„Nem szeretsz, mert ha szeretnél, akkor tudnád, hogy mi kell nekem.” Mert a párunknak igenis tudnia kellene, hogy mi mit gondolunk. De mi van, ha ő is ugyanezt gondolja?
Tudjuk, hogy a jó feleség akkor is felkel, amikor lázas
Mert szereti a családját és a férjét. A szeretet bizonyítéka a tiszta lakás és a parányi gombócokkal rakott töltött káposzta. Mert Peti így szereti! Nehogy már az legyen, hogy „az anyu jobb káposztát főzött”! A feleségnek állni kell a sarat. Hiszen erre tanítanak bennünket pici korunktól fogva: főzz, gondoskodj, légy tökéletes, mint egy Barbie baba!
Az elején minden szuperül is megy, röpködnek a rózsaszín szívecskék. Később már gyűlnek a bejegyzések a számlakönyvben. Az „adtam” rubrikába bekerül a töltött káposzta, a padlóról felszedegetett, napi piszkos zokni. Majd hetekig várjuk, hogy a „kaptam” rubrikában is legyen valami.
Hiába jó apa, és gondos férj, aki kifizeti a számlákat, de nekünk miért nem hoz virágot?
A jó működéshez fontos, hogy a mérleg két serpenyője egyensúlyban legyen
Csakhogy párunk nem az édesapánk, és ezért fogalma sincs, hogyan működött ez nálunk. Nem tudja, hogy a mi apucink hogyan rótta le a tartozását anyucinak. Ezért virágot vesz, ahelyett, hogy megcsinálná a nagybevásárlást, hiszen az ő családjukban a bevásárlás a nő dolga volt. Mi abban a pláne? És párunk beír a nagykönyvbe 2 jó vastag vonalat, hiszen sokba került az az ajándék VIRÁG. A „kaptam” rovata viszont üres marad, hiszen ma semmi különlegeset nem tettünk érte. Csak azt csináltuk, amit mindig is szoktunk. A főzést, mosást, takarítást máskor is elvégeztük: ez a sztenderd. A nő dolga. Anyuci is mindig megcsinálta, de a papa soha nem vett érte virágot! (Párunk elfelejti, hogy anyuci viszont nem dolgozott napi kilenc órában, mint mi, egyetlen gondja a háztartás és a kert volt.)
Az együttélésben a HOZOTT minták játsszák a főszerepet
Éveken keresztül rakódik le emlékezetünkben az otthoni minta, ahogyan szüleink viselkedtek egymással szemben. A szüleinktől tudjuk, hogyan kell nevelni a gyereket, hogyan kell kezelni a családi kasszát. Tőlük tanuljuk meg, hogyan fejezzük ki szeretetünket, vagy hogy hogyan folyjon le egy családi perpatvar (Olyanok leszünk, mint egy olasz család, vagy majd inkább szótlanul kerülgetjük egymást?).
Szüleink viselkedése a norma – minden más viselkedést nem normálisnak érzünk. Például ha párunk nem egy malomkeréknyi virágcsokorral fejezi ki a szeretetét, akkor úgy érezzük, nem is szeret minket. Hiába jó apa, és gondos férj, aki kifizeti a számlákat, de nekünk miért nem hoz virágot?
A példa, sajnos, akkor is működik, ha a szülők elválnak. Nem véletlen, hogy az elvált szülők gyerekei gyakrabban válnak el.
Vannak gyerekek, akik a nagyszüleikről vesznek mintát. Ez sem mindig főnyeremény, mert az együttélésnek csupán egy szeletét látják – az időskort. Könnyen lehet, hogy a mostani nyugodt életet egy viharos fiatalkor előzte meg. Csak a családi legendárium erre már nem terjed ki. (A szoknyavadász, tékozló papa lenyugodott, s most ő osztja az észt. Csak mi ezt nem tudjuk.) Vannak, akik elvetik a szülői mintát, és teljesen másképp akarnak élni. Ennek sem szokott jó vége lenni. (Mert nem úgy élnek, ahogy szeretnének, mert mindig csak arra vigyáznak, NEHOGY úgy éljenek, mint a szüleik.)
Akkor most mi legyen? Egy napon azt vesszük észre, hogy betelik a pohár, és kapcsolatunk szép lassan tönkremegy. A „kaptam” rubrika szinte üres. És eljön a nap, amikor úgy érezzük, hogy egy kedves facebookos haver (vagy a szexi kollegina) jobban meg tudná tölteni ikszekkel, mint a párunk. No, de azért adunk még egy esélyt neki. Aztán: vége.
Pedig ha jobban odafigyeltünk volna egymásra, talán kialakult volna a saját mintánk.
Hiszen az elején még annyit beszélgettünk. Ám a sok stressz és a gyereknevelés hercehurcái közepette lassan leszoktunk róla. És elfelejtettük, hogy „csak kettőnkön múlik”. S ma már nincs erőnk összebújni az ágyban, és sírva-nevetve végighancúrozni az éjszakát. (Pedig közben sok probléma napvilágra kerülne és megoldódna.) Ma már csak üvöltünk, hogy a másiknak igenis tudni kellene, hogy mi mit gondolunk. És a párunk is ugyanezt üvölti. De egyikük sem mondja ki már évek óta, hogy mi az, ami igazán fontos.
–varga–
