sejtelmes vonalaival. A könyv vége felé bújtak meg azok a képek, amelyek miatt – mondhatni – beleestem Monet alkotásaiba (és a művészettörténetbe is, de az egy másik történet).
Vízililiomok minden mennyiségben
Azt hiszem, ezek a képek meg is érdemlik a heves érzelmeket, hiszen Monet egy emberöltőnyi időt áldozott rájuk az életéből. Huszonkilenc éven át kétszázötven változatát festette meg a Vízililiomoknak. Egyik délután hirtelen ötlettől vezérelve kis kitérőt tettem hazafelé, és a dunatőkési malomnál találtam magam. Festői délután volt. Minden bizonnyal Claude Monet és a többi impresszionista is elgyönyörködött volna a víztükrön a zöld száz árnyalatában sziporkázó napfényben. Sőt, biztos vagyok benne, hogy le is festették volna, amolyan impresszionista módra, egyszerre több vásznon dolgozva, hogy a fényjáték összes árnyalatát megörökítsék.
A könyv eleje tele volt városok színpompás sziluettjeivel, piknikező hölgyekkel, vízen ringó hajókkal, a Saint-Lazare pályaudvar mozdonyainak pufók gőzfelhőkbe burkolózó sejtelmes vonalaival.
Nos, jelentem, hogy egyetlen festővel se találkoztam, pedig a dunatőkési folyamág gyönyörűségét nehéz szavakba önteni. Sokkal jobban illenek hozzá a színek. A természet és az ember együttműködésének arra az időszakára emlékeztet, amikor még nem zsákmányoltuk ki a természetet, hanem egyszerűen elfogadtuk a segítségét – gondolok itt a fejünk fölé magasodó malomkerékre, amit a víz sodrása hajtott.
A dunatőkési folyamág
A hídon lefelé nézegetve
Tehát álldigáltam a hídon, amikor megakadt a szemem a malommal szemben, a parthoz közel lévő vízililiomokon. Ismerős kompozíció és színvilág volt, de nem tudtam megmondani, honnan ismerem. Egész úton hazafelé ezen gondolkoztam, aztán ráleltem a válaszra. És így jutottam el a Monet-albumig. A nap fénye lassacskán megvilágította a teraszomat takaró fenyőfát. Nem tudtam volna megmondani, milyen zöld színt kölcsönzött neki, de abban biztos voltam, hogy a színe állandóan változott, ahogy a szellő megmozgatta az ágakat. Mint valami varázslat…
Ahogy a víz fölött átívelő hídon bámészkodunk, és lessük a kis halakat, a türkiz és mélykék szitakötőket, hallgatjuk a békák kuruttyolását: hirtelen megáll az idő. Valahogy jelentéktelennek érezzük magunkat az idős fák hűs árnyékában, miközben kristálytiszta víz hömpölyög a talpunk alatt. Arra gondolunk, mennyire szerencsések vagyunk, hogy karnyújtásnyira tőlünk ilyen csodás helyek vannak...
Azon a hajnalon megértettem, miért érdekelte annyira a fény játéka az impresszionistákat: a fény megszépít, a fény életet ad, a fény játéka képes arra, hogy a megszokott dolgokat izgalmassá tegye. Bár szúnyogcsípéseimen a nap álmos narancssárgás fényétől se lettek szebbek, elégedetten csuktam be a könyvet, hiszen kis csalással ugyan, de élőben is láttam Monet vízililiomait. És még csak Franciaországba se kellett mennem érte.
Kristálytiszta víz csörgedezett a lábaink alatt.
A vízililiom egy egész emberöltőnyi időre megihlette a francia impresszionista festőt.
Mintha csak Monet egyik festménye elevenedett volna meg a szemünk láttára a dunatőkési folyamág mentén.
Király Anikó
Kapcsolódó írásunk: Ezüst vasút, kanális és nyári zápor!
