Amikor megvettem ezt a pár régi képeslapot egy antikváriumban, még nem gondoltam, hogy ilyen nagy hatással lesznek rám. A kirakatot bámulva inkább azon kezdtem gondolkodni, hogy a boltot már-már balesetveszély fenyegeti, annyira telepakolták ósdi dobozokkal. Majd azon kezdtem törni a fejem, hogy milyen képkeretbe rakjam újdonsült szerzeményeimet...

Mikor az antikváriumos felém nyújtotta a fényképalbumot, már éreztem, hogy nem holmi lakásdekorációról lesz szó. A fényképalbum időkapszula volt, a képeslapok a mindennapok történetének néha sárguló, néha színes, ám kétségtelenül lenyűgöző darabjainak bizonyultak. Talán a kelleténél többet is vettem belőlük, ám amikor kiléptem a boltból, és leültem egy padra, azonmód zakatolni kezdett a szívem...

balatoni-lap-indito.jpg

Ami csodálatos! A képek által ugyanis olyan emberek életébe kukucskálhattam be, akik közül sokan már nem élnek. A képeslapok bepillantást engedtek a számomra idegen emberek életének egy szeletébe. Gyakran a boldogabbik szeletébe, hiszen milyen alkalmakkor küldenek egymásnak lapot az emberek? Csupa vidám, ünnepi alkalomból... Az már csak ráadás, hogy azt is a világ elé tárták, név szerint kikkel szerették volna megosztani a boldogságukat.

Egy képeslapra nem fér túl sok szöveg, bár a tizenhat darab között – annyit vásároltam –, akadtak beszédes példányok is. Nem tudom, mi ütött belém, de könnyekig meghatott, hogy a képeslapírók ugyanolyan emberek, mint mi, hasonló problémákkal és gondokkal küszködtek. Csak éppen más korban születtek.

Mariska és Béla

Azon a délutánon ismertem meg Mariska nénit és Bélát, akik komolyan vették a képeslap hátuljára nyomtatott szöveget, miszerint „ha csak öt szó kerül a lapra, akkor csak három fillérbe kerül a bélyeg”.

Szinte látom magam előtt, ahogy Béla majdnem ráírja a lapra, hogy bácsi, ám Mariska néni még időben kikapja kezéből a ceruzát. És bizony háromfilléres bélyeggel adták fel a lapot 1943 augusztusában.

Egy pillanatra Horváth Lászlóval is találkozhattam, aki 1929-ben tett egy balatoni körutazást. Hajóval? Vonattal? Egyedül? Vagy valakivel, akit szeretett? Megtervezte az út minden pillanatát? Vagy csak arra ment, amerre éppen a kedve tartotta? És vajon olyannak látta a Balatont, mint ahogy az általa választott képeslapon ábrázolták? Szikrázó fénysugarakkal a tó fölötti felhők között? Ki tudja, de abban biztos vagyok, hogy volt egy kalapja, amit a szemére húzott, amikor egy hosszú nap után lepihent az árnyékban. Másik bizonyosságom: László biztosan más Balatont látott, mint amilyet mi láthattunk idén nyáron.

balaton-latkepe-kepeslap.jpg

Egy másik (nyilván kedvesebb) édesapa gyermekeit és édesanyját csókolja Siófokról 1926-ban. Vajon mi lett a feleségével, hogy a gyerekekre a nagymama vigyázott? A gyerekek biztosan leírhatatlan izgalommal várták a postát Dunaharasztin. És amikor a nagymama felolvasta nekik a szöveget, ők hálóingben hasaltak a szőnyegen, és közben a lábukkal kalimpáltak... Biztosan felcsillant a szemük, sőt, még a lélegzetük is elakadt, amikor édesapa arról a fáról írt, amit egy hatalmas villám kettéhasított.

Leóért pedig megszakadt a szívem, hiszen 1929-ben a 68-as számú cserkésztáborból írt, és kérte édesapját, hogy a tábor után mehessen haza. Erről eszembe jutott minden olyan alkalom, amikor gyerekkoromban hosszabb ideig távol voltam otthonról. Nekem sosem kellett megkérdeznem, hogy hazamehetek-e.

