Mikor más boldogok a másik oldalukra fordulnak, én hajnali hatkor már autóba pattanok, hogy odaérjek csengetésre.
Írta Novák Zita, a karvai Vidékfejlesztési Középiskola távutas diákja. (Fotó: Dömötör Ede)
Nyolckor kezdődik ugyanis a tanítás, mi vagyunk a felnőtt csoport, akik virágkötészetet tanulnak Karván a vidékfejlesztési iskolában. Immár második éve, minden második szombaton. Jár ide doktornő, tanár, pszichológus és sok más érdekes hölgy, idős és fiatal egyaránt. Ami összeköt minket, az a kreatívkodás. Órákon át együtt görnyedünk az asztal fölött, hogy érdemdús tanárnőnk, Icuka vezetésével kitanuljuk a virágkötés csínját-bínját.
Hogyan és miként dekoráljunk? Ez itt a kérdés. Otthon mindenkinél gyűlnek a készletek, ágak és növényfragmentumok, hörcsög módjára gyűjtögetünk. Kertjeinkbe is egyre többféle virág kerül. Hisz csak akkor lehet dolgozni, ha van hozzá alapanyag. Mi aztán be vagyunk oltva a pazarlás ellen (ahogy a tanárnőnk mondja).
Az én autómban is mindig van metszőolló, mert sosem tudhatom, mikor pillantok meg az út szélén valami szépet – egy érdekes formájú száraz ágat vagy terményt.
A mi koszorúnk!
Az iskolában a természetes alapanyagokra és az újrafelhasználásra helyezzük a hangsúlyt. Ez az út ahhoz, hogy ne a boltban szerezzük be a sokszor gagyi műanyag díszeket. A feladatot most is azzal kezdem, hogy egy papírdobozt kettévágok: ez adja meg a dísz alapját. Majd fakéreggel bevonjuk – a diófa, platánfa, de akár a fenyő kérgét is fel lehet használni a célra. Az egyenetlen szélű darabkákat ragasztópisztoly segítségével erősítjük a helyükre – indul a munka.
A virágkötés sok gyakorlást igényel, az iskola maga termeszti meg a hozzávalókat, vagyis a felhasználandó növényeket. Ilyenkor tavasszal varázslatos az üvegház, tele több ezer apró növénykével. A növényszárítás is a hatalmas üvegházak melletti folyosón történik. Nem csak gyakorlati részből áll a nap, növényismeretet is tanulunk – a növények és termések nevét koszorúkészítés közben mantraként ismételgetjük, hogy az év végi vizsgánál ne legyen gond. Igazság szerint határtalan boldogság fog el, mikor munkám gyümölcsét végre a kezemben tarthatom. Máris azon agyalok, hogyan készítsek egyet otthon is – gyakorlásképpen, szeretettel.
– Sokan arra hivatkoznak, hogy nincs kézügyességük, nem tudják, hogyan fogjanak hozzá... – említem meg virágkötő szaktanárunknak, Baán Szabó Ilonának. Amúgy ő jár elöl a jó példával, díszeihez egész évben gyűjti a hozzávalókat.
– Nem a bonyolulttal kell kezdeni, a semmiből is tudunk csodát teremteni – válaszolja. – Ma már rengeteg tutorialvideó található az interneten. Veszek egy darab deszkát, rögzítem a tűzőhabot, beleszúrom az ágakat, bogyókat, terméseket. Költségvetésünk szinte nulla, csupán a gyertyát és a tűzőhabot kell megvenni. Sőt, még a ragasztópisztoly sem alapvetés, én sokszor azt sem használok. Pályám kezdetén még tűzőhab sem létezett...
– Akkor mivel dolgoztak?
– Gombócba gyúrt csirkedrótba szúrtuk a növényeket; persze, kitűnőek a mostani technikák, jócskán megkönnyítik a munkát. Csak ne essünk át a ló túlsó oldalára. Én azon vagyok, hogy a lehető legkevesebb ragasztót használjuk, a tobozt és a termést drótozhatjuk is, az ágakat meg csak beleszúrjuk a habba. Aki még ennél is puritánabb, elég az összegyűjtött ágakat, barkát egy vázába belehelyezni, ráaggatni a kifújt, természetes módon (például a hagyma héjával) megfestett tojásokat, s máris kész a húsvéti díszünk. (Mosolyog.)
– Az ágakon, terméseken kívül még mit használhatunk fel, ha követni szeretnénk a természetes vonalat?
– Kedveltek a zsákanyagok, bevonhatunk vele egy papírdobozt, köthetünk belőle masnit, de ezerféle módja van a felhasználásának. Kenderkóc szalagot is lehet kapni különféle vastagságban – a natúr színű rafia szintén tökéletes kiegészítő. Ne feledkezzünk el azokról a dekorációs elemekről sem, melyeket régen is használtak: karácsonykor ilyen például az alma, a mézeskalács-figura, a kiszárított tojásfehérjéből készült habcsók.
Ezek mind-mind részei lehetnek az asztali díszünknek, vagy az ajtó feletti girlandnak – ahogy a húsvéti tojás is. Tökmagból is fantasztikus alkotások születhetnek.
– A boltokban annyi dísz van, hogy szinte az emberre dől, mikor bemegy a polcok közé. S vannak szép, esztétikus darabok is… Szükség van még kézi munkára?
– A környezettudatosság fontos dolog. Tehát az, hogy a saját munkával nem termelünk műanyag szemetet, és alacsony lesz az ökolábnyomunk, vagyis nem messzi országokból, hajókkal, kamionokkal szállított műanyag díszeket használunk fel, melyek csak a környezetünket terhelik. Mi főleg a környékünkről szerezzük be a hozzávalókat, elég kimenni a környékbeli kis erdőbe, egy mohás fakéreg vagy tekergős faág is lehet különleges. Az is fontos szempont, hogy a munkámba belerakom a lelkemet, hiszen én gyűjtöttem, én láttam meg benne a szépet, és örömmel készítek belőle valami tetszetőst. Nincs két egyforma dísz, tehát egyedi lesz az alkotásom. Az se baj persze, ha bolti hozzávalókat is beépítünk az alkotásunkba, viszont az a tapasztalatom, hogy aki átáll a természetes anyagokra, már nem igényli a művit. Arról nem szólva, hogy a díszítés összeköti s családtagokat: a gyerekkel festjük a tojásokat, készítjük az asztaldíszt, apa segít felerősíteni az adventi koszorút a bejáratra. Mára nagyot fordult a világ kereke, rohanunk – viszont a természetben járva lelassulhatunk. Ez az én üzenetem a diákjaimnak!
