Az utóbbi időben sorra jelennek meg a változókorral foglalkozó könyvek. Mintha kiszakadt volna a zsák. Az újkori pozitív szellem hatására mindenki valami jót akar találni benne. És igen, van valami jó is benne: jobban kézben tudjuk tartani az életünket. De ott van a maradék, amivel nem tudunk mit kezdeni.
Itt elsősorban nem a hőhullámokra gondolok, amikor a zsúfolt autóbuszban lerángatjuk magunkról a kabátot, mert úgy érezzük, menten elolvadunk. És nem is a hüvelyszárazságra panaszkodnék, amely jócskán megkeserítheti a házaséletet.
A menopauzát megelőző évek legnagyobb problémája valami egészen más: mégpedig az, hogy milyen sok időbe telik, amíg a nő eléri, hogy „kinézzen valahogy”. Hogy megfelelő állapotban legyen. A nő alakja ugyanis – amelyik pár évvel ezelőtt, amikor a hormonjai még normálisan működtek, olyan volt, amilyennek lennie kellett, nem volt szükséges semmilyen ráfordítás – a menopauzában egyszeriben rengeteg munkát igényel. Szóval a nő vagy keményen dolgozik, vagy elfogadja, hogy az alakja olyan, amilyen, és már soha nem lesz más.
Munka a látszat mögött
Ne higgyünk a celebeknek, akik azt állítják, hogy naponta „csak pár perc az egész”, hogy „elég föltenni az egyik lábadat a székre, és a másikkal rugózni”, meg hogy a gyakorlatot „akár a buszra várakozva is elvégezheted”, vagy a szabadságod alatt a hotelszobában, ahol „a nyitott teraszajtó előtt állva látod a tengert és a felkelő napot”. A valóság egészen más: órákig gyötrik magukat – no nem a buszmegállóban vagy a hotelszobában, hanem az edzőteremben. Hiszen nekik van idejük, pénzük, szexi tornaruhájuk és személyi edzőjük.
Az a nő, aki mindezzel nem rendelkezik, naponta zsonglőrködik: a serdülő gyerekei nevelésével, idős szülei ápolásával – tehát harcol, több fronton is. Mindeközben a mi nemzedékünknek nem szokása, hogy magát helyezze az első helyre, igaz?
Mit kezdjünk a bőrünkkel?
S akkor még nem szóltam arról, hogy a bőrünket is rendben kell tartani. Nemcsak az arcbőrt, hanem a dekoltázs bőrét is, amely a leggyorsabban öregszik: minden reggel, alvás után egyszeriben új ránc jelenik meg rajta – te szent ég, ez meg hogy került ide? És a kézfejen is kiütköznek az első öregségi foltok. Úgyhogy gyorsan-gyorsan elő a rendszeres arcpakolással, nem elhanyagolni az alapos sminklemosást, beiktatni a napi arcmasszázst, az arcjógát nem kihagyni, és kenegetni, kenegetni! A könyökről sem szabad megfeledkezni. Hiszen látni, milyen gyorsan pikkelyesedik.
Felvittem az alapozót? Akkor már csak a korrektorral kell eltüntetni a bőrhibákat, a napfoltokat, a szem alatti sötét karikákat, csipeszelni a szőrszálakat, amelyek valahogy odatévedtek, ahol semmi keresnivalójuk, kiigazítani a szemöldököt, mert hirtelen bozontos lett, s előbújtak az első ősz szálak…
Aztán váratlanul jön valaki, aki kimondja a keserű igazságot, hogy a sokasodó éveket leginkább a kar lebegő bőre mutatja. Igen, a feszes karizom helyett megjelenik a denevérszárny. Az ember fölemeli a karját, és már ott is terem, fityeg ide-oda, mint ruha a szárítókötélen. Ezzel nincs mit tenni. A torna és a súlyzók sem segítenek.
Aztán ott a ruhatár. Hirtelen egyik ruhát se találjuk megfelelőnek. Ha mégis fölvesszük valamelyik régi szép ruhánkat, rosszul érezzük magunkat benne. Hordhatok még ekkora kivágást? A szoknya nem túl rövid? Hát a térdem? Még elfogadható?
Hagyjuk a természetre?
Az öregedés elkendőzése – ha nem akarjuk, hogy azt mondják rólunk, „na, ez is feladta” – egy teljes napi munkaidőt vesz igénybe. A munkaadónak ezt figyelembe kellene vennie. Legalább napi három óra kellene, és csak azután jöhet a munka. Meg kellene ezt gondolni. Szépen, fokozatosan emelni a magunkra fordítható órák számát. A hatvanhoz közeledve már több óra járna a szépségápolásnak, mint a munkának, és így szép lassan belecsúsznánk a nyugdíjkorba.
Amíg ezt nem tudják nekünk törvénybe foglalva biztosítani, ne csodálkozzunk, hogy egyik-másik nő feladja a harcot, és ráhagy mindent a természetre. Nekem minden reggel ehhez volna kedvem.
