Sokszor egy tündérre vágyunk, varázspálcával. Úgy érezzük, elég lenne egy kicsivel több munka, egy kicsivel több pénz, egy kicsivel jobb állás (egy kicsivel kevesebb a sárga irigységből): és akkor tutira elégedettek lennénk.
Aztán mindezt megkapjuk, mégsem vagyunk boldogok. A cél ott lebeg a szemünk előtt, már-már elérjük, de ahogy közeledni kezdünk hozzá – egyre messzebbre távolodik tőlünk.
Elég lenne akarni
Racionális embernek tartjuk magunkat, mégis valahonnan a korai gyerekkorból származó álmokat hajszolunk, amikor egyértelmű elfogadásra és határtalan szeretetre vágytunk. Akkoriban az elvárások velünk szemben egyszerűek és érthetőek voltak: fogadj szépen szót, tanulj jól, és akkor minden rendben lesz. Néha sikerült így élnünk, néha nem. Felnőttkorunkban is eszerint próbálunk cselekedni, akár tudatosul ez bennünk, akár nem. Nem kapunk elég elismerést a szüleinktől? Nem szeret eléggé bennünket a párunk? Hát akkor igyekezzünk jobban! Dolgozzunk többet, viselkedjünk megfelelőbben, és akkor majd megdicsérnek bennünket.
Lehet, hogy így lesz. De nem biztos, hogy ez a dicséret boldoggá is tesz bennünket. Túl sokat aggodalmaskodunk, túl erősen törekszünk ahhoz, hogy elégedettek lehessünk. És lehet, hogy a dicséretet észre sem vesszük, vagy nem hisszük el, hogy rászolgáltunk a dicséretre.
Lelkünk mélyén azt gondoljuk, hogy valamit megint rosszul csináltunk, és a dicséretet nem gondolták komolyan. Annyira vágyunk mások elismerésére és szeretetére, hogy a legnagyobb csodálat sem tud kielégíteni bennünket.
Dolgozz szorgalmasan, és akkor minden rendben lesz. Vagy mégsem?
Lehet, hogy szeretteink csak azért nem dicsérnek meg bennünket, mert nem megfelelő módon fogadjuk a szavaikat. Lehet, hogy társunk nem is vágyik több pénzre, nem akarja, hogy szebbek és ápoltabbak legyünk, egyszerűen csak több időt szeretne velünk tölteni. De mi ahelyett, hogy vele lennénk, látástól vakulásig dolgozunk, ezáltal még jobban eltávolodunk egymástól. Érezzük, hogy otthon valami nincs rendben, és mit teszünk? Bevetjük a régi utasítást: Dolgozz szorgalmasan, és akkor minden jó lesz.
Csakhogy nem lesz. Minél többet dolgozunk, annál jobban vékonyodik a kettőnket összekötő szál. És megint egy rossz lépést teszünk. Minél kevésbé sikeres a kapcsolatunk, annál több elismerést igyekszünk szerezni a munkahelyünkön. Egészen addig, amíg a kapcsolatunk végérvényesen véget nem ér. Vagy nem szűnik meg, de csak a gyerekek miatt. És élünk egymás mellett, mint két idegen.
A környezetünkkel szemben
ugyanolyan meg nem alkuvók vagyunk, mint önmagunkkal szemben. Velük szemben is ugyanolyan kritériumaink vannak, mint magunkkal szemben: miénk legyen a legjobb kapcsolat, a legjobb munka, a legügyesebb gyerek. Minden ok lehet a szakításra, ami nem tökéletes a környezetünkben. Vagy – ami még rosszabb – az a meggyőződés alakul ki bennünk, hogy nem is érdemlünk meg egy jó párkapcsolatot. Vágyunk a tökéletes szerelemre, és ha nincs, vagy csalódottan továbbmegyünk, vagy minden erőnkkel igyekszünk meggyőzni magunkat, hogy a mi kapcsolatunk tökéletes. A hibákat nem kihívásnak tekintjük, hanem a tökéletesség megzavarásának, és ekkor a kör szépen bezárul: már nem szeretnek minket, hiába igyekszünk bebizonyítani, hogy milyen nagyszerűek vagyunk. És magunknak sem tudjuk bebizonyítani.
A megoldás ebben az esetben is az, hogy elfogadjuk önmagunkat. Ez a legnehezebb. Saját magunk el nem fogadásának gyökerei a gyerekkorba nyúlnak vissza. Néha sikerül korrigálni ezt – a jelen helyzettel, ha az ember sikeres a munkájában, jó párkapcsolata van, tehát érzi, tapasztalja a saját értékeit, naponta szembesül kiváló képességeivel. Azonban a legtöbb esetben ez nem elég. Akkor lép be a képbe az önismeret, amelynek során az ember megtanulja, hogyan értékelje önmagát. Mert nem lehetünk tökéletesek, ugyanis emberek vagyunk. Csak isten hibátlan és tökéletes.