A legnagyobb kedvencem azonban Bözsi volt, aki 1918-ban Zamárdiból írt édesanyjának. Az üzenet a képeslap méretéhez képest meglehetősen terjedelmesre sikeredett – és leginkább Bözsi abbéli aggályának adott hangot, miszerint ez a Rozka néni nem képes megjegyezni a zsemle receptjét. Holott számtalanszor megsütötte, és az anyja már jó párszor leírta a sütés menetét. (Hol volt még 1918-ban a mindmegette.hu!) Bözsi a recept mellé azt kéri, hogy édesanyja hozzon magával őszibarackot, amikor jön, mert „itt alig van gyümölcs”. Bözsi minden kétséget kizáróan szerette a hasát, és alig várta, hogy a strandon ücsörögve (mert bizony azt is tervezte, hogy lemegy fürödni a tóhoz) finom és érett őszibarackot harapdáljon.

irasos-kepeslap_0.jpg

Lajos bácsit, aki 1963. szeptember 15-én postázta üdvözletét Balatonszemesről a kartársnőjének, leginkább olyan kunkori bajusszal tudom elképzelni, mint amilyen kunkori betűket kanyarintott a lap hátuljára. Lefogadom, hogy egy öltönyös mókamester volt, hiszen az ő lapja az egyetlen, amin ferdén íródott a szöveg.

Lászlónak 1938 júniusában pedig megártott a badacsonyi kéknyelű, amiért bocsánatot kér édeskéjétől! Valószínűleg egy borozó teraszán üldögélve ütötte el az egyik kabócáktól zajos estét, miközben az előtte álló talpas pohárban a hetykén hullámzó kéknyelű tükrén megcsillant egy haloványan pislákoló gyertya fénye. Talán ez magyarázza bizonytalan betűit. Egy biztos, hogy még illuminált állapotban is az édeskéjére gondolt. Meg persze a kéknyelűre...

Macskakaparás Angyalkának

Egy lapról pedig csupán annyit tudtam kivenni, hogy valaki az Angyalkájának küldte a lapot. Az Angyalkás alak macskakaparása szörnyű, pedig ő nem is ivott kéknyelűt. (Ámde elnézem neki, mert nagyon tudott szeretni.)  

Az is sokat elárul, hogy melyik levélíró milyen lapot választott. Bözsike 1927 augusztusában például egy olyat küldött tanárnőjének, amin egy balatoni gőzös hatalmas hullámokkal küzd. A kéményből áradó füst szinte egybeolvad a háttérben húzódó szürke és komor fürtökben lógó viharfelhőkkel. A fiatal hölgy az időjárásra panaszkodott, mert ahogy a Balatonhoz ért, azonnal elázott a cipője. „...nagy eső fogadott, úgyhogy a faluból kaptam egy pár cipőt, és abban mentem anyuka lakására”.

balatoni-vihar-kepeslap.jpg

Ahhoz képest, hogy egy fiatal fruskát látok magam előtt, aki éppen csak kikerült az iskolapadból, és sok szeretettel gondolt egykori tanárnőjére – elég drámai ízlése volt a képeslapok terén. Talán olyan lány volt, akiben az évszázad legnagyobb színésztehetsége veszett el? Aláírása mindenképpen erre utal: Hubay Lilly. Micsoda művészi név! És micsoda bőséges mondanivaló! A betűi összevissza kanyarognak a lapon. Biztosra veszem, hogy Ladányi tanárnő csak mosolyogva ingatta a fejét, miközben Lilly beszámolóját olvasta. Biztosan eszébe jutott, mennyire szétszórt, zabolátlan lélek ez a Lilly. De mindig is az volt.

Talán igazak ezek a történetek, amiket fejben a képeslapokhoz kötöttem, talán nem. Mindenesetre rengeteg érzelem tapad hozzájuk még most is – és talán ez a legvarázslatosabb bennük. Ötven vagy száz évvel ezelőtt adták őket postára. Ennyi évvel ezelőtt fogták kézbe őket a feladók és a címzettek. Ennyi éve mesélnek életük egy különleges pillanatáról.

A mai ember különleges pillanatai elvesznek a világháló kibogozhatatlan útvesztőiben, hiszen nincs konkrét címzett, akivel megosztani akarja az édes vagy keserédes pillanatokat. Talán éppen ezért lesznek jelentéktelenné, és pár év múlva semmiféle érzelmet nem váltanak ki az olvasóból, csak egy idegi rángást, ami rákényszeríti ujjunkat a like gombra. Vajon az a baj a képeslapokkal, hogy nincs rajtuk like gomb?

Tudnivaló, hogy a képeslapok története 150 évre nyúlik vissza. Nyomdatechnikával előállított kártyák már a 19. század elején is léteztek, de ezek csupán címerrel ellátott lapok voltak. Nyílt (boríték nélküli) levelezőlapot 1869-ben, az Osztrák–Magyar Monarchia területén küldtek először.

