Amikor először hallottam arról, hogy a nőket sérti, ha tündérnek vagy édeskének szólítják őket, felvontam a szemöldökömet. Arra jutottam, hogy túl sok ma a mimózalélek, aki bolhából elefántot csinál. Mai társadalmunk egyébként is túlzott politikai korrektségben szenved; attól „a ló másik felére áteső” fajtától. Ezért kinevettem a kekeckedőket. Egészen a múlt hétig.
Semmi megrázó nem történt. Csak rájöttem, hogy az internet valóban egy veszélyes hely (amiről most már nagyon, de nagyon beszélni kéne az iskolákban, sőt a szülőknek sem ártana egy kis felvilágosítás). Másrészt fel kellett tennem magamnak is a kérdést: Vajon tündér vagyok én? A kérdés zavarba ejtett, mert sok mindent gondoltam már magamról életemben – például azt, hogy idióta vagyok, hogy szőrös a lábam vagy hogy jól áll a fenekemen a lúdlábmintás ruha. Ám az még sosem ugrott be, hogy tündér volnék.
Szia, Tündér!
Be kell vallanom, nem vagyok egy Csingiling-alkat, se hosszában, se széltében; nem lógok Pán Péterrel Sohaországban, és nincs nálam tündérpor sem. Néhány hete valaki mégis tündérnek nevezett. Egy teljesen idegen férfi a Messengeren. „Szia, tündér”. Szóval így hangzott az üzenet. Semmi felvezetés vagy levezetés. Én persze nem válaszoltam.
A pasas nem volt tolakodó, nem küldött 18-as karikás alsótáji profilfotót, szóval igazából semmi felháborító nem történt. Olyan viszont már volt (korábbi alkalmakkor), hogy az illető „úriember” kifejezetten tolakodó volt. Ő már sürgető „VÁLASZOLJ!!!” üzemmódban működött. Az agresszív egyént persze letiltottam, mert miért is kéne reagálnom egy számomra teljesen idegen ember unszolására? Azóta sem értem, miért gondolja valaki, hogy ez az ismerkedés teljesen normális formája. Vagy nem gondolja, mert nem is akar semmi normálisat. Vagy mi az, hogy normális?
Elmesélem.
Ma már ritka jelenség, de én még rózsaszín szemüvegen keresztül nézem a világot, és nosztalgikus érzéssel töltenek el az okostelefon-mentes idők (melyeket persze én már meg se éltem!). Akkoriban ugyanis – legalábbis a nővérem ilyenekről mesél! – az ember nem a vécén ülve, egy appot nyomogatva bukkant rá élete párjára. Hanem személyesen találkozott vele.
Tudom, hogy manapság már az életem párja fogalom is elavult. Sokan úgy fogyasztják a kalandokat, mint popcornt a moziban. Ezzel nincs is semmi gond, mert változnak az idők és a fogyasztói szokások. De akkor is, tanuljunk meg disztingválni! Az alkalmi párkereső a megfelelő felületeken próbálkozzon, és ne találomra szólítson le valakit a közösségi médiában – főleg ha az a valaki vagy harminc évvel fiatalabb nála. Felnőtt, majdnem harmincéves nőként tudom kezelni az ilyen rumlis helyzeteket, abba viszont bele se merek gondolni, hogy mennyi fiatal, tizennyolcon aluli lány találja magát hasonló szituációban. Ha nekem rossz érzés, hogy idegen férfiak letündéreznek, akkor ők – kezdőként meggusztálva a húspiacon – vajon mit érezhetnek?
Több ilyen alkalom után csak belevésődik a kisagyukba, hogy ők ennyik: tündérek, valakinek, ismeretlen férfiaknak a tündérei. Ők csak ennyit érnek. Nem számít, hogy kik ők vagy mit éreznek, az a fontos, hogy van pár gödröcske az arcukon, és jól áll nekik a mosoly. Nekem például eszembe nem jutna egyetlen férfira se ráírni a Messengeren, hogy: „Szia, szépfiú!” Már a gondolattól is szatírnak érezném magam, ballonkabáttal meg mindennel felszerelkezett gaz csábítónak.
(Kép forrása: pinterest.com)
Mehetsz, babám!
Nem is olyan régen a nővéremmel mentem bevásárolni. Én vezettem, ő meg navigált. Éppen az üzlet parkolójából tértünk ki, amikor a következő mondat hangzott el a szájából:
– Jobbról jó. Mehetsz, babám!
Gázt adtam, mentünk, aztán hazáig azon nevettünk, hogy babámnak szólított engem. Holott csak a férjét szólítja így, vice versa. Ebből a történetből érződik talán a legjobban, mikor elfogadható, ha valaki viccesen vagy kedveskedve megszólít bennünket. Azt, hogy valaki engem tündérnek nevezhessen, igenis ki kell érdemelni. Bizalom kell hozzá, és máris jólesik ez a kis vicceskedő szeretet.
Ma már rengeteg kamuprofil létezik, ahol idős vagy idősödő férfiak fiatal fiú, netán lány képében akarnak közelebb kerülni szép és fiatal lányokhoz. Őket hívják tündérvadászoknak! Az újkori szatírok soha nem szemtől szemben próbálkoznak, ezért is olyan veszélyesek a fiatal lányokra nézve...
Szóval legyen már bennünk annyi tisztelet a másikkal szemben, hogy először megismerjük! Ehhez elég egy egyszerű „Szia”! Mindjárt nem ballonkabátokat meg szűk sikátorokat lát maga előtt az ember lánya.Hogy válaszoljak a bizalmaskodó idegennek: Tudtommal nem vagyok tündér. Főleg idegen férfiaknak nem.
Azonkívül meg... ki tudja?