Melyik volt az első?

Képpel illusztrált levelezőlapokat 1870-től küldtek egymásnak az emberek, bár a kutatók véleménye megoszlik arról, hogy melyik is lehetett az első. A képes levelezőlap csupán 1878-tól, a párizsi nemzetközi postakonferencia óta lett hivatalos postai küldemény. Érdekesség, hogy nem csupán a királyi, illetve a császári posta gyárthatott lapokat, hanem magánvállalkozók is. Így adódott, hogy Németországban a 19. század végén évente félmilliárd képeslapot gyártottak. Ezekből már exportáltak is.

A magyar képeslapkiadás eleinte elmaradt a világtrendtől (a nyomdatechnológia korszerűtlensége miatt), de viszonylag hamar felzárkózott. Eleinte különféle grafikai technikákkal illusztrálták a képeslapokat, ám a fényképészet elterjedésével már fotók is megjelentek illusztrációként. 1920-tól pedig gyakorlatilag futószalagon érkeznek a képeslapok, külön erre a műfajra épülő nyomdákból.

kisfaludy-haz-badacsony-kepeslap.jpg

Az én friss gyűjteményemben a Monostory név bukkan fel legtöbbször, aki az 1920-as évek egyik nagy képeslapnyomtatója volt, de az államosított korszakból is van néhány. Ezeken a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata címke szerepel. Legrégebbi képeslapom 1913-ból származik. Ezen a Divald és Monostory címer látható. Érdekessége, hogy a Divald család már vegyítette a fényképészetet és a képeslapkészítést.

1948-tól állami kezekbe kerül ez az iparág is. Manapság meg gyakorlatilag bárki készíthet képeslapot. Egyébként, ahogy megtapasztaltam, ezeket a korszakokat szépen nyomon lehet követni. Ha kezünkbe veszünk egy-egy régebbi képeslapot, mindegyiken szerepel, hogy hol nyomtatták.

„Ma már természetesnek vesszük, hogy ismerőseinknek, rokonainknak, barátainknak képes levelezőlapot küldünk utazásainkról. A képeslap üzenetet, jókívánságot is továbbít a családi események, ünnepek idején. A képeslap az egyszerű postai levelezőlappal együtt a rövid közlendők, üdvözletek továbbításának praktikus formája. Ugyanakkor emléket ébreszt, gyönyörködtet, a boldogság, szerelem és barátság, az utazás és a pihenés szimbóluma is. Segít kielégíteni az embernek a távoli országok, népek megismerésére irányuló érdeklődését és vágyát.”

A levelezőlap históriája

A fenti mondatokkal kezdődik Petercsák Tivadar néprajzkutató-muzeológus könyve, A képes levelezőlap története. Bevallom őszintén: ez nem az a könyv, amit az ember csak úgy szabad idejében lapozgatna – ám engem annyira magával ragadott a képeslapozás hangulata, hogy kíváncsi voltam a műfaj kialakulására. A könyv már csak azért is érdekes olvasmány, mert 1994-ben adták ki, ami technikailag egy teljesen más korszak, mint az, amiben most élünk. Erre rögtön a könyv első bekezdése is rávilágít. Bár abban igaza van, hogy a képeslap emlékeket ébreszt, gyönyörködtet stb. – 2020-ban, pontosan 26 évvel a könyv megjelenése után már egyáltalán nem természetes, hogy képeslapot küldjünk egymásnak. Néhány éve karácsonykor még fel-felbukkant pár darab a postaládánkban, de mostanra szinte teljesen kikoptak. Helyüket és funkciójukat a zsebünkbe már be sem férő okostelefonok vették át.

siofok-strand-kepeslap.jpg

Sőt, ma már életünk minden pillanatát rögzítjük (még azokat is, amelyek jelentéktelenek, mint hogy mit reggeliztünk egy szürke hétköznapon). Őszintén megmondom, sajnálom, hogy a képeslapokat már csak könyvjelzőnek használjuk (jobb esetben).  Elég a mellékelt lapokra nézni, és máris részünk van egy instant időutazásban. Gőzösök, fürdőkabinok, csárdák, vasutak... Letűnt korok megismételhetetlen momentumai papírra nyomtatva, antikváriumokban kallódva.

Kár értük.

Kapcsolódó írásunk: Nekem a Balaton a Riviéra

Király Anikó
Galéria